— Ööö? Mert szerintem jobb elevennek lenni, mint holtnak.
— Már mindent megtanultam egész a 46-os számig, az Öt Szerencsés Termesz Nászáig — közölte Ptera. — Ha lenne nálad egy kevés joghurt, meg tudnánk…
— Nem! Úgy értem, nem. Nem itt. Nem most. Biztos, hogy már keresnek minket, már majdnem hajnalodik.
— Semmi szükség úgy üvöltözni! Csak kedves akartam lenni.
— Igen. Jó. Köszönöm. — Teppik elmenekült és átkukucskált a pártázaton a palota számos világítóaknájának egyikébe.
— Ez a balzsamozók műhelyébe vezet — mondta. — Ott bőségesen akad rejtekhely. — Újra letekerte a zsineget.
Különféle szobák nyíltak az aknából. Teppik talált egyet, amit padok szegélyeztek és faforgács borította padlóját; egy ajtó vezetett egy másik kamrába, tele múmiatokokkal, mindegyikre ugyanazt az arany babaarcot erősítették, amit már megismert és megutált. Megkocogtatott néhányat, aztán fölemelte a legközelebbi fedelét.
— Senki sincs otthon — mondta. — Itt benn pihenhetsz egy jót. Egy csöppet nyitva hagyom a fedelét, hogy kapj levegőt.
— Nem hiheted, hogy megkockáztatom! És mi lesz, ha nem jössz vissza?
— Visszajövök ma éjjel — válaszolta Teppik. — És… és majd meglátom, tudok-e valami ételt meg italt hozni valamikor napközben.
A lány lábujjhegyen állt, bokaperecei végigcsilingeltek egész Teppik libidójáig. Önkéntelenül lepillantott és látta, hogy mindegyik köröm ki van festve. Eszébe jutott, hogy Sajtmíves elmesélte nekik az istálló mögött egyik ebédszünetben, hogy a lányok, akik festik a lábkörmeik, mind… nos, nem emlékezett pontosan, ám akkoriban ugyancsak hihetetlennek tűnt.
— Nagyon keménynek látszik — jegyezte meg Ptera.
— Mi?
— Ha már bele kell feküdnöm, szükségem lesz néhány párnára.
— Figyelj, teszek bele faforgácsot, jó? — rimánkodott Teppik. — De siess! Kérlek!
— Rendben. De vissza fogsz jönni, ugye? Megígéred?
— Igen, igen! Ígérem!
Egy faszilánkot beékelt a tokba, hogy legyen szellőzés, visszatette a fedelet, és elrohant.
A király kísértete figyelte, ahogy elmegy.
Fölkelt a nap. Amikor az arany fény ráömlött a Dzsel termékeny völgyére, a piramisvillanások elsápadtak és szellemtáncosokká váltak a világosodó ég előtt. És most hanghatás is járult hozzájuk. Egész idő alatt hallatszott, csak túl magas frekvencián a halandó füleknek, egy hang, ami most lefelé zuhant a messzi ultraszonikából…
KKKkkkkkkhhheeee…
Az égből sikított le, vékony hangburok, mint amikor a hegedű vonóját ráncigálják az agy nyers felszínén.
Kkkhheeeeeee…
Vagy nedves körmöt húznak végig egy védtelen idegen, mondják némelyek. Ennek alapján beállíthatod az órád, mondanák, ha bárki is tudná, mi az a karóra.
…keeee…
Egyre mélyült és mélyült, ahogy a napfény átcsapott a köveken, macskanyávogásból kutyamorgássá.
…ee…ee…ee…
A villanófények kilobbantak.
…opsz.
— Szép reggelünk van, Sire. Remélem, jól aludt?
Teppik odaintett Diosnak, de nem szólt. A borbély épp végezte a Megborotváltan Elindulás Szertartását.
A borbély reszketett. Nemrégiben még félkezű, állástalan kőműves volt. Aztán a félelmetes főpap magához hívatta és megparancsolta, hogy legyen a király borbélya, bár ez azt jelentette, hogy meg kell érintse a királyt, ám rendben volt a dolog, mert a papok szépen elrendezték és semmi mást nem kell majd levágni belőle. Egészében véve jobb volt, mint várta, és nagy megtiszteltetés, hogy egyes-egyedül, mint az uj… keze, felelős a király szakálláért.
— Semmi sem zavarta Felséged? — firtatta a főpap. A szeme a gyanakvás raszterén fürkészte a szobát; meglepő, hogy kis olvadt sziklaerek nem csurrantak a falakról.
