— Hümm. Talán megkegyelmezhetnék neked vagy valami — mondta Teppik.
— Ó, igen — szólt Ptera a körmeire meredve. — Azt mondtad, te vagy a király, ugyebár.
— Én vagyok a király! Az az én királyságom ott… — Teppik tétovázott, nem tudván, melyik irányba mutasson ujjával — …valahol. Én vagyok a királya.
— Nem úgy nézel ki, mint a király — jegyezte meg Ptera.
— Miért nem?
— Ő aranymaszkot viselt.
— Az én voltam!
— Szóval te parancsoltad, hogy vessenek a krokodilok elé?
— Igen! Úgy értem, nem — Teppik habozott. — Úgy értem, a király tette. Nem én. Egy bizonyos értelemben. Különben is, én mentettelek meg — tette hozzá lovagiasan.
— Na hát akkor? Különben is, ha te lennél a király, akkor isten is lennél. Pillanatnyilag nem viselkedsz túl istenszerűen.
— Igen? Nos. Ööö — Teppik megint tétovázott. Ptera prózaisága azt jelentette, hogy a legártatlanabbnak tűnő mondatokat is csak gondos vizsgálat után lehetett világgá ereszteni.
— Alapjában véve jó vagyok a napkeltésben — közölte. — Bár nem tudom, hogy csinálom. És folyókban. Ha azt akarod, hogy kiáradjon bármilyen folyó, én vagyok a megfelelő ember. Úgy értem, isten.
Elnémult, amikor fölötlött benne egy gondolat.
— Vajon mi történik most ott nélkülem? — mondta ki hangosan.
Ptera fölállt, s elindult a szurdokban lefelé.
— Hová mész?
A lány megfordult. — Nos, Mr. Király vagy Isten vagy orgyilkos vagy akárki, tudsz-e a vessződdel vizet fakasztani?
— Mi, előtted?
— Úgy értettem, inni. Talán van, talán nincs abban a repedésben folyó, de nem férhetünk hozzá, nem igaz? Szóval el kell menjünk valahova, ahol hozzájutunk. Annyira egyszerű, hogy azt kell hinnem, még királyok is képesek fölfogni.
Teppik utána sietett, le az omladékon oda, ahol Te Szemét feküdt fejét és nyakát a földre hajtva, fülével csapkodva a hőségben, és szórakozottan alkalmazta Te Piszok Bestia elméletét az átmeneti integrálokról az ígéretes cissoidszámok sorozatára. Ptera ingerülten belerúgott.
— Akkor te tudod, hogy hol van víz? — kérdezte Teppik.
…e/27. Tizenegy mérföld…
Ptera feketével kihúzott szemekkel meredt rá. — Úgy érted, te nem tudod? Képes voltál kihozni a sivatagba és azt se tudod, hol van víz?
— Hát, arra számítottam, hogy majd valamennyit magammal tudok vinni!
— Nem is gondoltál rá!
— Figyelj, nem beszélhetsz így velem! Én király vagyok! — Teppik elhallgatott.
— Igazad van — ismerte el. — Eszembe se jutott. Ahonnan jövök, ott esik csaknem minden nap. Sajnálom.
Ptera összeráncolta homlokát. — Ki esik csaknem minden nap? — tudakolta.
— Nem, úgy értem, eső. Tudod. Nagyon ritkás víz, előbukkanva az égből?
— Milyen buta ötlet. Honnan jöttél?
Teppik siralmasan nézett ki. — Ahonnan jövök, az Ankh-Morpork. Ahonnan származom, az innét. — Lebámult az ösvényre. Innen, ha tudtad, mit keresel, épp csak ki tudtad venni a sziklákon végighúzódó halvány repedést. Mindkét oldalon megmászta a szirteket az új, függőleges törés, vonalvastagon, ami történetesen egy teljes folyami királyságot és 7.000 évnyi történelmet rejtett.
Minden ott töltött percet rühellt. És az most kizárta őt. És most, mert nem tehette, vissza akart menni.
Lesétált oda és fél szemét letakarta kezével. Ha pont jó szögben rántottad a fejed…
Röviden elvillant látóterében, és eltűnt. Megpróbálta még párszor, de többé nem pillantotta meg.
És ha kifarigcsálnám a sziklát? Nem, gondolta, ez hülyeség. Csak egy vonal. Nem juthatsz be egy vonalba. A vonalnak nincs vastagsága. Közismert geometriai axióma.
