Pteklaszp homlokát láncolta. Nem az enyhe oldalvást haladás volt IIa egyetlen problémája. Lapos is volt. Nem úgy lapos, mint egy kártya, elejével, hátával, szélével — hanem minden irányból lapos.
— Teljesen azokra a freskófigurákra emlékeztet engem — mondta. — Hova tűnt a fiam mélysége, vagy akárminek is hívod?
— Szerintem az Időben van — jegyezte meg IIb, gyámoltalanul. — A mienkben, nem az övében.
Pteklaszp körbejárta a fiát, megjegyezve, hogyan követi őt a laposság. Megvakarta az állát.
— Szóval tud az Időben közlekedni, mi? — kérdezte habozva.
— Igen, lehetséges.
— Gondolod, hogy meg tudnánk győzni, menjen vissza néhány hónapot és szóljon nekünk, hogy ne építsük meg a rohadt piramist?
— Apa, ő nem tud kommunikálni.
— Akkor abban semmit se változott. — Pteklaszp leült a törmelékre, s kezébe hajtotta fejét. Hát ide jutottunk. Az egyik fiú normális és hülye, a másik lapos, mint egy árnyék. És miféle élete lesz szegény lapos kölyöknek? Úgy fogja végigcsinálni egész hátralévő életét, hogy hozzászokik a zárak kinyitásához, a jég letisztításához a szélvédőkről, meg hogy olcsón megalhat a szállodaszobák nadrágprésében[22] A képesség, hogy átcsusszanjon az ajtók alatt és elolvashassa a könyveket anélkül, hogy kinyitná őket, nem fogja eléggé kárpótolni.
IIa oldalvást sodródott; lapos kivágott alak a tájon.
— Semmit se tehetünk? — tudakolta az apa. — Esetleg gondosan fölgöngyölhetnénk, vagy valami?
IIb vállat vont — Odatehetünk valamit az útjába. Lehet, hogy nem is rossz ötlet. Akkor semmi rosszabb nem történhetne vele, mert, ööö, nem lenne ideje, amikor megtörténhetne. Szerintem.
Odagördítették Hat, a Keselyűfejű Isten, meggörbült szobrát a lapos fiú útjába. Egy-két perccel később a testvér enyhe oldalozó mozgása odaért. Erős, kék szikra pattant, ami megolvasztotta a szobor egy részét, ám a haladás megszűnt.
— Mi okozza a szikrákat? — firtatta Pteklaszp.
— Azt hiszem, egy kicsit olyan, mint a villanófény.
Pteklaszp nem azzal jutott el mai pozíciójáig — nem, ki kell javítsa magát — tegnap éjjeli pozíciójáig, hogy végül ne vette volna észre az előnyöket még a legvalószínűtlenebb helyzetben is.
— Spórolni fog az öltözködésen — mutatott rá nehézkesen. — Úgy értem, elég, ha csak magára festi.
— Nem hiszem, hogy a dolog egész világos előtted, apa — felelte IIb fáradtan. Leült az apja mellé, és a palotára bámult, a folyó túloldalán.
— Valami zajlik odaát — mondta Pteklaszp. — Gondolod, hogy észrevették a piramist?
— Nem lepne meg. Végül is kilencven fokkal elfordult.
Pteklaszp válla fölött hátranézett, s lassan bólintott.
— Ez furcsa — jelentette ki. — Biztos egy kis strukturális labilitás.
— Apa, ez egy piramis! Ki kellett volna lobbantsuk! Mondtam neked! A közrejátszó erők, nos, egyszerűen túl…
Árnyék vetült rájuk. Körülnéztek. Fölnéztek. Kicsit tovább néztek föl.
— Tyű! — fakadt ki Pteklaszp. — Ez Hat, a Keselyűfejű Isten…
Ephebe terült el előttük, egy klasszikus poéma fehér márványból, henyélve a sziklán, egy ragyogóan kék öböl…
— Az mi? — kérdezte Ptera, miután egy ideig kritikusan tanulmányozta.
— A tenger — válaszolta Teppik. — Emlékszel, mondtam neked. Hullámok meg izék.
— Azt mondtad, hogy tiszta zöld meg háborgó.
— Néha az is.
— Hmm. — A hangnem azt sugallta, hogy a lány helyteleníti a tengert, ám, még mielőtt elmagyarázhatta volna, miért, meghallották a dühösen kiabáló hangokat. Egy közeli homokdűne mögül jöttek.
A dűnén volt egy plakát. Azt hirdette több nyelven: AXIÓMA VIZSGÁLÓ ÁLLOMÁS.
