— Azt hiszem, elkapta a geometria — jegyezte meg reménykedve. — Azt hallottam, hogy maguk itt nagyon jók a geometriában — tette hozzá —, és esetleg meg tudják mondani nekem, hogy mehetnék vissza.
— A geometria nem erősségem — felelte Ibid. — Amint azt biztos tudja.
— Tessék?
— Nem olvasta Az Eszményi Kormányzat Elvei című művem?
— Sajnos, nem.
— Vagy az Értekezés a Történelmi Szükségszerűségről-t?
— Nem.
Ibid elszontyolodott. — Ó! — mondta.
— Ibid közismert szaktekintély mindenben — közölte Xeno. — Kivéve a geometriát. Meg a belsőépítészetet. Meg az elemi logikát. — Ibid csúnyán nézett rá.
— És maga? — érdeklődött Teppik.
Xeno kiitta a kupáját. — Én inkább az axiómák töréspróbájában jeleskedem — válaszolta. — A fickó, aki kell neked, Pthagonalis. Nagyon éles a szemszöge.
Patkócsattogás szakította félbe. Számos lovas nyargalt el nyaktörő sebességgel a kocsma mellett, és föl a város kanyargós, macskaköves utcáin. Nagyon izgatottnak tűntek valami miatt.
Ibid kihalászott egy kábult sirályt a boroskupájából és az asztalra fektette. Elgondolkozónak látszott.
— Ha az Ősi Királyság tényleg eltűnt… — szólt.
— Eltűnt — szögezte le határozottan Teppik. — Ez tényleg nem olyasmi, amiben tévedhet az ember.
— Akkor az azt jelenti, hogy a határunk ütközik Tsortéval — mondta Ibid súlyosan.
— Tessék? — értetlenkedett Teppik.
— Nincs köztünk semmi — felelte a filozófus. — Ó, jaj! Ez azt jelenti, hogy háború indítására kényszerülünk.
— Miért?
Ibid nyitotta száját, megállt és Xenóhoz fordult.
— Miért jelenti azt, hogy háborúra kényszerülünk? — kérdezte.
— Történelmi szükségszerűség — válaszolta Xeno.
— Á, igen. Tudtam, hogy valami ilyesmi. Sajnos, ez elkerülhetetlen. Kár, de ez van.
Újabb csattogás hallatszott, amikor egy másik lovascsapat kerülte meg a sarkot, ezúttal lefelé tartva. Az ephebei katonaság erősen tollforgós sisakját viselték, és lelkesen ordítoztak.
Ibid kényelmesebben helyezkedett el a padon és összekulcsolta kezét.
— Azok a Tirannus emberei — magyarázta, amikor a szakasz kivágtatott a városkapun a sivatagba. — Biztos lehetsz benne, hogy ellenőrizni küldte őket.
Teppik persze tudott az Ephebe és Tsort közti ellenségeskedésről. Az Ősi Királyság óriási hasznot húzott belőle, gondoskodva arról, hogy mindkét oldal kalmárai valahol diszkréten kereskedhessenek egymással. Ujjaival dobolt az asztalon.
— Több ezer éve nem harcoltak egymással — jegyezte meg. — Azokban az időkben csak apró ország volt Ephebe is, Tsort is. Csak dulakodás volt. Most viszont mindkettő óriási. Megsérülhetnek az emberek. Ez nem aggasztja magukat?
— Ez önérzeti kérdés — felelte Ibid, de hangját bizonytalanság árnyalta. — Nem hiszem, hogy van választási lehetőségünk.
— Az a rohadt fatehén volt az, vagy micsoda — tódította Xeno. — Sose bocsátották meg nekünk.
— Ha nem támadjuk meg őket, ők fognak elsőnek támadni — folytatta Ibid.
— Úgy van! — értett egyet Xeno. — Szóval jobb, ha megtorlunk, még mielőtt esélyük lenne lecsapni.
A két filozófus feszengve bámulta egymást.
— Másrészt — jelentette ki Ibid —, a háború nagyon megnehezíti a világos gondolkodást.
— Az igaz — ismerte el Xeno. — Különösen a holtaknak.
Zavart csönd támadt, amit csak Ptera hangja tört meg, amint a teknősnek énekelt, meg hébe-hóba az eltalált sirályok visongása.
— Milyen nap van ma? — kérdezte Ibid.
