— Elnézést. Azt hittem, azt mondtad, hogy nem kötelező, Dios.
— Igen, Sire. Nem az, Sire. Teljességgel önkéntes. A szabad akarat cselekedete. És a lány elutasította, Sire.
— Á! Egyike azoknak a helyzeteknek — mondta Teppik. Dzselébéjbi az ilyen helyzetekre épült. Ha megpróbálnád megérteni őket, megőrülnél. Ha egyik őse kijelentette volna, hogy éjszaka van nappal, az emberek tapogatózva járkálnának a fényben.
Előrehajolt.
— Lépj előre, ifjú hölgy — szólt.
A lány Diosra nézett.
— Őnagysága XXVIII. Teppikamon király…
— Muszáj ezt az egészet minden alkalommal végigszenvedni?
— Igen, Sire… a Mennyek Ura, a Nap Szekerének Kocsisa, a Nap Bárkájának Kormányosa, a Titkos Tudás Védelmezője, a Láthatár Ura, az Út Fenntartója, a Könyörület Cséphadarója, a Magasanszületett, az El Nem Múló Király megparancsolja, hogy valld meg bűnöd!
A lány kiszabadította magát az őrök markolásából és a rémülettől reszketve nézett szembe Teppikkel.
— Ő azt mondta nekem, hogy nem akarja, hogy piramisba temessék — mondta. — Azt mondta, hogy annak a sokmillió tonna sziklának elképzelése maga fölött lidércnyomást okoz neki. Nem akarok még meghalni!
— Elutasítod, hogy saját jószántadból mérget igyál? — tudakolta Dios.
— Igen!
— De gyermek — mondta Dios —, a király akkor mindenképp ki fog végeztetni. Hát nem jobb becsülettel elmenni egy méltó életbe a Másvilágon?
— Nem akarok szolga lenni a Másvilágon!
Az egybesereglett papok felől az elszörnyedés nyögése kélt. Dios biccentett.
— Akkor hát el fog téged vinni a Lélekfaló — jelentette ki. — Sire, mi Sire ítéletét várjuk.
Teppik rádöbbent, hogy a lányt bámulja. Volt benne valami kísértetiesen ismerős, amit nem igazán tudott megfogalmazni. — Engedjük szabadon — mondta.
— Őnagysága XXVIII. Teppikamon király, a Mennyek Ura, a Nap Szekerének Kocsisa, a Nap Bárkájának Kormányosa, a Titkos Tudás Védelmezője, a Láthatár Ura, az Út Fenntartója, a Könyörület Cséphadarója, a Magasanszületett, az El Nem Múló Király beszélt! Holnap hajnalban a folyó krokodiljai elé vetünk téged. Páratlan a király bölcsessége!
Ptera megfordult és rámeredt Teppikre. Aki nem szólt semmit. Nem mert, attól félve, hogy mivé válhatnak szavai.
A lány csöndesen ment el, ami rosszabb volt, mint a zokogás vagy kiabálás.
— Ez volt az utolsó eset, Sire — közölte Dios.
— Visszavonulok szállásomra — mondta fagyosan Teppik. — Sok mindenről kell gondolkodnom.
— Hát akkor föl fogom küldetni a vacsorát — felelte a pap. — Sült csirke lesz.
— Utálom a csirkét.
Dios mosolygott. — Dehogy, uram. Szerdánként a király mindig jóízűen csirkét eszik, Sire.
A piramisok fölvillantak. A fény, amit a tájra vetettek furcsa módon tompa volt, szemcsés, csaknem szürke, ám minden sírbolt sisakköve fölött cikcakkos láng recsegett az égre.
A fém halk csörrenése a kövön Pterát nyugtalan szunyókálásból rendkívüli éberségbe ugrasztottá. Nagyon óvatosan fölállt és az ablak felé kúszott.
Eltérően a tisztességes cellaablakoktól, amiknek nagynak és szellősnek kell lennie, s mindössze néhány alkalmatlan vasrúd eltávolítását igényelik, hogy a fogoly elszökhessen, ez az ablak csupán hat hüvelyk széles nyílás volt. Hétezer év megtanította a Dzsel királyait, hogy a börtöncellákat úgy kell megtervezni, hogy benntartsák a foglyokat. Ezen a nyíláson kizárólag darabokban juthattak volna ki.
Ám a piramisfényben egy alak bukkant föl és egy hang azt mondta, „Psszt!”.
A lány a falhoz lapult, s megpróbált fölérni a réshez.
— Ki vagy?
