— Remek. Remek. És ma reggel, azt hiszem, szeretném meglátogatni apám.
— Biztos vagyok benne, hogy a néhai király örülni fog Felségednek, Sire. Felségednek az a kívánsága, hogy én elkísérjem.
— Ó!
Ugyanolyan megváltoztathatatlan tény, mint Tosz Harmadik Törvénye, hogy nem létezik jóságos Nagyvezír. Az előszeretet a kacarászás és a cselszövés iránt nyilvánvalóan része a munkaköri leírásnak.
A főpapokat hajlamos az ember ugyanebbe a kategóriába sorolni. Szembe kell nézniük azzal a hallgatólagos föltételezéssel, hogy amint megszerzik azt a röhejes kalapot, máris különös parancsokat osztogatnak, pl., köttessék a hercegnő sziklához az arrajáró tengeri szörnyeknek és hajíttassék a csecsemő a tengerbe.
Ez otromba rágalom. A Korong története során a legtöbb főpap komoly, jámbor és lelkiismeretes férfiú volt, akik minden tőlük telhetőt elkövettek az istenek kívánságainak értelmezésére, néha embereik százait kibeleztetve vagy elevenen megnyúzatva egyetlen nap folyamán csakis azért, hogy biztosak lehessenek, abszolúte helyesen értették.
XXVII. Teppikamon király koporsóját fölravatalozták. Megalkották firporból, smaragdsynből, skelsából és delphinetből, rózsaszín nefrit és tsoda berakásokkal díszítették, beillatosították és befüstölték számtalan ritka gyantával és illatszerrel…
Nagyon imponálónak nézett ki, ám a király úgy vélte, nem éri meg meghalni érte. Föladta és kisétált az udvarra.
Új szereplő lépett halálának drámájába.
Grindzser, a modellkészítő.
A fáraót mindig is izgatták a modellek. Még a legegyszerűbb földműves is elvárta, hogy művészien faragott haszonállat-választékkal temessék el, ami aztán majd valamiképp valódivá válik a Másvilágon. Számos férfi beérte egyetlen, pirítósrács tehénnel ezen a világon, hogy a következőn törzskönyvezett csordát engedhessen meg magának. A nemesek és a királyok megkapták a teljes készletet, beleértve a makettszekereket, — házakat, —hajókat és bármi mást, ami túl nagy vagy bajosan fért volna a sírba. Ha már odaátra kerültek, valahogy az eredeti árucikké váltak.
A király homlokát ráncolta. Amikor életben volt, tudta, hogy ez igaz. Egy pillanatig se kételkedett benne…
Grindzser szája sarkában kidugta nyelvét, amikor, roppant gondossággal, odacsipeszelt egy csöpp evezőt a tökéletes 1:80 arányú, háromsorevezős folyami gályához. Az ő műhelysarkában minden lapos felületet elborítottak a pici állatok és termékek; némelyik az imponálóbbak közül a plafonról lógott, dróton.
A király már kiderítette a kihallgatott párbeszédekből, hogy Grindzser huszonhat éves, nem tudja semmivel sem megállítani pattanásai feltartóztathatatlan előrenyomulását, és otthon él anyjával. Ahol esténként maketteket készít. Szíve düftínkabátjának mélyén reméli, hogy egy nap talál egy helyes lányt, aki megérti annak abszolút szükségességét, hogy a szertartásos hatkerekű ökrösszekéren minden részlet tökéletes legyen, és majd tartja a ragasztós üvegcséjét, és mindig készen áll, hogy segítő hüvelykujjat nyújtson, valahányszor valami szilárd nyomást igényel száradás közben.
Grindzser tudatában volt a harsonáknak és általános izgalomnak a háta mögött. Oda se fütyült rá. Úgy tűnt, mostanában mindig rengeteg a hűhó. Tapasztalatai szerint mindig csip-csup ügyek miatt. Az emberek képtelenek belátni a dolgok helyes fontossági sorrendjét. Két hónapig kellett várjon néhány uncia ragasztógencére, és ez láthatólag senkit sem zavart. Kényelmesebb helyzetbe fordította szemlencséjét és beillesztett egy miniatűr kormánylapátot a helyére.
Valaki áll mellette. Hát, akár hasznossá is tehetik maguk…
— Ha ide tudnád tenni az ujjad — kérte anélkül, hogy fölnézett volna. — Csak egy percre, míg megszárad a ragasztó.
