Figyelte, ahogy a szolgák közül kettő fölrakja Teppik utazóládáját a kocsi hátuljába, és, mindkettejük emlékezete szerint első alkalommal, atyai kezét fia vállára tette.
Valójában fogalma sem volt, hogy mit mondjon. Valahogy sohasem jutott idő arra, hogy jobban megismerjük egymást, gondolta. Annyi minden van, amit adhattam volna neki. Néhány átkozottul alapos elfenekelés is bőven ráfért volna.
— Ümm — mondta. — Nos, fiam.
— Igen, apa?
— Ez az, ööö, első alkalom, hogy egyedül elmész itthonról…
— Nem, apa. A tavalyi nyarat Fhem-pta-hem úrnál töltöttem, biztos emlékszel.
— Ó, tényleg? — A fáraónak eszébe jutott, hogy a palota akkoriban mintha csöndesebbnek tűnt volna. Azt hitte akkor, hogy az új faliszőnyegek miatt.
— Akárhogy is — folytatta. — Fiatalember lennél, már majdnem tizenhárom…
— Tizenkettő — javította ki türelmesen Teppik.
— Biztos vagy benne?
— Múlt hónapban volt a születésnapom, apa. Vettél nekem egy parazsas ágymelegítőt.
— Valóban? Milyen meglepő. Mondtam, hogy miért?
— Nem, apa. — Teppik fölnézett apja barátságos, ám teljesen tanácstalan vonásaira. — Igazán remek ágymelegítő — tette hozzá nyugtatólag —, nagyon szeretem.
— Ó! Akkor jó. Ööö — őfelsége ismét megveregette fia vállát, tétova módon, ahogy az ember dobol ujjaival az íróasztalon, miközben gondolkozni próbál. Szemlátomást fölmerült benne egy gondolat.
A szolgák befejezték az útiláda fölszíjazását a batár tetejére, s a kocsis türelmesen tartotta az ajtót.
— Amikor egy fiatalember elindul a nagyvilágba — kezdte tétován őméltósága —, akkor, nos, nagyon fontos, hogy emlékezzék… Az a lényeg, hogy ez végül is egy jókora világ, benne mindenféle… És persze, különösképp a nagyvárosokban, ahol számos további… — elhallgatott, s bizonytalanul intett a kezével.
Teppik jámborul fogadta mindezt.
— Ez teljesen rendben van, apa — válaszolta. — Dios főpap elmagyarázta nekem a rendszeres zuhanyozás fontosságát, meg hogy ne vakuljak meg.
Az apja rápislogott.
— Nem fogsz megvakulni? — tudakolta.
— Úgy néz ki, hogy nem, apa.
— Ó! Nos. Hát ez remek — jelentette ki a király. — Tényleg, tényleg remek. Ez aztán a jó hír.
— Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek már, apa. Különben lekésem a dagályt.
Őfelsége biccentett, s ütögetni kezdte a zsebeit.
— Volt itt valami… — motyogta, aztán nyomára bukkant, s a kis bőrzacskót Teppik zsebébe csúsztatta. Újra megpróbálkozott a vállveregetős rutinnal.
— Csak egy kis apróság — mormolta. — Meg ne mondd a nagynénédnek! Ó, amúgy se tudnád. Elment lepihenni.
Aztán nem maradt más hátra, mint hogy Teppik menjen és áldozzon föl egy csirkét Khuftnak, Dzselébéjbi alapítójának, szobránál, azért, hogy ősének útmutató keze vezérelje lépteit a nagyvilágban. Csak egy kicsiny csirke volt, és amikor Khuft már végzett vele, azt kapja majd ebédre a király.
Dzselébéjbi valójában apró, önközpontú királyság. Még a katasztrófák is csak tessék-lássék történnek. Minden, valamit is magára adó folyó menti királysággal megesnek óriási természetfölötti sorscsapások, de a legtöbb, amit az Ősi Királyság föl tudott mutatni az utolsó száz évben, az a Békaszerencsétlenség volt.[4]
Azon az estén, amikor már jócskán kikerültek a Dzsel deltájából, s a Körkörös-tengeren haladtak Ankh-Morpork felé, Teppiknek eszébe jutott a zacskó, s megvizsgálta tartalmát. Szeretettel, s egyben szokásos viszonyulásával a dolgokhoz, apja megajándékozta őt egy dugóval, egy fél doboz nyeregszappannal, egy bizonytalan névértékű kicsiny bronzérmével, és egy szerfölött koros szardíniával.
