Ehelyett a munkakör nagydarab, szolid férfiakat vonzott, akik egyfolytában moccanatlan tudtak állni órákig anélkül, hogy unatkoztak volna; férfiakat egy ökör felépítésével és az ehhez passzoló gondolkozásmóddal. A hólyagműködés kitűnő kézben tartása szintén kívánatosnak számított.
Teppik kilépett az erkélyre.
Már rég megtanulta, hogy miként ne mozogjon loppal. Az évmilliók, amik során megették azok a lények, amik tudták, hogy kell loppal mozogni, remekül megtanították az emberiséget a lopakodó mozgás észlelésére. Az sem volt elég, ha nem csapott zajt, mert a csönd kis, mozgó foltjai mindig gyanút ébresztenek. Az a fortélya, hogy csöndes önbizalommal suhanjon az ember az éjszakában, akár a levegő.
Egy őr pont a szobán kívül ácsorgott. Teppik ellebbent mellette és óvatosan fölmászott a falon. Néhai monarchák győzelmeit ábrázoló bonyolult féldombormű ékítette, így Teppiknek a családja segített elboldogulni.
Szellő fújt a sivatag felől, mikor átlendítette lábát az oromzaton és halkan végigsétált a tetőn, ami még mindig forró volt a lába alatt. A levegőnek frissiben főtt szaga volt, árnyalatnyi fűszerrel.
Fura érzés a saját palotád tetején osonni, próbálva elkerülni a saját őreid, olyan vállalkozásba vágva, ami nyílt megszegése a saját rendeletednek, tudván tudva, hogy ha elkapnak, kénytelen leszel magad a szent krokodilusok elé vettetni. Elvégre már nyilvánvalóan kiadta a parancsot, hogy ne tanúsítsanak iránta könyörületet, ha elfogják.
Ettől valahogy még fölvillanyozóbb lett a dolog.
Itt, a tetőn volt valamiféle szabadságérzete, az egyetlen rendelkezésre álló szabadságfajta a völgy királyának. Fölmerült Teppikben, hogy a földnélküli parasztoknak ott lenn a folyótorkolatnál több szabadság jutott, mint neki, bár a lázadó és nem-királyi része azt mondta, igen, szabadság, hogy elkaphassanak bármilyen tetszőleges betegséget, annyit éhezzenek, amennyit csak akarnak, és belehaljanak akármelyik rettentő mocsárlázba, amelyikre csak kedvük szottyan. De akkoris valamiféle szabadság.
Az éjszaka hatalmas némaságában fölhangzó halk nesz odahúzta a tető folyóra néző szélére. A Dzsel elterült a holdfényben, szélesen és olajosan.
A közepén volt egy csónak, visszafelé tartva a túlpartról, a nekropoliszból. Nem lehetett eltéveszteni az evező alakot ragyogó kopasz fejével.
Egy nap, gondolta Teppik, követni fogom. Rá fogok jönni, mit csinál odaát.
Na persze, ha majd nappal megy át.
Nappal a nekropolisz csak komor volt, mintha az egész világegyetem korán bezárt volna aznap. Már tett fölfedezőutat, vándorolva az utcákon és sikátorokon, amik szerét ejtették, hogy csöndesek és porosak legyenek függetlenül attól, hogy milyen volt az idő a víz másik, eleven oldalán. Mindig lélektelen érzést keltett, amit valószínűleg jobb nem firtatni. Az orgyilkosok elvi alapon kedvelik az éjszakát, de a nekropolisz éjjele más dolog. Vagyis inkább ugyanaz, csak sokkal több van belőle. Különben is, ez az egyetlen város a Korongon, ahol egy orgyilkos nem találhat munkát.
Eljutott a balzsamozók udvarába vezető világítóaknához és lekukucskált. Egy pillanattal később könnyedén landolt a földön és a koporsók termébe osont.
— Szia, kölök!
Teppik fölnyitotta a tok fedelét. Még mindig üres volt.
— Ott van az egyik hátul levőben — mondta a király. — Sose volt valami sok tájékozódó képessége.
A palota óriási nagy volt Teppik még nappal sem igazodott el könnyen. Fontolóra vette a kutatás esélyeit a koromsötétben.
— Tudod, ez családi vonás. A nagyapád rá kellett festesse a Jobb és Bal szavakat a szandáljára, annyira rosszul ment neki. Szerencséd van, hogy ebben az anyádra ütöttél.
