A férfi elhúzódott és rámeredt.
— Azt akarod, hogy szökjek meg? — tudakolta.
— Jó ötletnek tűnik, nem gondolod?
A férfi belemeredt Teppik tekintetébe, ajka némán mozgott. Aztán láthatólag döntésre jutott.
— Őrség! — ordította.
A kiáltás végigvisszhangzott az alvó palotán. Önjelölt megmentője hitetlenkedve meredt a fogolyra.
— Őrült — mondta — Ti mind őrültek vagytok.
Kilépett a cellából, megmarkolta Ptera kezét, s végigsietett az árnyékos folyosókon. Mögöttük a rab kihasználta a nyelvét addig, míg még megvolt neki, méghozzá arra, hogy szakadatlan szidalmakat üvöltsön.
— Hova viszel? — kérdezte Ptera, miközben szaporán befordultak egy sarkon egy oszlopok csíkozta udvarra.
Teppik habozott. Ezen a ponton túl nem tervezett sokat.
— Miért fáradnak az ajtók bereteszelésével? — akarta tudni az oszlopokat fürkészve. — Erre lennék kíváncsi. Meg vagyok lepve, hogy nem sétáltál vissza a celládba, amíg én a másikban jártam.
— Én… én nem akarok meghalni — felelte csöndesen a lány.
— Nem hibáztatlak.
— Nem lenne szabad ezt mondanod! Helytelen, hogy nem akarok meghalni!
Teppik fölpillantott a tetőre az udvar körül, és lecsatolta csáklyáját.
— Azt hiszem, vissza kéne mennem a börtönbe — jegyezte meg Ptera anélkül, hogy bármilyen lépést tett volna abba az irányba. — Már az is helytelen, ha csak gondolunk az engedetlenségre a királlyal szemben.
— Ó? Akkor mi fog veled történni?
— Valami rossz — bizonytalankodott a lány.
— Úgy érted, rosszabb, mint a krokodilok elé vettetés meg hogy lelked elragadja a Lélekfaló? — érdeklődött Teppik, és szilárdan beakasztotta a csáklyát valami rejtett perembe a lapos tetőn.
— Érdekes nézőpont — ismerte el Ptera, elnyerve ezzel a Teppik Díjat a világos gondolkozásért.
— Érdemes fontolóra venni, nem? — Teppik kipróbálta, elbírja-e súlyát a zsineg.
— Azt mondod, ugye, hogy ha a legrosszabb mindenképp megesik veled, akár abba is hagyhatod az izgulást — mondta Ptera. — Ha a Lélekfaló el fog kapni téged, akármit is csinálsz, akkor akár elkerülheted a krokodilokat, erről van szó?
— Te mész föl elsőnek — közölte Teppik. — Azt hiszem, jön valaki.
— Ki vagy?
Teppik a tarsolyában kotorászott. Egy eónnal ezelőtt egy szál ruhában jött vissza Dzselbe, ám abban az öltözékben, amit a vizsga alatt viselt. Egy Kettes Számú hajítókést egyensúlyozott kezében, az acél csillogott a villanófényben. Lehetséges, hogy nem is akadt több acél az országban; nem arról volt szó, hogy Dzselébéjbi még nem hallott az acélról, hanem ha a réz jó volt az ük-ük-ük-ükapádnak, akkor elég jó kell legyen neked is.
Nem, az őrök nem érdemlik a kést. Nem tettek semmi rosszat.
A keze rácsukódott a lábtövisek kis necczacskójára. Ezek apróbbak voltak, csupán egy hüvelyk cövekenként. A lábtövis nem öl meg senkit, csak kissé lelassítja az illetőt. Egy-kettő közülük a talpba fúródva rendkívüli lassúságot és óvatosságot idéz elő mindenkiben, a végzetesen vakbuzgókat kivéve.
Elszórt néhányat a folyosó bejáratánál, visszarohant a kötélhez, s pár gyors fogássál fölkúszott. Pont akkor ért a tetőre, amikor az első őrök átrohantak a szemöldökfa alatt. Várt, míg meg nem hallotta az első káromkodást, aztán föltekerte a kötelet és a lány után sietett.
— El fognak fogni minket — mondta Ptera.
— Nem hiszem.
— És aztán a király a krokodilok elé fog vettetni minket.
— Ó, nem, nem hinném… — Teppik elhallgatott. Lebilincselő gondolat.