Jól ismert tény, hogy amikor az ember halálán van, érzékszervei azonnal gyötrően kiélesednek, s mindig is úgy hitték, azért történik mindez, hogy a tulajdonos képes legyen rájönni bármely más kiútra a bajból a nyilvánvalón kívül.
Ez nem igaz. A jelenség klasszikus példája a behelyettesítési folyamatnak. Az érzékszervek kétségbeesetten összpontosítanak bármire, a közvetlen problémán kívül, amely Teppik esetében kockakövekből állt, széles terjedelemben és közelítve, abban a reményben, hogy akkor majd elmúlik magától.
Az a gond, hogy el is fog.
Bármi légyen is az oka, Teppik hirtelen hevesen tudatára ébredt a körötte lévő dolgoknak. Annak, ahogy a holdvilág csillog a háztetőkön. A friss kenyér illatának, ami a közeli pékségből szállt föl. A cserebogár zümmögésének, amikor az, fölfelé tartva, elhúzott a füle mellett. A távolban síró csecsemő hangjának és a kutyaugatásnak. A levegő halk susogásának, különös tekintettel ritkásságára és a kapaszkodók hiányára…
Több mint hetvenen iratkoztak be abban az évben. Az Orgyilkosoknál nincs roppant kimerítő felvételi vizsga, könnyen be lehet kerülni az iskolába, könnyen ki lehet kerülni belőle (az igazán trükkös dolog az, hogy függőlegesen kerüljön ki az ember). A Céh épületeinek közepén az udvar nyüzsgött a fiúktól, akiknek két közös jellegzetessége akadt — túl nagy koffer, azon üldögélt a tulajdonos, és olyan ruha, amit úgy választottak ki, hogy majd egyszer belenő a gyerek, s amiről azt lehetne mondani, hogy többé-kevésbé benne ült a tulajdonos. Egyes optimisták hoztak magukkal fegyvereket is, amelyeket az elkövetkező néhány hétben elkoboznak és hazaküldenek.
Teppik gondosan szemmel tartotta a többieket. Határozott előnyei voltak annak, ha az ember egyedüli csemetéje olyan szülőknek, akik túl elfoglaltak ahhoz, hogy sokat aggódjanak miatta, mi több, néha napokig észre sem veszik létezését.
Az édesanyja, már amennyire vissza tudott emlékezni, kedves asszony volt, s olyan önközpontú, mint egy búgócsiga. Szerette a cicákat. Nem csupán tisztelte a macskákat — azt a királyságban mindenki tette —, hanem ténylegesen kedvelte is őket. Teppik tudta, hogy a folyó menti királyságok hagyományainak megfelel a macskák iránti hódolat, ám gyanította, hogy a kérdéses állatok kecses, tiszteletet keltő teremtmények; anyja macskái viszont kicsiny, köpködő, laposfejű, sárga szemű dühöngő őrültek voltak, mind egy szálig.
Az apja rengeteg időt töltött aggódással a királyság miatt, s időnként kijelentette, hogy ő valójában sirály, bár ez valószínűleg csak általános feledékenységének volt betudható. Teppik némelykor eltűnődött megfogantatásán, mivel szülei ritkán voltak azonos vonatkoztatási rendszerben, az azonos lelki állapotról már nem is beszélve.
De nyilvánvalóan a dolog valahogy megtörtént, s ráhagyták, hogy próba-szerencse alapon fölnevelje magát, amiben enyhén akadályozta a házitanítók egymást követő sora, bár néha egész mulatságosnak bizonyultak. Azok voltak a legjobbak, akiket az apja fogadott föl, különösen azokon a napokon, amikor olyan magasröptűvé vált, amennyire csak telt tőle, s egyetlen káprázatos télre megkapott magántanárnak egy idős íbiszorzót, aki valójában egy eltévedt nyIIat keresve tévelygett be a királyi kertekbe.
Az vad űzőcskék ideje volt a katonákkal, meg holdfényes barangolásoké a nekropolisz halott utcáin, és, a legjobb mind közt, a megismerkedésé a ladikíjjal, egy félelmetesen bonyolult találmánnyal, ami, működtetőit is jelentős mértékben veszélyeztetve, képes volt egy ártatlan víziszárnyassal teli mocsarat hatalmas, úszó pástétommá változtatni.
4
Azonban meg kell hagyni, egész nagy béka volt, és bemászott a szellőzőrendszerbe, és a kuruttyolása hetekig ébren tartott mindenkit.