Úgy tűnt, mintha hirtelen zuhant volna a hőmérséklet. Fölnézett egy mosolygó aranymaszkba. A maszk válla mögött Dios arca különféle árnyalatot öltött, Grindzser szakértő véleménye szerint a 13-as Számútól (Sápadt Hús) a 37-es Számúig (Alkonyati Bíbor, Fényes).
— Ó! — mondta.
— Nagyon klassz — ismerte el Teppik. — Mi ez?
Grindzser rápislogott. Aztán a hajóra.
— Ez egy nyolcvan láb hosszú Khali-típusú, háromsorevezős folyami gálya halfarkú szigonyfedélzettel és vágósarkantyús orral — válaszolta automatikusan.
Az a benyomása támadt, hogy többet várnak tőle. Tapogatózott valami megfelelő után.
— Több mint ötszáz részecskéje van — tette hozzá. — Nézze csak, mindegyik fedélzetdeszkát külön szabták.
— Lenyűgöző — jelentette ki Teppik. — Nos, nem akarlak föltartani. Csak így tovább ezzel a remek munkával!
— A vitorla tényleg kibomlik — magyarázta Grindzser. — Látja, ha meghúzzuk ezt a cérnát, a…
A maszk elhaladt. Helyette ott volt Dios. Rövid fixírozásban részesítette Grindzsert, ami azt sugallta, hogy erről még beszélni fognak a későbbiekben, aztán a király után sietett. És így tett XXVII. Teppikamon szelleme is.
Teppik szeme forgott a maszk mögött. A koporsók szobájába vezető ajtó nyitva állt. Épp ki tudta venni azt, amelyik Pterát tartalmazta. A faék még mindig ott volt a fedél alatt.
— Azonban atyánk ott van, nem itt, Sire — mutatott rá Dios. Olyan halkan járt, mint egy szellem.
— Ó! Igen. — Teppik tétovázott, aztán odalépdelt a kecskelábakon nyugvó nagy tokhoz. Egy darabig lebámult rá. Az aranyozott arc a fedélen ugyanolyannak tűnt, mint az összes többi maszk.
— Rendkívüli hasonlatosság, Sire — sugalmazta Dios.
— Ii-igen — felelte Teppik. — Föltételezem, igen. Határozottan boldogabbnak látszik. Szerintem.
— Szervusz, fiam — mondta a király. Tudta, hogy nem hallja senki, de jobban érezte magát, ha ettől függetlenül szólt hozzájuk. Jobb volt, mint magában beszélni. Arra még bőven lesz ideje.
— Azt hiszem, kihozza belőle a legjobbat, ó, mennyek parancsnoka — jegyezte meg a főszobrász.
— Olyannak tüntet föl, mint egy székrekedéses viaszbaba.
Teppik félrehajtotta fejét.
— Igen — mondta bizonytalanul. — Igen. Ööö. Jól van.
Félig elfordult, hogy újra beleshessen az ajtón.
Dios odabiccentett az őröknek az ajtó két oldalán.
— Ha megbocsát Felséged — szólt udvariasan.
— Hmm?
— Az őrök folytatni fogják a keresést.
— Nagyszerű. Ó…
Dios lecsapott Ptera tokjára, oldalán a két őrrel. Megragadta a fedelet, föllökte és azt mondta: — Íme! Mit találtunk?
Dil és Gern csatlakoztak hozzá. Bekukkantottak.
— Faforgácsokat — válaszolta Dil.
Gern szippantott egyet. — Bár nagyon jó szaguk van — állította.
Dios ujjai a fedélen doboltak. Teppik korábban sose látta őt tanácstalannak. A fickó ténylegesen nekiállt a tok oldalait kopogtatni, nyilvánvalóan rejtett paneleket keresve.
Gondosan lecsukta a fedelet és üres tekintettel meredt Teppikre, aki most először nagyon örült, hogy a maszk nem fedi föl arckifejezését.
— Nincs itt a lány — mesélte az öreg király. — Kiment természetes szükségét végezni, amikor a munkások reggelizni indultak.
Bizonyára kimászott, mondta magában Teppik. De akkor most hol van?
Dios óvatosan körbekémlelte a szobát, aztán, lassan előre-hátra lendülve, mint az iránytű tűje, a szeme rátapadt a király múmialádájára. Nagy volt. Tágas. Volt benne valami elkerülhetetlen.