Hallotta, hogy Ptera közeleg mögötte, s a következő pillanatban a lány keze a nyakát fogta. Egy pillanatig azon töprengett, honnan ismeri a lány a Catharti Halálfogást, s aztán az ujjak lágyan masszírozni kezdték izmait, a stressz úgy olvadt el szakértő simogatásuktól, mint zsír a forró késen. Amikor a feszültség fölengedett, megremegett, mint egy íj.
— Ez finom — mondta.
— Kiképeznek minket rá. Az inaid össze vannak csomósodva, mint a pingponglabdák zsinóron — közölte Ptera.
Teppik hálásan leroskadt a szikla tövét teleszemetelő görgetegek egyikére, és hagyta, hogy a lány ujjainak ritmusa feloldja az éjszaka problémáit.
— Nem tudom, mit tegyek — mormolta. — Ez jó érzés.
— A szolgálólányság nem csak szőlőhámozásból áll — magyarázta Ptera. — Az első lecke, amit megtanulunk, hogy amikor a mesternek hosszú, nehéz napja volt, az nem a legjobb időpont a Róka és a Datolyaszilva Nászának javaslására. Ki mondta, hogy bármit is tenned kell?
— Felelősnek érzem magam. — Teppik helyzetet változtatott, mint egy macska.
— Ha tudod, merre található egy cimbalom, játszhatnék neked valami nyugtatót — sugallta Ptera. — Már egész a „Koboldpinik”-ig jutottam az Első Könyvben.
— Úgy értem, egy királynak nem szabad hagynia, hogy a királysága csak úgy hipp-hopp eltűnjön.
— Az összes többi lány tud akkordokat meg mindent — mondta Ptera sóvárogva és masszírozva a fiú vállát. — De az öreg király mindig azt mondta, szívesebben hallgat engem. Azt mondta, mindig fölvidítja.
— Úgy értem, Elveszett Királyságnak fogják nevezni — folytatta Teppik álomittasan. — Hogy fogom akkor érezni magam, mondd?
— Azt mondta, az éneklésem is szereti. Mindenki más azt mondja, úgy hangzik, mint amikor egy csapat keselyű épp rátalált egy döglött szamárra.
— Úgy értem, az Elveszett Királyság királya. Borzalmas lenne. Vissza kell szerezzem.
Te Szemét lassan elfordította fejét, hogy kövesse egy eltévedt döglégy röptét; agya mélyén vörös számok kis oszlopai villogtak, részletezve vektorokat és sebességet és szögmagasságot. Emberi lények beszélgetése ritkán érdekelte, bár átfutott a fején, hogy a hímek meg a nőstények mindig akkor jönnek ki legjobban egymással, ha valójában egyik fél sem hallgat oda arra, amit a másik épp mond. A tevéknél mindez sokkal egyszerűbb.
Teppik rámeredt a vonalra a sziklában. Geometria. Az lesz az.
— Ephebébe megyünk — nyilatkozta. — Ők mindent tudnak a geometriáról és van néhány nagyon hibbant elképzelésük. A hibbant elképzelések azok, amikkel jelen pillanatban tudnék mit kezdeni.
— Miért cipeled ezt a rengeteg kést meg izét? Úgy értem, igazából.
— Tessék?
— Ez a sok kés. Minek?
Teppik eltöprengett ezen. — Azt hiszem, nem érezném magam rendesen felöltözve nélkülük — válaszolta.
Ptera kötelességtudóan új társalgási témát keresgélt. A Mulattató Csevegés Tárgyának Fölvetése szintén részét képezte a szolgálólány szolgálatának. Sosem volt benne különösebben jó. A többi lány bámulatos választékkal állt elő: mindennel a krokodilok párzási szokásaitól a töprengésig az életről a Másvilágon. Ő, miután megbeszélték az időjárást, mindig nehéz ügynek találta.
— Szóval — szólt. — Megöltél egy csomó embert, gondolom?
— Mm?
— Úgy értem, mint orgyilkos. Megfizetnek téged, hogy embereket ölj. Sokat megöltél? Tudsz arról, hogy gyakran befeszíted a hátizmaid?
— Szerintem erről nem kéne beszélnem — felelte a fiú.
— Tudnom kell. Ha már együtt fogunk átkelni a sivatagon meg minden. Több mint százat?
— Jó ég, dehogy.