Mérhetetlen, szomorkás arca, fejjel lefelé a forgásirányi láthatáron, egyenesen Dilre meredt. És Dil ráébredt, hogy kevés dolog rázza meg annyira a hitet, mint az adott hit tárgyának látványa, világosan és pontosan. A látás, ellentétben a közhittel, nem azonos az elhívéssel. Hanem az, amikor a hit megszűnik, mert többé nincs rá szükség.
— Ó, Tosz! — nyögte Gern.
Dil ráütött a fiú karjára.
— Hagyd abba! — utasította. — És gyere velem!
— Ó, mester, most mit fogunk csinálni?
Dil körbenézett az alvó városon. A leghalványabb fogalma se volt róla.
— Elmegyünk a palotába — jelentette ki határozottan. — Ez valószínűleg csak a… csak a… csak a sötétség káprázata. Különben is, a nap mindjárt fölkel.
Elindult, azt kívánva, bárcsak Gern helyében lehetne és legalább egy kicsit kimutathatna a makogó rettegésből. Az inas valamiféle vágtató vánszorgással követte.
— Látom az árnyékokat a csillagok háttere előtt, mester! Tetszik látni őket, mester? A világ peremén, mester!
— Csak ködfoltok, fiú — felelte Dil, eltökélten maga elé szegezve tekintetét s megőrizve méltóságteljes magatartását, miként az illik a Marólúg Páholy Baloldali Ajtajának Őréhez és a varrásért kapott számos kitüntetés birtokosához.
— Ott — mondta. — Látod, Gern, a nap már kel!
Megálltak és figyelték.
Aztán Gern nagyon halkan nyüszíteni kezdett.
Nagyon lassan emelkedve az égre, megjelent egy hatalmas tüzes golyó. És egy világoknál nagyobb ganajtúró bogár görgette.
III. Könyv
Az Új Fiú Könyve
A nap fölkelt, s mivel ez itt nem az Ősi Királyság, csupán egy izzó gázgömb volt. A mélysivatag bíbor éje elpárolgott forrasztópisztoly-vakításában. A gyíkok a sziklarepedésekbe surrantak. Te Szemét letelepedett a megmaradt szipáciabokrok nyújtotta gyér árnyékban, gőgösen a tájat kémlelte, és elkezdett visszakérődzött takarmányt csócsálni és négyzetgyököt számolni hetes számrendszerben.
Teppik és Ptera végül rálelt egy mészkőeresz árnyékára és leültek, komoran kibámulva a sziklákról fölrezgő hőhullámokra.
— Nem értem — mondta Ptera. — Mindenhol kerested?
— Ez egy ország! Nem eshet csak úgy bele egy gödörbe!
— Hát akkor hol van? — kérdezte kiegyensúlyozottan Ptera.
Teppik dörmögött valamit. A hőség úgy sújtott, mint egy pöröly, de azért kiment a sziklák közé, mintha háromszáz négyzetmérföld esetleg elrejtőzhetne egy kavics alá vagy bokor mögé.
Tény az, hogy az ösvény lebukott a szirtek közt, de szinte rögtön kiemelkedett újra és folytatódott a dűnéken oda, ami egész nyilvánvalóan Tsort volt. Teppik fölismerte a szélmarta szfinxet, amit határkőnek állítottak; úgy szólt a monda, hogy szorongató nemzeti szükség idején a határokon prédál, bár a monda nem tudta biztosan, miért.
Tudta, hogy Ephebébe vágtattak. Azaz innen a két ország között fekvő, termékeny, piramispettyezte Dzsel-völgyet kéne látnia.
És már egy órája keresgéli.
Érthetetlen. Hátborzongató. Valamint elképesztően zavarba ejtő.
Beárnyékolta szemét és ezredszerre is körbefürkészett a néma, süldögélő tájon. És megmozdította fejét. És meglátta Dzselébéjbit.
Egy szempillantás alatt villant át látóterén. Visszakapta tekintetét és megint megpillantotta, egy röpke, homályos színvillanást, ami azonnal eltűnt, mihelyst rákoncentrált.
Néhány perccel később Ptera kikukucskált az árnyékból és látta, hogy a fiú négykézlábra ereszkedik. Amikor Teppik elkezdte fölfordítgatni a kavicsokat, úgy döntött, ideje, hogy a fiú visszajöjjön a napról.
