…méretkonstans 3,5/z ismétlődő sebességgel. Miről beszél ez a liba, Átkozott Barom odaát él Tsortban…
Noha úgy lendültek át a levegőn, mint ha kinyúlt gumi tartaná őket össze, Te Szemét lábai nagy utat tettek meg, és már a város alvó, döngölt föld utcáin ugráltak.
— Újrakezdődik megint, igaz? — kérdezte Ptera. — Be fogom hunyni a szemem.
Teppik bólintott. A tűzálló tégla forróságú házak köröttük ismét lassított tükörtáncba kezdtek, és az út olyan módon emelkedett és esett, amit szolid talajnak nincs joga magáévá tenni.
— Olyan, mint a tenger — jegyezte meg.
— Nem látok semmit — szögezte le zordul Ptera.
— Úgy értem, a tenger. Az óceán. Tudod. Hullámok.
— Hallottam róluk. Üldöz minket valaki?
Teppik megfordult a nyeregben. — Amennyire ki tudom venni, nem — válaszolta. — Úgy néz ki…
Innen ellátott a palota hosszú, alacsony tömege mellett, át a folyón, egész magáig a Nagy Piramisig. Azt csaknem elrejtették a sötét fellegek, de amit láthatott belőle, határozottan nem stimmelt. Tudta, hogy négy oldala van, viszont mind a nyolcat ki tudta venni.
Úgy tűnt, hogy kimozdul a fókuszból, aztán visszapattan, ami, erről meg volt győződve, veszélyes cselekedet több millió tonna szikla részéről. A fiú ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy minél messzebb legyen ettől. Még egy olyan bárgyú állatnak, mint ez a teve, is ugyanez az ötlete támadt.
Te Szemét azt gondolta:…Delta a négyzeten. Ilyenformán a k dimenzionális nyomás a Chi(16/x/pu)t kilencvenfokos transzformációját fogja eredményezni bármelyik három konstans K-halmában. Vagyis négy perc, plusz-mínusz tíz másodperc…
A teve lenézett kipárnázott talpára.
Legyen a sebesség egyenlő vágtával.
— Hogy érted el, hogy ezt csinálja? — tudakolta Teppik.
— Sehogy! Magától csinálja! Kapaszkodj!
Ami nem volt könnyű. Teppik fölnyergelte a tevét, ám elmulasztotta a fölkantározást. Pterának jutott több marék teveszőr, amibe kapaszkodhatott. A fiúnak csak több marék Ptera jutott. Akárhová próbálta tenni a kezét, meleg, engedékeny húsba ütközött. Semmi sem készítette föl erre hosszas iskoláztatása során, míg ellenben Pteráében nyilvánvalóan minden ezt tette. A lány hosszú haja Teppik arcát verte és csábítóan különleges parfümtől illatozott.[21]
— Jól vagy? — üvöltötte túl a szelet.
— A térdemmel kapaszkodom!
— Az nagyon nehéz lehet!
— Speciális képzést kapunk belőle!
A tevék úgy vágtáznak, hogy olyan messzire dobják maguktól a lábuk, amennyire csak lehet, s aztán rohannak, hogy utolérjék. Vacogó kasztanyettaként kattogó térdízülettel Te Szemét fölhánykolódott a völgyből kivezető út meredekén és a tornyosuló mészkőszirtek alatt végigszélkelepelt a keskeny szurdokon, ami kivitt túlnan a mélysivatagba.
És mögöttük, végtelen kínjában a geometria kérlelhetetlen dagályától, képtelenül Időterhének kisugárzására, a Nagy Piramis sikoltott, fölemelte magát alapozásáról, és — tömege olyan megállíthatatlanul suhogott át a levegőn, mint valami teljesen megállíthatatlan — pontosan kilencven fokos szögben elfordulva ért földet, és valami perverz dolgot művelt a téridő szövedékével.
Te Szemét végigszáguldott a szurdokon, nyaka teljes hosszában előrenyúlt, óriási orrlyuka lökhajtásos fúvókaként öblösödött.
— Meg van rémülve! — kiáltotta Ptera. — Az állatok mindig megérzik az ilyesmit!
— Milyesmit?
— Erdőtüzet meg mindent!
— Nincs erre egyetlen fa sem!
— Hát, árvizeket meg… meg mindent! Van valami fura természetes ösztönük!
