Pteklaszp habozott. — Hány van belőlük az építkezésen?
— Honnan tudjuk? Azt tudjuk, hogy ötvenhárman voltak. Utána megállíthatatlanná vált a láncreakció. Az biztos, hogy rengetegszer láttuk mindenfelé. — Két IIa hátradőlt és összefűzte ujjait, mindig rossz előjel olyan embereknél, akiknek valami köze van a pénzhez. — Az a gond — folytatta az egyik —, hogy a kezdeti lelkesedés után a munkások nagy része nem hivatalosan is időhurokba bújt, hogy otthon maradhassanak és elküldhessék magukat dolgozni.
— De hát ez nevetséges — tiltakozott elhalóan Pteklaszp. — Ők nem mások, csak önmagukkal tehetik ezt!
— Ez soha senkit nem tartott vissza, apa — mondta IIa. — Hány férfi hagyta abba az ivást eszméletvesztésig húsz éves korában, hogy megmentsen egy negyvenéves idegent a belehalástól a májzsugorodásba?
Amíg megpróbálták ezt megfejtem, csönd támadt.
— Idegent…? — kíváncsiskodott bizonytalanul Pteklaszp.
— Úgy értem, magát, idősebb korában — csattant föl IIa. — Ez filozófia, ha nem tudnád — tette hozzá.
— Az egyik kőműves elverte magát tegnap — mesélte gyászosan az egyik IIb. — A felesége miatt verekedett magával. És most kezd beleőrülni abba, hogy nem tudja, vajon egy korábbi változata vagy olyan önmaga, aki még nem is létezik. Attól fél, hogy lassan fogja becserkészni magát. És van még ennél is rosszabb. Apa, negyvenezer embernek fizetünk bért, pedig csak kétezret foglalkoztatunk.
— Csődbe fog dönteni minket, ezt akarod mondani — sóhajtott Pteklaszp. — Tudom. Az egész az én hibám. Csak azt szerettem volna, ha van mit rátok hagyni, tudjátok. Nem számítottam erre az egészre. Kezdetben olyan egyszerűnek látszott.
Az egyik IIa krákogott.
— Ez… uh… nem annyira vészes, mint lehetne — jelentette ki csöndesen.
— Hogy érted?
A könyvelő egy tucat rézérmét fektetett az asztalra.
— Nos, ööö — nyögte. — Tudod, ööö, fölmerült bennem, ha már itt ez a rengeteg mozgás az időben, nem csak embereket lehet időhurkolni, és, ööö, nézd, látod ezeket az érméket?
Az egyik érme elenyészett.
— Mindegyik ugyanaz a pénzdarab, igaz — mutatott rá egyik bátyja.
— Nos, igen — válaszolta IIa, nagyon zavarban, mert a beavatkozás a pénz isteni körforgásába szemben állt személyes hitvallásával. — Ugyanaz az érme ötperces időközökben.
— És ezt a trükköt használod az emberek kifizetésére? — kérdezte Pteklaszp tompán.
— Ez nem trükk! Odaadom nekik a pénzt — szögezte le IIa kimérten. — Hogy mi történik vele utána, az már nem az én felelősségem, nemdebár?
— Egyáltalán nem tetszik ez nekem — morgott az apja.
— Ne aggódj! A végén kiegyenlítődik az egész — nyugtatta az egyik IIa. — Mindenki megkapja, ami jár neki.
— Igen. Ettől tartok — bólintott Pteklaszp.
— Ez csak egy módszer arra, hogy a pénzed neked dolgozzon — Jelentette ki egy másik fia. — Valószínűleg kvantum.
— Ó, akkor jó — felelte Pteklaszp elhalóan.
— Ne aggódj, ma este föltesszük a csúcsot — közölte az egyik IIb. — Miután kivillogta az energiát, mindnyájan megnyugodhatunk.
— Azt mondtam a királynak, hogy holnap fogjuk.
Pteklaszp IIb-k egyöntetűen elsápadtak. A hőség ellenére hirtelen sokkal hidegebbnek tűnt a sátorban.
— Ma éjjel, apa — mondta egyikük. — Ugye, ma éjjelre gondoltál?
— Holnap — szögezte le Pteklaszp határozottan. — Már intézkedtem, hogy legyen ponyvasátor és lótuszvirágot hajigáló emberek. Lesz zenekar is. Vészharangok és harsonák és csilingelő cintányérok. És beszédek meg utána uzsonna hidegtálakkal. Mindig így szoktuk csinálni. Új fogyasztókat vonz. Azok szeretnek körülnézni.