Alatta, valamivel kisebb betűkkel, hozzátette: VIGYÁZAT — ELDÖNTETLEN POSZTULÁTUMOK.
Miközben olvasták, pontosabban Teppik olvasta, Ptera meg nem, a dűne mögül pendülés hallatszott, amit előbb csattanás követett, majd a magasban elcikázó nyílvessző. Te Szemét futólag rápillantott, aztán elfordította fejét és mereven egy nagyon kicsi, homokos területre bámult.
Egy másodperccel később a nyíl becsapódott oda.
Aztán tesztelte a lábaira nehezedő súlyt, kalkulált kicsit, aminek eredménye kimutatta, hogy két személyt leszámíthat a hátáról. A további összeadások azt jelezték, hogy ezek hozzáadandóak a dűnéhez.
— Minek csináltad ezt? — firtatta Ptera homokot köpködve.
— Valaki lőtt ránk!
— Nem hinném. Úgy értem, nem tudták, hogy itt vagyunk, nem igaz? Nem kellett volna úgy lerántanod.
Teppik meglehetősen vonakodva belátta ezt, és óvatosan fölküzdötte magát a dűne csúszós felületén. A hangok megint vitatkoztak:
— Ismerjem be?
— Egyszerűen arról van szó, hogy nem mindegyik paraméterünk megfelelő.
— Tudom, hogy nem mindegyik jó.
— Hát ez meg mi, könyörgöm?
— Nincs több átkozott teknősünk. Ez az, amink nincs.
Teppik óvatosan kidugta fejét a dűne teteje fölé.
Egy nagy, megtisztított térséget látott, amit körbevettek a jelzőtáblák és zászlók bonyolult sorai. Volt rajta egy-két, zömmel kalickákat tartalmazó épület és számos más komplikált építmény, amiket nem tudott azonosítani. Az egész közepén állt két férfi — egyik alacsony, kövér és pirospozsgás, a másik magas és nyúlánk, a tekintély meghatározhatatlan benyomását keltve. Lepedőbe burkolózott mindkettő. Köréjük csoportosulva, és egyáltalán nem sok ruhát viselve, volt egy csapat rabszolga. Az egyikük íjat markolt.
Többen közülük teknősöket tartottak pálcákon. Azok elég szánalmasan néztek ki, mint valami teknőcnyalóka.
— Meg különben is kegyetlen — jelentette ki a magas férfi. — Szegény kicsi csöppségek! Olyan bánatosnak látszanak a kalimpáló lábikójukkal.
— Logikai képtelenség, hogy a nyíl eltalálja őket! — A hájas fickó széttárta kezét. — Nem lenne szabad úgy tennie! Biztos rosszfajta teknőst adtál nekem — fűzte hozzá vádlóan. — Újra ki kellene próbáljuk, gyorsabb teknősökkel.
— Vagy lassúbb nyilakkal?
— Lehetséges, lehetséges.
Teppikben tudatosult a halk csoszogás az álla mellett. Egy kicsiny teknős rohant el mellette. A teknőjén több gellernyom látszott.
— Még egy utolsó próbát teszünk — jelentette be a dagadt alak. Odafordult a rabszolgákhoz. — Ti népség… eredjetek és keressétek meg azt a teknőst!
Az apró hüllő reménnyel és könyörgéssel teli pillantást vetett Teppikre. A fiú rábámult, aztán óvatosan fölemelte és begyömöszölte egy szikla mögé.
Lecsusszant a dűnén, vissza Pterához.
— Valami tényleg nagyon fura zajlik itt — mesélte. — Teknősökre lövöldöznek.
— Miért?
— Fogalmam sincs. Szemlátomást azt hiszik, hogy a teknősnek képesnek kéne lennie elmenekülni.
— Mi, egy nyíltól?
— Ahogy mondtam. Tényleg bizarr. Maradj itt! Fütyülni fogok, ha biztonságos utánam jönnöd.
— Mit fogsz csinálni, ha nem biztonságos?
— Sikítok.
Újra megmászta a dűnét, és, miután lesöpört annyi homokot öltözékéről, amennyit csak lehetett, fölállt és meglengette sapkáját a kis tömeg felé. Egy nyíl kiütötte a kezéből.
— Hoppá! — kiáltotta a kövér fickó. — Bocs!
22
Ez természetesen szabad fordítás, mivel Pteklaszp nem ismerte a „jég”, a „szélvédő”, vagy a „szállodaszoba” szavakat; azonban a