— Nos, akkor ötvennél kevesebbet?
Teppik átgördült a hátára.
— Figyelj, még a leghíresebb orgyilkosok se öltek meg harmincnál több embert egész életükben — világosította föl.
— Hát akkor kevesebb húsznál?
— Igen.
— Kevesebb tíznél?
— Azt hiszem — szólt Teppik —, az lesz a legjobb, ha azt mondjuk, hogy a szám nulla és tíz között van.
— Csak, hogy tudjam. Ezek a dolgok fontosak.
Visszabaktattak Te Szeméthez. De most láthatólag Teppiknek fúrta valami az oldalát.
— Ez az egész hágás… — kezdte.
— Nászlás — javította ki Ptera.
— Te… ööö… több mint ötven emberrel?
— Az olyanfajta nőt másként hívják — felelte Ptera különösebb neheztelés nélkül.
— Elnézést. Kevesebb mint tízzel?
— Mondjuk azt — válaszolta Ptera —, hogy a szám nulla és tíz között van.
Te Szemét köpött. Húsz lábbal arrébb a döglegyet simán eltalálta a levegőben és a mögötte levő sziklához ragasztotta.
— Döbbenetes, hogy csinálják, nem? — jegyezte meg Teppik. — Szerintem állati ösztön.
Te Szemét gőgös pillantást vetett rá söpörjük-föl-a-sivatagot szempillái alól és azt gondolta:
…Legyen z=ei0. nyamnyamnyam Aztán dz=ie[i0]d0=izd0 vagy d0=dz/iz…
Pteklaszp, még mindig hálóingben, céltalanul bóklászott a törmelék között a piramis lábánál.
A piramis úgy zümmögött, mint egy turbina. Pteklaszp nem tudta, miért, semmit sem tudott a hatalmas energiafölhasználásról, ami kilencven fokkal elforgatta a dimenziókat és ott tartotta őket a szörnyű nyomás ellenére, de legalább az ijesztő temporális változások láthatólag megszűntek. Kevesebb fia akadt, mint megszokta; az igazat megvallva, tudott volna mit kezdeni egy-kettővel, ha rájuk találna.
Elsőnek a sisakkövet találta meg, ami összezúzódott, elektrumborítása lepergett. A piramisról lezuhanóban belecsapódott Hat, a Keselyűfejű Isten, szobrába, kétrét görnyesztve azt s fölruházva az enyhe meglepődés kifejezésével.
Egy elhaló nyögéstől Pteklaszp rohant a sátor maradványát megcibálni. Tépte a nehéz vásznat és kiásta IIb-t, aki pislogott rá a szürke fényben.
— Nem működött, apa! — nyöszörögte. — Majdnem fölvittük oda, és akkor az egész vacak valahogy elcsavarodott!
Az építő leemelt egy rudat a fia lábáról.
— Eltört valamid? — kérdezte halkan.
— Szerintem csak zúzódások. — A fiatal építész fölült, fájdalmasan megrándult az arca, s nyakát nyújtogatta, hogy körbenézhessen.
— Hol van Kettő-á? — tudakolta. — Magasabban volt, mint én, csaknem a csúcson…
— Már megtaláltam — válaszolta Pteklaszp.
Az építészek nem arról közismertek, hogy odafigyelnek a finom jelentésárnyalatokra, de IIb meghallotta az ólmot apja hangjában.
— Ugye, nem halt meg? — suttogta.
— Nem hiszem. Nem vagyok benne biztos. Eleven. De. Igen, mozog… mozogni mozog… nos, jobb, ha jössz és megnézed magad. Azt hiszem, valami kvantum történt vele.
Te Szemét kitartóan haladt tovább, körülbelül 1,247 méter per szekundummal, komplex kapcsoltszám koordinátákat kidolgozva, hogy elűzze az unalmat, miközben hatalmas tányértalpa csikorgott a homokon.
Az ujjak hiánya további erőteljes ösztökélést jelentett a teveintellektus kifejlődésében. Az emberi matematika fejlődését mindig hátráltatta a faj ösztönös hajlama arra, hogy amikor valami tényleg bonyolulttal kerülnek szembe, mondjuk hármas polinomok vagy parametrikus differenciálhányadosok formájában, megszámolják az ujjaik. A tevék kezdettől fogva a számokat számolták meg.
