Csönd. A pap ráébredt, hogy mindenki őt bámulja.
Aztán valaki megkérdezte: — Miért üvöltesz bele abba a kákába?
— Elnézést. Nem tudom, mi ütött belém.
Sarduk, a Barlangok Istennője, papnője fölhorkant.
— És mi lett volna, ha az egyik elejti? — acsarogta.
— De… de… — a pap nagyot nyelt. — Ez nem lehetséges, nem igaz? Nem igazán? Biztos mind ettünk valamit, vagy túl soká voltunk a napon, vagy valami. Mert, úgy értem, mindenki tudja, hogy az istenek nem… úgy értem, a nap egy óriási tüzes gázgömb, hát nem, ami körbejárja a világot minden nap, és, és, és az istenek… nos, tudjátok, persze az embereknek tényleg szüksége van a hitre, ne értsetek félre…
Kumi, még a fejében zümmögő áruló gondolatokkal is, gyorsabb fölfogású volt, mint kollégái.
— Ragadjuk meg, fiuk! — kiáltotta.
Négy pap ragadta meg a szerencsétlen evőeszköz-imádó karját-lábát és adott neki nagy kezdősebességet át az erkély kövezetén a széléig, át a rácson, és bele a Dzsel sárszínű hullámaiba.
Köpködve emelkedett a felszínre.
— Ezt meg miért csináltátok? — akarta tudni. — Mind tudjátok, hogy igazam van. Egyikőtök se igazán…
A Dzsel vizei lustán kitárták állkapcsukat, és a pap eltűnt, pont amikor Szkarab hatalmas, szárnyas alakja fenyegetően elzúgott a palota fölött és elszáguldott a hegyek felé.
Kumi megtörölgette a homlokát.
— Ez alighanem egy hajszálon múlt! — sóhajtotta. Kollégái, az elenyésző hullámfodrokra bámulva, bólintottak. Dzselébéjbiben mostantól nincs helye a nyílt kétkedésnek. A nyílt kétkedéstől az embert komolyan fölszedhetik és letépkedhetik a végtagjait.
— Ööö — nyögte az egyikük. — Viszont Cephut kissé meg fog neheztelni, nem?
— Mindenek éltessék Cephutot! — intonálták mind kórusban. Biztos, ami biztos.
— Nem értem, minek — morgolódott egy idősebb pap a tömeg mögött. — Csak egy átkozott késelő.
Őt is megragadták, még zsörtölődés közben, és a folyóba hajították.
— Mindenek éltessék… — elhallgattak. — Ugyan, kinek volt a papja?
— Bununak, a Kecskék Kecskefejű Istenének? Nemde?
— Mindenek éltessék valószínűleg Bunut! — zengték kórusban, miközben a szent krokodilok tengeralattjáróként rárepültek a fickóra.
Kumi könyörgésre emelte kezét. Azt mondják, alkalom szüli az embert. Az a fajta ember volt, akit körmönfont és kellemetlen alkalmak szülnek, és kopasz fejében bizonyos következtetések kezdtek kibontakozni, mint az évekig sziklába börtönzött dolgok. Még nem volt egészen biztos abban, mik is ezek, de nagyjából az istenek témájára vonatkoztak, az új érára, a biztos kéz szükségességére a kormányrúdnál, és esetleg Dios beiktatására a legközelebbi krokodilusba. Már maga a gondolat tiltott gyönyörűséggel töltötte el.
— Fivéreim! — kiáltotta.
— Már elnézést — vágott közbe Sarduk papnője.
— És nővéreim…
— Köszönöm.
— …örvendezzünk! — Az összesereglett papok teljes csöndben álltak. Ez bizony radikális megközelítés volt, ami eleddig nem merült föl bennük. És Kumi kollégái felfelé fordított arcába nézett és olyan izgalmat érzett, mint még soha azelőtt. A többieknek ijedtében elment az esze, és tőle — tőle — várták, hogy megmondja, mi a teendő.
— Biza! — mondta. — Továbbá kétségnek nélküle, az istenek órája…
— …meg az istennőké…
— …igen, az istennőké is, elérkezett. Ööö.