— Apa, láttad, hogy hogy szívja föl a… láttad a zúzmarát…
— Hadd szívja! Mi, Pteklaszpok, nem fogjuk úgy megcsúcsozni a piramisokat, mintha csak valami kertfalat fejeznénk be. Mi nem csapjuk össze, mint valami hogyishívják az éji homályban. Az emberek számítanak az ünneplésre.
— De…
— Nem hallgatok rád. Túl sokat hallgattam erre az újmódi izére. Holnap. Csináltattam egy bronztáblát meg bársonyfüggönyöket meg mindent.
Az egyik IIa vállat vont. — Semmi értelme vitatkozni vele — világosította föl a többit. — Én három órával későbbről jövök. Emlékszem erre a beszélgetésre. Nem tudtuk rávenni, hogy másképp döntsön.
— Én két órával vagyok előrébbről — mondta egyik klónja. — Arra is emlékszem, hogy mondtad ezt.
A sátorfalon túl a piramis sercegett a fölhalmozott időtől.
Nincs semmi misztikus a piramisenergiában.
A piramisok gátak az idő áramában. Helyesen kialakítva és beirányozva, a megfelelő parakozmikus mérések kellő beállításával, a hatalmas kőtömeg temporális potenciálja egy rendkívül kicsiny területen eltéríthető időgyorsításra vagy — visszaforgatásra, ugyanúgy, ahogy a hidraulikus kos is késztethető a vízszivattyúzásra az áramlás irányával szemben.
Az eredeti építők, akik természetesen ősöregek voltak, s ebből kifolyólag bölcsek, ezt nagyon jól tudták, és a helyesen megépített piramis lényege az volt, hogy abszolút nulla időt hozzon létre a központi kamrában, hogy az ottani élettérben elhelyezett haldokló király valóban örökké éljen — vagy legalábbis ténylegesen sose haljon meg. Az idő, aminek a kamrában múlnia kellett volna, elraktározódott a piramis tömegében és kilobbanhatott huszonnégy óránként egyszer.
Néhány eónnal később az emberek elfelejtették ezt és azt hitték, ugyanez a hatás elérhető a) rituálékkal, b) emberek pácolásával és c) a puha belső részek üvegben tárolásával.
Ez szinte soha nem jön össze.
És imigyen a piramishangolás művészete elveszett, és az összes tudás egy maroknyi félreértett szabállyá és homályos emlékképpé vált. Az ősök sokkal bölcsebbek voltak annál, hogy nagyon nagy piramisokat építsenek. Azok roppant fura dolgokat okozhatnak, olyasmiket, amikhez képest puszta változások az időben igencsak aprónak tűnnek.
Apropó, a közhittel ellentétben a piramisok nem élezik ki a borotvapengéket. Csak visszaviszik őket akkorba, amikor még nem voltak életlenek. Mindez valószínűleg a kvantum miatt.
Teppik ágya kőzetrétegein feküdt, elszántan fülelve.
Két őr volt az ajtón kívül, másik kettő az erkélyen és — Dios előrelátása imponált neki — egy a tetőn. Hallotta, ahogy megpróbálnak nem csapni zajt.
Aligha volt abban a helyzetben, hogy tiltakozzon. Ha feketeruhás gonosztevők bejutnak a palotába, akkor persze a király személyét meg kell védeni. Ez kétségtelen.
Lecsusszant a tömör derékaljról, a szürkületben Bast, a Macskafejű Isten szobrához suhant, lecsavarta a fejét, s előhúzta orgyilkos öltözékét. Gyorsan öltözött, elátkozva a tükrök hiányát, aztán nesztelen osont és egy oszlop mögé settenkedett.
Az egyetlen gond, amennyire meg tudta ítélni, az, hogy ne nevesse el magát. Katonának lenni Dzselébéjbiben nem volt nagyon kockázatos munkakör. Sose akadt a legcsekélyebbjeié se belső lázadásnak, és mivel mindkét szomszéd fegyveres erői egy pillanat alatt szétzúzhatták volna a királyságot, semmi értelme se volt buzgó és harcias harcosok kiválogatásának. Valójában a lelkes katonaság volt a legutolsó dolog, amit a papok akartak. A lelkes katonaság hadviselés híján hamar unatkozni kezd és veszélyes gondolatokat gondol, mint például hogy mennyivel jobban tudnák ők irányítani az országot.