— Narrr…
— Ha még kicsit mozdulatlan maradna, ó, el nem múló úr — kérte a borbély olyan valakinek könyörgő hangnemét alkalmazva, aki arra számít, hogy városnéző kőrútban lesz része egy krokodil emésztőszerveiben, amennyiben belemetsz egy fülbe.
— Nem hallott Felséged fura zajokat? — érdeklődött Dios. Hirtelen hátralépett, hogy bekukkanthasson az aranyozott pávamintás spanyolfal mögé a szoba túloldalán.
— Nerr.
— Felséged ma reggel kissé nyúzottnak látszik, Sire — jegyezte meg Dios. Leült a padra, aminek két végén faragott gepárdok voltak. A király jelenlétében leülni, kivéve egyes szertartásos alkalmakat, tiltott dolognak számított. Azonban azt jelentette, hogy be tudott bandzsítani Teppik alacsony ágya alá.
Dios ideges volt. A sajgások és az alváshiány dacára Teppik különösképp felajzottnak érezte magát. Megtörölte az állat.
— Az ágy miatt — jelentette ki. — Azt hiszem, már említettem. A derékalj, tudod. Toll szokott benne lenni. Ha az eszme ismeretlen, kérdezd meg Khali kalózait. Legalább a felük libatollas dunyhán kell aludjon mostanra.
— Felséged tréfálni méltóztat — szögezte le Dios.
Teppik tudta, hogy nem kéne továbbfeszíteni a húrt, de azért megtette.
— Valami baj van, Dios? — tudakolta.
— Múlt éjjel betört a palotába egy gonosztevő. A Ptera leányzó eltűnt.
— Ez roppant nyugtalanító.
— Igen, Sire.
— Bizonyára egy kérő vagy széptevő vagy valami.
Olyan volt Dios arca, akár a szikla. — Lehetséges, Sire.
— Hát akkor a szent krokodilok éhen maradnak. — Bár nem sokáig, gondolta Teppik. Menj ki bármelyik kis móló végébe a folyóparton, hagyd, hogy árnyékod a vízre vetüljön, és a sársárga víz, varázslatosan, sársárga testekké válik. Úgy néznek ki, mint nagy, ázott fatörzsek, a fő különbség az, hogy a fatörzsek nem tárják ki egyik végük és harapják le a lábad. A Dzsel szent krokodilusai a királyság szemételtakarítói, folyami járőrei és néha a hullaház is.
Nem lehetett egyszerűen nagynak nevezni őket. Ha az egyik hatalmas hím valaha oldalra fordulna a sodrásban, eltorlaszolná a folyót.
A borbély lábujjhegyen távozott. Két inas lábujjhegyen érkezett.
— Előre megéreztem Felséged természetes reakcióját, Sire — folytatta Dios, mint a vízcsepp a mély mészkőbarlangokban.
— Nagyszerű — jelentette ki Teppik, az aznapra kitett öltözéket vizsgálva. — Pontosan mi is volt az?
— Alapos kutatás a palotában, szobáról szobára.
— Abszolúte! Csak folytasd, Dios!
Az arcom teljesen nyílt, mondta magában. Egyetlen izmom se rándult. Tudom, hogy nem. Úgy olvas bennem, mintha sztélé lennék. Képes vagyok farkasszemet nézni vele.
— Köszönöm, Sire.
— Gondolom, mostanra már messze járnak — jegyezte meg Teppik. — Akárkik is voltak. A lány csak egy szolgáló, nem igaz?
— Elképzelhetetlen, hogy valaki ne vesse alá magát Felséged ítéletének! Nincs olyan a királyságban, aki ezt merészelné! Eljátszana a lelkét! Kézre lesz kerítve, Sire! Elfogjuk és elpusztítjuk!
A szolgák kushadtak Teppik mögött. Ez nem pusztán harag volt. Ez düh volt. Valódi, ódivatú, kiérlelt düh. És gerjedő? Úgy gerjedt, mint a váltóáram.
— Jól érzed magad, Dios?
Dios megfordult, hogy a folyóra nézhessen. A Nagy Piramis már csaknem elkészült. Annak látványa láthatólag lecsillapította, vagy legalábbis rögzítette valami új elmesíkon.
— Igen, Sire — válaszolta. — Köszönöm. — Nagy levegőt vett. — Holnap, Sire, Felséged meg méltóztatik tekintem a piramiscsúcs felhelyezését. Nagy jelentőségű alkalom. Természetesen még némi időbe telik, míg befejezik a belső kamrákat.