— Mi?
— Övék, ööö, tényleg övék az ország, Dios — ismételte meg Kumi. Kimerült a türelme. — Ők a nyavalyás istenek, Dios!
— A mi isteneink — szisszent Dios. — Mi nem vagyunk az ő népük. Ők az én isteneim és meg fogják tanulni, hogy úgy viselkedjenek, ahogy mondom!
Kumi föladta a frontális támadást. Az ember nem tud farkasszemet nézni azzal a zafír tekintettel, nem állhatja azt a harci bárd orrot, és legfőképp, senkitől sem lehet elvárni, hogy behorpassza Dios rettentő igazságának felszínét.
— De… — sikerült kinyögnie.
Dios remegő kézzel csöndre intette.
— Nincs joguk! — nyilatkozta. — Nem adtam rá parancsot! Nincs joguk!
— Akkor maga most mit fog csinálni? — tudakolta Kumi.
Dios ökle görcsösen ki-becsukódott. Úgy érezte, ahogy egy royalista érezné magát — egy rendes royalista, aki kivágja az összes Felség képeit és albumba ragasztja őket, olyan királypárti, aki egy szót sem hallgatna meg róluk, olyan remekül ellátják a dolguk és nem feleselnek vissza —, ha váratlanul az összes Felség betódulna a nappalijába, s elkezdené átrendezni a bútorokat. Vágyódott a nekropolisz, a hűs csönd után régi barátai között, meg egy gyors alvásra, ami után annyival tisztábban tudna gondolkodni…
Megdobbant Kumi szíve. Dios megzavarodása repedés, amibe kellő gondossággal és figyelemmel, ék verhető. De az ember nem használhat kalapácsot. Szemtől szembe Dios le tudná győzni az egész világot.
Az öregember ismét reszketni kezdett. — Én nem szándékozom előírni nekik, hogyan intézzék az ügyeket Alant — mondta. — És ők ne merészeljenek utasítani engem, hogy miként működtessem a királyságom!
Kumi eltette ezt a felségáruló kijelentést későbbi tanulmányozásra, és gyöngéden megveregette a főpap vállát.
— Természetesen igaza van — jelentette ki. Dios szeme forgott.
— Úgy gondolod? — kérdezte gyanakodva.
— Biztos vagyok benne, hogy, mint a király minisztere, fog találni megoldást. Mi támogatjuk magát, ó, Dios. — Kumi fölemelt kézzel intett a papoknak, akik teljes mértékben és kórusban értettek egyet. Ha az ember nem támaszkodhat a királyokra meg istenekre, mindig megbízhat a jó öreg Diosban. Egy se akadt köztük, aki ne választotta volna inkább az istenek kétes haragját egy diosi feddés helyett. Dios nagyon is valóságos, emberi módon félemlítette meg őket, amivel egyetlen természetfölötti lény sem versenghet. Dios majd elrendezi.
— És mi nem törődünk ezekkel a képtelen híresztelésekkel a király eltűnéséről. Ezek kétségtelenül vad túlzások, minden alap nélkül — jelentette ki Kumi.
A papok bólintottak, miközben minden egyes fejben egy parányi pletyka kinyújtotta a farkát.
— Miféle rémhírek? — kérdezte Dios a szája sarkából.
— Ezért hát világosítson föl minket, mester, hogy milyen útra kell lépjünk — folytatta Kumi.
Dios megingott.
Nem tudta, mit tegyen. Számára ez új élmény volt. Ez Változás volt.
Mindaz, amire gondolni tudott, mindaz, ami előrenyomult a tudatában, a Harmadik Óra Rituáléjának szavai voltak, amit ilyenkor szokott elmondani — mióta? túl régóta, túl régóta! —, már réges-rég meg kellett volna pihenjen, de az idő sosem volt alkalmas, sosem akadt valaki tehetséges, nélküle elveszettek lettek volna, a királyság elsüllyedne, mindenkit cserben hagyna, és ezért átkelt a folyón… minden alkalommal megesküdött, hogy ez az utolsó, de sosem volt az, nem, amikor a hideg végigkúszott végtagjain és az évtizedek… egyre hosszabbodtak. És most, amikor a királyságnak szüksége van rá, egy Rituálé szavai bevájták maguk agypályáiba és összezavartak minden próbálkozást a gondolkodásra.
— Ööö — mondta.
Te Szemét boldogan kérődzött. Teppik kikötötte egy közeli olajfához, ami most végzetes megmetszést kapott. Néha a teve megáll, futólag szemügyre veszi az Ephebe fölött mindenhol ott köröző sirályokat, és rövid, halálos olajbogyómag-lövéssorozatnak veti őket alá.