…Phi*1700[u/v]. Laterális e/v. Egyenlő egy héttől tizenkettőig terjedő tranzakcióval…
A hang eltalálta őket. Olyan néma volt, mint az éjfélt elütő napóra, ám nyomása, az volt. Átgördült fölöttük, fojtogatóan, mint a bársony, émelyítően, mint a viharvert szafaládé.
És megszűnt.
Te Szemét sétatempóba lassult, bonyolult eljárás, ami pontos utasításokkal jár sorjában minden egyes láb számára.
Érezni lehetett a megkönnyebbülést, a visszavont feszültség érzetét.
Te Szemét megállt. A hajnal előtti fölhevülésben észre vette az ösvény melletti sziklákon burjánzó tövises szipácia bokorcsoportját.
…bal átló. x egyenlő 37. y egyenlő 19. z egyenlő 43. Harapás…
Béke szállt le. Nem hallatszott semmi, eltekintve a teve emésztőszerveinek böffentéseitől és a messzeségben egy sivatagi bagoly távoli csivitelésétől.
Ptera lecsusszant ülőhelyéről és ügyetlenül földet ért.
— A fenekem — jelentette általánosságban a sivatagnak — egyetlen hatalmas hólyag.
Teppik leugrott és félig futott, félig dülöngélt föl az út menti omladékra, aztán átügetett a repedezett mészkő fennsíkon, hogy jó kilátása legyen a völgyre.
Ami többé nem volt ott.
Még mindig sötét volt, amikor Dil, a balzsamozómester, fölébredt, s a teste attól a benyomástól vibrált, hogy valami nagyon nem stimmel. Kicsusszant az ágyból, sietve fölöltözött, és elhúzta a függönyt, ami ajtóként szolgált.
Az éjszaka puha volt és bársonyos. A rovarok zümmögésén kívül más hang is hallatszott, egy recsegés, egy halk sercegés a hallás határán.
Lehet, hogy ez ébresztette föl.
A levegő meleg volt és nedves. A folyóból ködkunkorok emelkedtek és…
A piramisok nem villogtak.
Dil ebben a házban nőtt föl, ami a balzsamozómesterek családjáé volt évezredek óta, és olyan gyakran látta a piramisokat föllobbanni, hogy már észre se vette, annyira, mint a, mint a saját lélegzését. De most sötétek és némák voltak, és a csönd fennen kiáltozott és a sötétség vakított.
De nem ez volt a legrosszabb. Amikor rettegő szeme fölbámult a nekropolisz fölötti üres égre, meglátta a csillagokat és hogy mihez vannak hozzátapasztva.
Dil elszörnyedt. És aztán, amikor volt ideje végiggondolni, elszégyellte magát. Elvégre, gondolta, ez az, amit mindig is mondtak nekem, hogy ott van. Magától értetődik. Csak tulajdonképpen most látom először.
Nahát. Jobban érzem magam ettől?
Nem.
Megfordult és csattogó szandállal vágtatott végig az utcán, míg ahhoz a házhoz nem ért, amely Gernt és népes családját tartalmazta. Fölrángatta a tiltakozó inast a közösségi alvógyékényről, kihúzta az utcára, az ég felé fordította a fiú arcát és azt sziszegte: — Mondd meg, mit látsz!
Gern bandzsított.
— Látom a csillagokat, mester — válaszolta.
— Min vannak rajta, fiú?
Gern kissé ellazult. — Az könnyű, mester. Mindenki tudja, hogy a csillagok Nept istennő testén vannak, aki átíveli magát a… ó, a kénköves pokolba!
— Te is látod őt?
— Ó, mama — suttogta Gern és térdre rogyott.
Dil bólintott. Istenfélő ember volt. Vigasztaló tudat, hogy az istenek léteznek. Ám azt eléggé szörnyű megtudni, hogy itt léteznek.
Mert egy női test ívelt át a mennyeken, kissé kéken, kissé homályosan a bágyadt csillagfényben.
A nő óriási volt, statisztikája csillagközi. Az árnyék galaktikus mellei közt sötét csillagköd volt, gyomrának hajlata izzó gáz hatalmas hulláma, köldöke az a zubogó, sötét fehérizzás, amiben új csillagok születnek. Nem alátámasztotta az eget. Ő volt az ég.
21
A hatás elérhető, ha bálnahányadékban lepároljuk egy kis fán lakó medvefajta heréjét, és hozzáadunk egy marék rózsaszirmot. Teppik valószínűleg nem érezte volna jobban magát, ha mindezt tudja.