Az őrkapitány megveregette az egyik férfi vállát és így szólt: — Eredj és szólj a főpapnak!
Rámeredt Teppikre.
— Dobd a földre összes fegyvered! — utasította.
— Mi, az összest?
— Igen. Az összest.
— Bele fog telni némi időbe — jegyezte meg Teppik előrelátóan.
— És látni akarom a kezed! — fűzte hozzá a kapitány.
— Lehet, hogy igazi holtpontra jutottunk — kockáztatta meg Teppik. Egyik őrről a másikra nézett. Változatos fegyvertelen küzdőmódszereket ismert, ám mindegyik többé-kevésbé azon alapult, hogy ellenfeled nem fog keresztüllőni egy nyilat rajtad abban a pillanatban, hogy megmoccansz. Bár valószínűleg el tudna vetődni oldalra és ha már a teveállások fedezékébe ért, kivárhatja a kedvező alkalmat…
És ez Pterát védtelenül hagyná. Különben is, aligha foghat hozzá a verekedéshez saját őreivel. Az nem elfogadható magatartás, még egy király esetében sem.
Valami mozgott az őrök mögött és Dios érkezett a látképbe, olyan némán és sorsszerűén, mint a holdfogyatkozás. Égő fáklyát tartott a kezében, ami vad fényfoltokban tükröződött vissza kopasz fejéről.
— Á! — mondta. — A gonosztevők foglyul estek. Jól van. — Odabiccentett a kapitánynak. — Vessétek őket a krokodilok elé!
— Dios? — szólalt meg Teppik, amikor két őr leeresztette íját és megindult felé.
— Mondtál valamit?
— Ember, tudod, hogy én ki vagyok. Ne butáskodj!
A főpap följebb emelte a fáklyát.
— Előnyben vagy velem szemben, fiú — közölte. — Képletesen szólva.
— Ez nem mulatságos — mondta Teppik. — Megparancsolom, hogy mondd meg nekik, ki vagyok.
— Ahogy akarod. Ez az orgyilkos — nyilatkozta Dios és a hangja vágott és perzselt, mint egy hőlándzsa — meggyilkolta a királyt.
— Én vagyok a király, a fene egye meg! — szögezte le Teppik. — Hogy ölhettem meg saját magam?
— Nem vagyunk hülyék — felelte Dios. — Ezek az emberek tudják, hogy a király nem ólálkodik a palotában éjnek idején vagy érintkezik elítélt bűnözőkkel. Csak annyi maradt hátra, hogy rájöjjünk, hogyan szabadultál meg a tetemtől.
A szeme Teppik arcát fixírozta és Teppik rádöbbent, hogy a főpap tényleg, igazán őrült. Ritka fajta őrültség volt, amit az okoz, hogy olyan sokáig léteztél önmagádként, hogy az épelméjűség szokásai belevésték magukat az agyadba. Vajon valójában mennyi idős lehet?
— Ezek az orgyilkosok csalafinta népek — mondta Dios. — Vigyázzatok vele!
Valami csattant a pap mellett. Ptera megpróbálta eltalálni egy teveösztökével és célt tévesztett.
Mire mindenki visszanézett, Teppik már eltűnt. A korábban mellette álló őrök el voltak foglalva a lassú lerogyással a földre, sűrű nyögdécseléssel.
Dios mosolygott.
— Fogjátok a nőt! — csattant föl, és a kapitány előrevetődött, s megmarkolta Pterát, aki meg sem kísérelte a szökést. Dios lehajolt, s fölvette az ösztökét.
— Odakint még több őr van — közölte. — Biztos vagyok benne, hogy ezt tudod. Saját érdeked, hogy előállj.
— Miért? — érdeklődött Teppik az árnyékból. A csizmájában kotorászott a fúvócső után.
— Akkor a király parancsára a krokodilok elé fognak vetni — magyarázta Dios.
— Olyasmi, amit alig vár az ember, mi? — gúnyolódott Teppik, lázasan csavarva össze a darabokat.
— Határozottan kívánatosabb sok más lehetőségnél — jelentette ki Dios.
A sötétben Teppik végigfuttatta ujját a kis nyilak kódolt kidudorodásain. A legtöbb tényleg látványos méreg már bizonyára elpárolgott vagy ártalmatlanná bomlott mostanra, de akadt számos csekélyebb maszlag, amiket arra főztek ki, hogy a kliensnek a jó mély alvásnál ne legyen rosszabban része. Egy orgyilkosnak esetleg át kell jutnia az éber testőrök sokaságán az elhantolandóhoz. Udvariatlannak tartották, ha őket is elhantolja.