Furcsa. A lány nem beszélgetett, hanem csacsogott. Láthatólag nem volt képes úgy tíz másodpercnél hosszabban észben tartani a legegyszerűbb gondolatot sem. Úgy tűnt, hogy az agya közvetlenül a szájához van huzalozva, szóval, amint támadt egy gondolata, ki is mondta hangosan. Azokhoz a hölgyekhez képest, akikkel az estélyeken találkozott Ankh-ban, s akik örömük lelték fiatal orgyilkosok mulattatásában, és drága ínyencfalatokkal etették őket, és magasröptű és kényes témákról társalogtak velük, miközben szemük karborundum fúróként szikrázott s ajkuk fényleni kezdett… hozzájuk képest Ptera olyan üres volt, mint egy, mint egy, hát, mint valami üres. Azonban Teppik úgy találta, hogy kétségbeesetten szeretne rátalálni. A lány puszta igénytelensége olyan volt mint valami kábítószer. A fölmerülő emlékkép a lány kebléről teljesen mellékes.
— Örülök, hogy visszajöttél érte — jegyezte meg tétován a király. — Tudod, ő a húgod. Mármint a féltestvéred. Néha azt kívánom, bárcsak elvettem volna az anyját, de, tudod, nem királyi vérből származott. Rendkívül okos asszony az anyja.
Teppik feszülten fülelt. Megint hallatszott: halk lélegzés hangja, csakis az éjszaka mély csöndje miatt hallható egyáltalán. Átküzdötte magát a kamra hátsó részébe, ismét fülelt, s fölemelte az egyik tok fedelét.
Ptera összegömbölyödve feküdt az alján, mély álomban, feje a karján.
Teppik óvatosan a falhoz támasztotta a fedelet, s megérintette a lány haját. Aki motyogott álmában, s még kényelmesebb helyzetbe fészkelődön.
— Ööö, azt hiszem, jobb, ha fölébredsz — suttogta a fiú.
A lány megint forgolódott, s valami ilyet morgott: — Wstflgl.
Teppik habozott. Sem a tanárai, sem Dios nem készítették föl erre. Legalább hetven különféle módját ismerte egy alvó személy meggyilkolásának, de egyet sem a fölébresztésének.
Megböködte ott, ami a legkevésbé zavarba ejtő bőrfelületnek tűnt. A lány kinyitotta szemét.
— Ó! — mondta. — Te vagy az — és ásított.
— Azért jöttem, hogy elvigyelek — jelentette ki Teppik. — Egész nap aludtál.
— Hallottam, amikor valaki beszélt — felelte a lány, s olyan módon nyújtózkodott, amitől Teppik sietve másfelé kellett nézzen. — A pap volt az, amelyiknek olyan a képe, mint egy kopasz sasé. Tényleg szörnyű pasas.
— Az, ugye? — értett egyet Teppik, mélyen megkönnyebbülve, hogy valaki végre kimondta.
— Szóval inkább lapultam. És itt volt a király. Az új király.
— Ó! Ő is lejött ide, tényleg? — mondta elhalóan Teppik. A lány keserű hangja olyan volt, mint egy Négyes Számú Kés döfése a szívébe.
— A lányok mind azt mondják, hogy nagyon bizarr — tette hozzá Ptera, miközben Teppik kisegítette őt a koporsóból. — Tudod, nyugodtan megérinthetsz. Nem vagyok porcelánból.
Teppik megtámasztotta a lány karját, miközben erős szükségét érezte egy jeges zuhanynak és gyors futásnak körbe a tetőn.
— Orgyilkos vagy, ugye? — folytatta Ptera. — Eszembe jutott, miután elmentél. Az a rengeteg fekete. Azért jöttél, hogy megöld a királyt?
— Bárcsak megtehetném — válaszolta Teppik. — Tényleg kezd az agyamra menni. Figyelj, nem vennéd le a karpereceid?
— Miért?
— Rettentő zajt csapnak járás közben. — Úgy tűnt, még Ptera fülbevalói is elcsilingelik a pontos időt, amikor megmozdítja fejét.
— Nem akarom — közölte a lány. — Meztelennek érezném magam nélkülük.
— Csaknem meztelen vagy akkor is, amikor rajtad vannak — sziszegte Teppik. — Kérlek!