— Azért jöttem, hogy segítsek rajtad. Ó, a francba! Ezt nevezik itt ablaknak? Figyelj, leengedek egy kötelet.
Egy vastag, selymes zsinór, hellyel-közzel megcsomózva, hullott le a lány válla mellett. Egy-két pillanatig csak bámulta, aztán lerúgta kunkori orrú cipellőjét és fölmászott rajta.
A rés másik oldalán az arcot félig eltakarta egy fekete csuklya, de a lány ki tudta venni rajta az aggódó arckifejezést.
— Ne ess kétségbe! — mondta.
— Nem estem kétségbe. Aludni próbáltam.
— Ó! Igazán elnézést kérek. Akkor máris megyek és itt hagylak, jó?
— De reggel majd fölébredek és akkor kétségbe fogok esni. Min állsz rajta, démon?
— Tudod, hogy mi a mászóvas?
— Nem.
— Nos, két olyanon.
Némán meredtek egymásra.
— Oké — szólalt meg végül az arc. — Körbe kell menjek és az ajtón keresztül fogok érkezni. Ne menj sehova! — És ezzel eltűnt fölfelé.
Ptera elengedte magát és visszacsusszant a padló hideg köveire. Az ajtón keresztül fog érkezni! Eltűnődött, hogyan fogja csinálni. Az emberek először ki kell nyissák az ajtót.
Lekuporodott a cella legtávolabbi sarkába és a kis fanégyszöget bámulta.
Hosszú percek múltak el. Egyszer azt gondolta, hall valami apró neszt, olyat, mint a pihegés.
Egy kicsit később halkan fém csörrent, olyan gyöngén, hogy csaknem túl volt a hallhatóságon.
Még több idő tekeredett az örökkévalóság orsójára, s aztán a csönd a zárkán kívül, amit addig a hangok hiánya okozott, lassacskán azzá a csönddé változott, amit valaki nesztelensége hoz létre.
A lány azt gondolta: a démon pont az ajtón kívül van.
Aztán jött némi szünet, ami alatt Teppik megolajozta a reteszeket és zsanérokat, ezért amikor a végső rohamra indult, az ajtó szívfacsaró zajtalansággal tárult ki.
— Hé? — szólt egy hang a sötétben.
Ptera még jobban bepréselte magát a sarokba.
— Figyelj, azért jöttem, hogy megmentselek.
Most már ki tudott venni a lány egy feketébb árnyat a villanófényben. Az sokkal több tétovázással lépett előre, mint amit egy démontól várt.
— Jössz vagy nem? — érdeklődött. — Csak leütöttem az őröket, nem az ő hibájuk, szóval nincs sok időnk.
— Engem a krokodilok elé fognak vetni reggel — suttogta Ptera. — Maga a király rendelte el.
— Valószínűleg tévedésből.
Ptera szeme óriásira tágult elszörnyedt hitetlenségében.
— A Lélekfaló fog elvinni engem! — mondta.
— És te ezt akarod?
Ptera tétovázott.
— Hát akkor — nyugtázta az alak és megfogta a lány ellen nem álló kezét. Kivezette a cellából, ahol a lány majdnem megbotlott egy őr arcra borult testében.
— Kik vannak a többi zárkában? — kérdezte a démon rábökve az ajtók sorára a folyosón.
— Nem tudom — válaszolta Ptera.
— Derítsük ki, jó?
Az alak hozzáérintett egy flaskát a következő ajtó reteszeihez és zsanérjaihoz, s belökte. A keskeny ablakon át a villanás megvilágított egy középkorú férfit, aki törökülésben ült a padlón.
— Azért jöttem, hogy megmentselek — jelentette ki a démon.
A férfi fölbámult rá.
— Megmenteni? — kérdezte.
— Igen. Miért vagy itt?
A férfi lehorgasztotta fejét.
— Káromoltam a király nevét.
— Azt hogy csináltad?
— Ráejtettem egy követ a lábamra. Most ki fogják tépni a nyelvem.
A sötét alak együtt érzően biccentett.
— Meghallotta egy pap, mi? — firtatta.
— Dehogy. Elmondtam a papnak. Az ilyen szavakat nem szabad büntetés nélkül megúszni.
Tényleg jók vagyunk benne, gondolta Teppik. Puszta állatok nem lennének képesek ilyen módon cselekedni. Embernek kell lenni ahhoz, hogy tényleg hülye lehess. — Szerintem erről kinn kéne beszéljünk — jegyezte meg. — Miért ne jönnél velem?