— Kedd — felelte Teppik.
— Azt hiszem — közölte Ibid —, hogy esetleg jó ötlet lenne, ha eljönnél a szümpozionra. Minden kedden van egy. Ott lesznek Ephebe legnagyobb elméi. Ezt az egészet meg kell fontolni.
Pterára pillantott.
— Ámbátor — mondta —, ifjú asszonyod természetesen nem vehet részt. A nők teljesen tiltottak. Az agyuk túlhevül.
XXVII. Teppikamon kinyitotta a szemét. Átkozottul sötét van itt, gondolta.
Aztán ráébredt, hogy hallja a saját szívverését, bár tompán és némi távolságból.
Aztán visszaemlékezett.
Eleven volt. Újra eleven volt. És, ezúttal, darabokban.
Valahogy mindig azt föltételezte, hogy újra összerakják, mint Grindzser valamelyik készletét, amikor a Másvilágra kerül.
Embereld meg magad, ember, gondolta.
Rajtad múlik, hogy összeszedd magad.
Helyes, gondolta. Legalább hat edény van itt. Szóval a szemem az egyikben kell legyen. A fedő eltávolítása lenne a legjobb, hogy lássuk, mit teszünk.
Ez a karok és lábak és ujjak bevonásával jár.
Ez bizony nem lesz könnyű.
Tétován kinyúlt, elmerevedett ízületekkel, és rátalált valami nehézre. Úgy érzett, hogy talán enged, ezért a másik karját is odavitte, és meglehetős ügyetlenséggel, lökött rajta egyet.
Távoli puffanás hallatszott, s maga fölött határozottan nyitottságot érzékelt. Fölült, egész úton nyikorogva.
A szertartásos koporsó oldalai még mindig körülzárták, ám meglepetésére úgy találta, hogy egyetlen lassú karmozdulat elsöpörte őket az útból, mintha papír lett volna. Biztos az a rengeteg pácolás meg tömés, gondolta. Ad az embernek egy kis súlyt.
A kőtömb szélére tapogatózott, súlyos lábát a földre eresztette, és miután puszta megszokásból rövid szünetet tartott, hogy kilihegje magát, megtette az újdonsült élőholtak első tántorgó lépését.
Döbbenetesen nehéz szalmával tömött lábon járni, amikor az irányítást végző agy tíz lábbal arrébb van egy üvegben, de egész a falig eljutott és annak mentén tapogatózott, míg egy csattanás nem jelezte, hogy elérte az edények polcát. Ügyetlenkedett az első fedelével és óvatosan bedugta a kezét.
Az agyam kell legyen, gondolta mániákusan, mert a búzadara nem szortyog így. Begyűjtöttem a saját gondolataim, haha.
Megpróbálkozott egy-két további üveggel, míg a napfény lobbanása el nem árulta neki, hogy rálelt a szemét tartalmazóra. Nézte, ahogy saját bepólyázott keze lenyúl, gigászivá növekedve, és roppant óvatosan kimeri.
A fontos darabok láthatólag megvannak, gondolta. A maradék várhat még. Talán amikor majd ennem kell valamit és így tovább.
Megfordult és rádöbbent, hogy nincs egyedül. Dil és Gern figyelték őt. Hogy a szoba távolabbi sarkába jobban be tudjanak lapulni, háromszögű gerincre lett volna szükségük.
— Á! Halló, jóemberek — mondta a király tudatában, hogy a hangja kissé kongó. — Olyan sokat tudok rólatok, hogy szeretnék veletek kezet rázni — lenézett. — Csak most épp tele van — tette hozzá.
— Gkkk — mondta Gern.
— Nem tudnál elvégezni némi összeszerelést? — kérdezte a király Dilhez fordulva. — Apropó, a varrataid nyilvánvalóan jól tartanak. Remek munka, ember.
A szakmai büszkeség áttörte Dil rettegésének sorompóját.
— Eleven vagy? — kérdezte.
— Ez volt az általános elképzelés, nem? — felelte a király.
Dil bólintott. Valóban ez volt. Mindig is hitte, hogy igaz. Csak sose számított arra, hogy valóban meg fog történni. De megtörtént, és az első szavak, na jó, csaknem az első kimondott szavak a varrását dicsérték. Dagadt a keble. A Céhben még soha senki másnak nem gratulált a munkájához a befogadó.