Mi legyen a következő? Mi az, ha jobban meggondoljuk, amit most mondani fog nekik? És aztán azt gondolta: Nem számít. Föltéve, hogy elég magabiztosnak hangzom. A vén Dios mindig terelte őket, sosem próbált meg vezetni. Nélküle úgy tévelyegnek, mint a birkák.
— És fivéreim — és persze nővéreim — meg kell kérdezzük magunktól, meg kell kérdezzük magunk, ööö, igen — a hangja újra fölerősödött az újdonsült önbizalomtól. — Igen, meg kell kérdezzük magunktól, miért vannak itt az istenek. És kétségkívül azért, mert nem voltunk elég szorgosak imádatunkban, mi, ööö, mi faragott bálványok után gerjedeztünk.
A papok összenéztek. Valóban azt tették? És valójában hogy csinálja azt az ember?
— És, igen, mi van az áldozatokkal? Volt idő, amikor az áldozat még áldozat volt, nem holmi piszmogás egy csirkével meg virágokkal.
Ez némi köhécselést keltett a hallgatóság soraiban.
— Most akkor hajadonokról beszélünk? — firtatta az egyik pap tétován.
— Ahem.
— És bizonyára tapasztalatlan fiatalemberekről is — fűzte hozzá sietve. Sarduk egyike az idősebb istennőknek, akinek női hívei a szent ligetekben mindig rosszban sántikálnak; már maga a gondolat, hogy az istennő valahol a környéken járkál könyékig véres karral, könnyre fakasztja az embert.
Kumi szíve nagyot dobbant. — Nos, miért ne? — szólt. — A dolgok akkoriban jobban mentek, nem?
— De, ööö, azt hittem, fölhagytunk az ilyesmivel. Fogyatkozó népesség, és így tovább.
A folyó éktelen nagyot csobbant. Tzut, a Felső-Dzsel Kígyófejű Istene, bukkant elő és ünnepélyesen szemügyre vette az összegyűlt papságot. Aztán Fhez, az Alsó-Dzsel Krokodilfejű Istene, robbant ki mellette és lendületesen megkísérelte Tzut fejének leharapását. Mindketten elmerültek, permetoszlopot és kisebb szökőárt okozva, ami átcsapott az erkélyen.
— Hah, de talán a népesség azért fogyatkozott, mert abbahagytuk a szüzek föláldozását… mindkét nemből, természetesen — hadarta Kumi. — Gondoltatok már erre?
Meggondolták. Aztán újragondolták.
— Nem hiszem, hogy a király helyeselné… — mondta óvatosan az egyik pap.
— A király? — süvöltötte Kumi. — Hol van a király? Mutassátok meg nekem a királyt! Kérdezzétek meg Diost, hol a király!
A lábánál puffant valami. Rémülten nézett le, mikor az aranymaszk visszapattant és a papok felé gurult. Azok sietve szétszóródtak, mint a kuglibábok.
Dios lépdelt ki a vitatott nap fényébe, arca elszürkült a dühtől.
— A király halott — közölte.
Kumi megingott a harag puszta nyomásától, de remekül kapott új erőre.
— Akkor az utóda… — kezdte.
— Nincs utód — szögezte le Dios. Fölmeredt az égre. Kevés ember tud közvetlenül a napba nézni, ám Dios tekintetériek mérgétől esetleg maga a nap is összerándulna és félrenézne. Dios szeme úgy célzott le annak a félelmetes orrnak mentén, mint az optikai távolságmérő.
Azt mondta úgy nagy általánosságban a levegőnek: — Idejönnek, mintha övék lenne az ország! Hogy merészelik?
Kuminak leesett az álla. Tiltakozni kezdett, és egy sok kilowattos tekintet elhallgattatta.
Kumi támogatást keresett a papok sokaságában, akik serényen vizsgálgatták körmük és feszülten elbámultak félmesszire. Világos volt az üzenet. Egyedül van. Bár, ha valami véletlen folytán megnyeri az akaratok csatáját, körbe fogjak venni azt bizonygató emberek, hogy ők bizony mindvégig mellette álltak.
— Különben is, tényleg övék az ország — motyogta.