A sivatagok is nagy segítséget jelentettek. Nincs sok figyelemelterelő tényező. Ami a tevéket illeti, a hihetetlen intellektuális fejlődéshez vezető út az, ha nincs mit tenni és ezzel nincs mit tenni.
Fölért a dűne gerincére, elismerően megszemlélte maga előtt a hullámzó homokot, és logaritmusokban kezdett gondolkozni.
— Ephebe milyen? — érdeklődött Ptera.
— Sosem jártam ott. A látszat szerint egy Tirannus uralja.
— Hát akkor remélem, hogy nem találkozunk vele.
Teppik fejét rázta. — Nem olyasmi — felelte. — Minden ötödik évben új Tirannusuk van, és először csinálnak vele valamit. — Tétovázott. — Azt hiszem, kiválasztják.
— Olyasmit, mint amit a kandúrokkal meg bikákkal meg hasonlókkal csinálnak?
— Ööö.
— Tudod. Hogy aztán abbahagyják a verekedést és békésebbek legyenek.
Teppiknek megrándult az arca. — Hogy őszinte legyek, nem tudom biztosan — válaszolta. — De nem hiszem. Van valamijük, amivel csinálják, azt hiszem, mókaráciának hívják, és azt jelenti, hogy az egész országban mindenki beleszólhat, ki legyen az új Tirannus. Egy ember, egy… — elhallgatott. A politikatörténet óra nagyon távolinak tűnt, és olyan fogalmakat vezetett be, amikről sosem hallottak Dzselébéjbiben, vagy ami azt illeti, Ankh-Morporkban. De azért vaktában döfött. — Egy ember, egy szavalat.
— Az akkor a kiválasztáshoz van?
A fiú vállat vont. Legjobb tudomása szerint, lehetséges. — Viszont az a lényeg, hogy mindenki megteheti. Rettentő büszkék erre. Mindenkinek van — megint tétovázott, most már biztosan abban, hogy a dolgok balul mennek — szavalata. Kivéve persze a nőknek. És gyerekeknek. És bűnözőknek. És rabszolgáknak. És az ostobáknak. És az idegen származásúaknak. És a, ööö, különféle okokból kifogásolt embereknek. És még egy csomó másnak. De ezektől eltekintve, mindenkinek. Rendkívül felvilágosult civilizáció.
Ptera mindezt fontolóra vette.
— És ez lenne a mókarácia, mi?
— Ephebében találták ki, tudod — mondta Teppik, homályos okból úgy érezve, hogy meg kell védenie a rendszert.
— Fogadok, hogy nehézségeik vannak az exportálásával — szögezte le határozottan Ptera.
A nap nem csupán lángoló ganégolyó volt, amit egy óriási bogár lökdös az égen. Hajó is volt. Azon múlt, hogyan néztél rá.
A fény is helytelen volt. Volt valami lapossága, mint a hetekre pohárban felejtett víznek. Nem telt benne öröme senkinek. Megvilágított, ám élettelenül; nem annyira nappali világosság, inkább ragyogó holdfény.
De Pteklaszp sokkal jobban aggódott a fia miatt.
— Tudod, hogy mi a baja? — kérdezte.
A másik fia nyomorultan harapdálta a stílusát. A keze fájt. Előzőleg megpróbálta megérinteni a fivérét, és a sistergő sokk levitte a bőrt az ujjáról.
— Lehet, hogy igen — kockáztatta meg.
— Meg tudod gyógyítani?
— Nem hinném.
— Egyáltalán, mi ez?
— Hát, apa. Amikor fönn voltunk a piramison… nos, nem tudott kilobbanni… tudod, biztos vagyok benne, hogy elcsavarodott… tudod, az idő csak egy másik dimenzió… ümm.
Pteklaszp a szemét forgatta. — Elég ebből az építész szövegből, fiú — intette. — Mi a baja?
— Azt hiszem, hogy dimenzionális beilleszkedési zavar, apa. Egy kissé összezavarodott számára a tér meg az idő. Ezért mozog folyton oldalvást.
Pteklaszp IIb bátor kis mosolyt vetett apjára.
— Mindig is oldalvást szokott mozogni — jelentette ki Pteklaszp.
A fia fölsóhajtott. — Igen, apa — felelte. — De az teljesen normális volt. Minden könyvelő úgy mozog. Most azonban azért mozog oldalvást, mert az számára olyan, mint, nos, mint az Idő.