— Lehet, hogy azt teszi — reszkírozta meg. — Nagyon nehéz biztosnak lenni bármiben is.
— Akkor most mit fogunk csinálni?
Teppik átbámult a folyón, ahol a piramisok tündököltek. A Nagy Piramis még mindig épült a villanófényben; a távolságtól eltörpült kőtömbök raja lebegett a csúcsánál. A munkamennyiség, amit Pteklaszp a feladatba fektetett, döbbenetes volt.
Micsoda lobogása lesz majd annak, gondolta Teppik. Egész Ankh-ig el fog látszani.
— Rettenetesek, nem? — jegyezte meg Ptera.
— Úgy gondolod?
— Alattomosak. Tudod, az öreg király gyűlölte őket. Azt mondta, hogy a múlthoz szögezik a Királyságot.
— Nem mondta, miért?
— Nem. Csak utálta őket. Olyan helyes öregúr volt. Nagyon kedves. Nem olyan, mint ez az új. — A lány kifújta az orrát és visszatette a zsebkendőt az alig elegendő helyére flitteres melltartójában.
— Öööö, mit kellett pontosan csinálnod? Úgy értem, szolgálólányként? — érdeklődött Teppik a tető látképét fürkészve, hogy elrejtse zavarát.
A lány kuncogott. — Te nem idevalósi vagy, ugye?
— Nem. Nem igazán.
— Főleg beszélgetni vele. Vagy csak meghallgatni. Tényleg tudott beszélni, de mindig azt mondta, hogy soha senki nem hallgat arra, amit mond.
— Igen — mondta Teppik, mélyen átérezve. — És ez volt minden?
A lány rámeredt, aztán újra kuncogott. — Ó, az? Nem, ő nagyon kedves volt. Nem bántam volna, érted, ugye, megkaptam a teljes kiképzést. Igazából kicsit kiábrándító volt. Tudod, a családom nőtagjai évszázadok óta szolgálnak a királyok alatt.
— Ó, tényleg? — sikerült kinyögnie a fiúnak.
— Nem tudom, hogy láttad-e valaha azt a könyvet, a címe A Bespalettózott…
— …Palota — vágta rá automatikusan Teppik.
— Gondoltam, hogy egy olyan úriember, mint te, ismerni fogja — bökte oldalba Ptera. — Az afféle tankönyv. Nos, a szépanyám feküdt modellt egy csomó képhez. Nem mostanában — tette hozzá arra az esetre, ha a fiú nem fogta föl teljesen —, úgy értem, az kissé lehervasztó lenne, ő már huszonöt éve halott. Amikor fiatalabb volt. Nagyon hasonlítok rá, mindenki azt mondja.
— Örk — értett egyet Teppik.
— A szépmami nagyon híres volt. Tudod, a lábát a feje mögé tudta tenni. Egyébként én is. Már a Harmadik Osztályig jutottam.
— Örk?
— Az öreg király egyszer azt mondta nekem, hogy az istenek azért adtak humorérzéket az embereknek, hogy ellensúlyozzák a szex adományát. Szerintem akkor éppen egy kicsit földúlt volt.
— Örk. — Teppik szeméből csak a fehérje látszott.
— Te nem beszélsz sokat, igaz?
Az éjjeli szellő a fiú felé sodorta a lány parfümjét. Ptera faltörő kosnak alkalmazta az illatot.
— Találnunk kell neked valami rejtekhelyet — jelentette ki Teppik, minden szóra koncentrálva. — Nincsenek szüleid vagy valami? — Megpróbálta figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a villanófényben a lány ragyogni látszott, s nem ért el túlzott sikert.
— Hát, az anyám még mindig valahol a palotában dolgozik — válaszolta Ptera. — De nem hiszem, hogy nagyon együtt érző lenne.
— El kell tüntessünk téged innen — magyarázta Teppik hevesen. — Ha valahol el tudnál rejtőzni ma, lopok néhány lovat vagy csónakot vagy valamit. És akkor elmehétnél Tsortba vagy Ephebébe vagy valahova.
— Úgy érted, külföldre? Nem hiszem, hogy szeretnék — felelte Ptera.
— A Másvilághoz képest se?
— Hát… Persze, ha így fogalmazol… — A lány megragadta a fiú karját. — Miért mentettél meg?