Az orgyilkos lerázta a lány kezét a válláról és türelmetlenül intett.
— Megtaláltam! — Csizmájából előhúzott egy kést, s szurkálni kezdte a köveket.
— Hol?
— Itt!
Ptera gyűrűkkel ékített kezét a fiú homlokára tette.
— Ó, igen — mondta. — Értem. Igen. Jó. És most azt hiszem, jobb, ha jössz az árnyékba.
— Nem, komolyan mondom! Itt! Nézd!
A lány lekuporodott és a sziklára bámult, hogy a kedvében járjon.
— Van itt egy repedés — ismerte el kételkedve.
— Nézd meg jól, jó? El kell fordítsd a fejed és valahogy a szemed sarkából odalesni. — Teppik tőre a repedésbe csapott, ami nem volt több halvány vonalnál a sziklán.
— Hát, jó hosszan folytatódik — mondta Ptera, végigpillantva az izzó kövezeten.
— Egész úton a Második Vízeséstől a Deltáig — pontosított Teppik. — Ha fél szemed eltakarod, az segít. Légy szíves, próbáld meg! Kérlek!
A lány habozva eltakarta fél szemét és engedelmesen a sziklára kancsított.
Végül megszólalt: — Semmi haszna, nem lááááá…
Egy pillanatra megdermedt, aztán oldalra vetette magát a sziklákra. Teppik abbahagyta a próbálkozást a kés beverésére a repedésbe, és odakúszott hozzá.
— Pont a szélén voltam! — jajgatta Ptera.
— Láttad? — kérdezte reménykedve a fiú.
A lány bólintott, aztán nagyon óvatosan talpra állt és elhátrált.
— Nem olyannak érződött, mintha a szemed belülről kifordulna? — firtatta Teppik.
— De — felelte Ptera hidegen. — Megkaphatom a karpereceim?
— Mi?
— A karpereceim. A zsebedbe tetted őket. Szeretném visszakapni. Kérlek!
Teppik vállat vont, és kotorászott a tarsolyában. A karperecek többnyire vörösrézből voltak, néhány darabka lepattogzott zománccal. Itt-ott a művész megpróbálkozott, különösebb siker nélkül, valami érdekeset csinálni csavart drótokkal és színes üveggöröngyökkel. A lány elvette és fölhúzta mindet.
— Van valami okkult jelentőségük? — tudakolta Teppik.
— Mit jelent az, hogy okkult? — kérdezett vissza bizonytalanul a lány.
— Ó! Akkor meg miért van rájuk szükséged?
— Már mondtam. Nem érzem magam rendesen fölöltözve nélkülük.
Teppik vállat vont, s visszatért a repedés feszegetéséhez.
— Miért csinálod ezt? — érdeklődött Ptera. Teppik megtorpant és elgondolkozott.
— Nem tudom — válaszolta. — De te is láttad a völgyet, nem?
— Igen.
— Hát akkor?
— Hát akkor mi?
Teppik a szemét forgatta. — Nem gondolod, hogy egy kissé, nos, fura? Hogy egy egész ország többé-kevésbé eltűnik? Ez nem olyasmi, amit minden átkozott nap láthatnál, az istenek szerelmére!
— Honnan tudhatnám? Sosem voltam eddig a völgyön kívül. Nem tudom, hogyan kellene kívülről kinéznie. És ne átkozódj!
Teppik a fejét rázta. — Azt hiszem, hogy mégis megyek és lefekszem az árnyékban — jelentette ki. — Már amennyiben maradt — tette hozzá, mert a nap sárgarézfénye elégette az árnyékokat. Odakóválygott a sziklákhoz és rábámult a lányra.
— Az egész völgy csak úgy bezárult — nyögte ki végül. — Az a rengeteg ember…
— Láttam konyhai tüzeket — mondta Ptera melléroskadva.
— Valami köze van a piramishoz — állította a fiú. — Nagyon furcsának látszott, pont mielőtt eljöttünk. Varázslat volt, vagy geometria vagy az ilyesmik egyike. Mit gondolsz, hogy tudnánk visszamenni?
— Nem akarok visszamenni. Miért akarnék visszamenni? Krokodilok várnak rám. Nem fogok visszamenni, csak a krokodilok kedvéért.