A Thau-dimenzionális fizika érdekes, új, fogalmát forgatta a fejében, ami egyesíti az időt, a teret, a mágnesességet, a gravitációt és, valami okból, a brokkolit. Időnként olyan hangot adott ki, mintha robbantanának egy távoli kőbányában, ám ez csupán azt jelezte, hogy összes gyomra tökéletesen működik.
Ptera a fa alatt ült, és szőlőlevelekkel etette a teknőst.
A kocsma fehér falairól reccsenve verődött vissza a hőség, de, gondolta Teppik, milyen más ez, mint az Ősi Királyság. Ott még a hőség is öreg volt; a levegő dohos és élettelen, olyan nyomasztó, mint a satu, az ember érezte, hogy fölforralt századokból áll. Itt a tenger felől érkező szellő enyhítette. Sókristályok élesítették. Izgalmas utalásokat hordozott borra; valójában több volt ez utalásnál, mert Xeno már a második amforájánál tartott. Az a fajta hely volt, ahol a dolgok fölgyűrik az ingujjuk és nekilátnak.
— De még mindig nem értem a teknőst — szólalt meg némi nehézséggel. Már megitta élete első korty ephebei borát és az nyilvánvalóan lakkal vonta be a torkát.
— Egész egyszerű — felelte Xeno. — Figyelj, mondjuk azt, hogy ez az olajbogyómag a nyíl és ez, és ez — céltalanul hadonászott — igen, ez az ájult sirály a teknős, jó? Na már most, amikor kilövöd a nyilat, az innen odamegy a sir… a teknőshöz, igaz?
— Azt hiszem, de…
— De addigra a sir… a teknős már egy kicsit elmozdul, nem igaz? Nincs igazam?
— Dehogynem — válaszolta Teppik tehetetlenül. Xeno diadalmas pillantást vetett rá.
— Szóval a nyílnak egy kicsit tovább kell mennie, nem igaz, oda, ahol most van a teknős. Közben a teknős elröp… elmozdult, nem sokat, nem sokat, megengedem, ám nem is kell sok legyen. Igazam van? Szóval a nyílnak egy kicsit tovább kell mennie, de addigra, mire odaér, ahol most van a teknős, a teknős már nincs ott. Szóval, ha a teknős folyton mozog, a nyíl sose fogja utolérni. Mindig közelebb és közelebb ér, de sosem fogja eltalálni. QED.
— Tényleg igazad van? — kérdezte Teppik automatikusan.
— Nem — szólt hűvösen Ibid. — Egy tucat teknőskebab bizonyítja, hogy téved. Az a baj a barátommal, hogy nem tudja, miben különbözik egy posztulátum az emberi lét metaforájától. Vagy egy lyuktól a földben.
— Tegnap nem talált — csattant föl Xeno.
— Igen, figyeltem. Alig húztad meg a húrt. Láttalak — szögezte le Ibid.
Újra vitatkozni kezdtek.
Teppik belebambult a boroskupájába. Ezek a férfiak filozófusok, gondolta. Ők maguk mondták. Szóval az agyuk olyan nagy kell legyen, hogy helyük van azokra az ötletekre is, amiket senki más nem fontolgatna öt másodpercig se. A kocsmába menet Xeno elmagyarázta neki, hogy például miért logikai képtelenség leesni egy fáról.
Teppik elmesélte nekik a királyság eltűnését, de nem árulta el saját tisztségét benne. Nem volt sok tapasztalata ilyen ügyekben, de nagyon világosan érezte, hogy a királyok, akiknek többé nincs királysága, valószínűleg nem lesznek túl népszerűek a szomszéd országokban. Akadt egy-két ilyen alak Ankh-Morporkban — trónfosztott felségek, akik elmenekültek hirtelen veszélyessé vált királyságaikból Ankh vendégszerető kebelére, semmit se vittek magukkal a rajtuk lévő ruhán meg néhány szekérnyi drágakövön kívül. Persze a város örömmel üdvözölt bárkit — függetlenül fajtól, bőrszíntől, osztálytól vagy felekezettől —, akinek hihetetlen mennyiségű költőpénze volt, mindazonáltal a fölösleges monarchák elhantolása rendszeres munkaalkalmat biztosított az Orgyilkosok Céhének. Mindig akadt valaki odahaza, aki bizonyos akart lenni abban, hogy az eltávolított uralkodó úgy is marad. Általában a ma itt, holnap hótt esete fordult elő.