— Hagyhatnád, hogy elmenjünk — javasolta Teppik. — Azt gyanítom, ezt szeretnéd, nem igaz? Hogy elmenjek és sose jöjjek többé vissza? Ez nekem nagyon megfelel.
Dios tétovázott.
— Azt is mondanod kéne, hogy „És engedd a lányt is elmenni” — mondta.
— Ó, igen. Még azt is.
— Nem. Kötelességmulasztást követnék el a király iránt — adott kosarat Dios.
— Az istenek szerelmére, Dios, tudod, hogy én vagyok a király!
— Nem. Nagyon világos képem van a királyról. Te nem vagy király — felelte a pap.
Teppik átlesett a teveállás peremén. A teve átkukucskált a válla fölött.
És aztán a világ megőrült.
Na jó, csak őrültebb lett.
Az összes piramis izzott már, megtöltve az eget szemcsés, koromfekete fényükkel, mikor a Pteklaszp fivérek fölküzdötték maguk a fő munkapadozatra.
IIa zihálva összeesett a deszkákon, mint valami vén fújtató. Néhány lábbal arrébb a meredek oldal tapintásra forró volt és kétség sem fért hozzá, hogy a piramis recseg-ropog, mint a vitorlás a szélviharban. Sosem szentelt sok figyelmet a tényleges mechanikának, ellentétben a piramisépítés költségeivel, de abban eléggé biztos volt, hogy ez a zaj legalább olyan rossz, mint a II meg II az V.
A bátyja kinyúlt, hogy megérintse a követ, de visszahúzta a kezét, amikor kis szikrák pattogtak az ujjai körül.
— Érezni lehet a meleget — mondta. — Döbbenetes!
— Miért?
— Egy ilyen tömeg áthevülése. Úgy értem, a puszta tonnatartalom…
— Nem tetszik ez nekem, Kettő-bé — rebegte IIa, idegességében gyerekkori becenevük használva. — Csak hagyjuk itt a követ, jó? Biztos vagyok benne, hogy úgy rendben lesz, és reggel fölküldhetünk egy brigádot, ők majd pontosan tudni fogják, mit…
Szava elfulladt, amikor újabb lobbanás sistergett át az égen és becsapódott az ötven lábbal fölöttük táncoló levegőoszlopba. Megragadta az állványzatot.
— Tosz…sza meg! — kiáltotta. — Én lelépek.
— Várj egy percet — kérte IIb. — Úgy értem, mi recseg? A szikla nem recseghet.
— Az egész feneette állványzat mozog, ne legyél hülye! — Kidülledő szemmel meredt a bátyjára. — Mondd azt, hogy az állványzat az — kérlelte.
— Nem, ezúttal biztos vagyok benne. Belülről jön.
Egymásra bámultak, aztán a csúcsra, illetve oda, ahol csúcsnak kellett volna lenni, vezető rozoga létrára.
— Gyerünk! — indítványozta IIb. — Nem tud kilobbanni, megpróbál valami kisülési lehetőséget találni…
Egy olyan hangos hang hallatszott, mint a kontinensek nyögése.
Teppik érezte. Érezte, hogy a bőre több számmal kisebb a kelleténél. Érezte, hogy valaki a fülénél fogja és megpróbálja lecsavarni a fejét.
Látta, hogy az őrkapitány térdre rogy, küzdve, hogy letépje sisakját, és átugrott a bokszon.
Megpróbált átugrani a bokszon. Semmi se stimmelt, és nehézkesen érkezett a földre, ami határozatlannak tűnt a fallá válás kérdésében. Sikerült talpra vergődnie, ám oldalra húzta valami, így kínosan áttáncikált az istállón, hogy megőrizze egyensúlyát.
Az istálló megnyúlt és összezsugorodott, mint egy kép a görbe tükörben. Egyszer elment és megnézett néhányat Ankh-ban, mindhárman megreszkíroztak fejenként egy féltallérost, hogy meglátogassák Dr. Holdkóros Mozgó „Ez Majd Elállítja A Lélegzeted” Empóriumának tünékeny csodáit. De akkor tudtad, hogy csak az eltorzult üvegtől lesz olyan kolbászfejed és focilabda lábad. Teppik azt kívánta, bárcsak biztos lehetne abban, hogy ami most zajlik körülötte, megenged ilyen ártalmatlan magyarázatot. Valószínűleg kellene ahhoz egy kóválygó üvegtükör, hogy ez normálisnak látszódjon.