— Nahát — mondta Gernnek, akinek lapockái lelkes kísérletet tettek a falon átbújásra. — Hallottad, mit mondtak a mesterednek!
A király megtorpant. Kezdett derengeni neki, hogy a dolgok nincsenek teljesen rendjén. Természetesen a Másvilág olyan, mint e világ, csak jobb, és semmi kétség, vannak benne bőven szolgák és így tovább. Mégis túlságosan olyannak látszott, mint az e világ. Eléggé biztos volt benne, hogy Dilnek és Gernnek még nem lenne szabad itt lennie. Meg különben is, mindig úgy tudta, hogy a közembereknek megvan a maguk Másvilága, ahol kényelemben lesznek, elvegyülhetnek a maguk fajtával és nem fogják kínosan meg társadalmilag nem odaillőnek érezni maguk.
— Hé! — szólalt meg. — Lehet, hogy valami kimaradt nekem. Ti nem vagytok halottak, igaz?
Dil nem válaszolt azonnal. Némely dolgok az eddig látottakból a nap folyamán kissé elbizonytalanítottak ebben a témában. Végül azonban kénytelen volt elismerni, hogy valószínűleg életben van.
— Hát akkor mi zajlik itt? — firtatta a király.
— Nem tudjuk, ó, király — felelte Dil. — Tényleg nem. Az egész valóra vált, ó, vizek forrása!
— Micsoda!
— Minden!
— Minden?
— A nap, ó, nagyúr. És az istenek! Ó, az istenek! Mindenütt ott vannak, ó, mennyek ura!
— A hátsó bejáraton jöttünk be — gyónta Gern, aki térdre hullott. — Bocsásson meg nekünk, ó, igazság nagyura, ki visszatért, hogy hatalmas bölcsességét hirdesse meg minden. Nagyon sajnálom, hogy én meg Glwenda, pillanatnyi hogyhíjják volt, őrült szenvedély, nem tudtunk uralkodni magunkon. Valamint én voltam az is…
Dil ájtatos csöndre intette.
— Elnézést — mondta a király múmiájának —, de nem válthatnánk egy szót nem a fiú előtt? Mint férfi a…
— Tetemmel? — próbálta megkönnyíteni a dolgot a király Dil számára. — Hogyne.
A szoba másik felébe vonultak.
— Tény az, ó, kegyelmes királya a… — kezdte Dil összeesküvői suttogással.
— Azt hiszem, ettől eltekinthetünk — jelentette ki szaporán a király. — A holtak nem ragaszkodnak a társadalmi formaságokhoz. A „király” pont elegendő lesz.
— Hát akkor, tény az, király — mondta Dil némi izgalmat érezve ettől a páratlan bánásmódtól —, hogy az ifjú Gern azt hiszi, ez az egész az ő hibája. Megmondtam neki újra meg újra, hogy az istenek nem vennék ezt a rengeteg fáradságot csupán egy növekedésben levő legény miatt, akinek, ööö, késztetései vannak, ha érti, mire gondolok. — Elhallgatott, majd óvatosan megkérdezte. — Nem vennék, ugye?
— Egy pillanatig se hinném — válaszolta a király élénken. — Különben sose szabadulnánk meg tőlük.
— Ezt mondtam én is — értett egyet Dil, határtalanul megkönnyebbülve. — Igazán jó gyerek, uram, csak hát az anyja egy kicsit fura vallási kérdésekben. Sose szabadulnánk meg tőlük, pontosan ezek voltak a szavaim. Nagyon hálás lennék, ha beszélne vele, uram, tudja, megnyugtatná…
— Boldogan — egyezett bele kegyesen a király.
Dil közelebb húzódott.
— Tény az, uram, ezek az istenek, uram, ezek nincsenek rendben. Figyeltük, uram. Legalábbis én. Fölmásztam a tetőre. Gern nem, ő elbújt a pad alá. Ezek nem stimmelnek, uram!
— Mi a baj velük?
— Nos, először is az, hogy itt vannak! Az nincs rendben, nem? Úgy értem, hogy tényleg itt legyenek. És csak mászkálnak, meg verekszenek egymás közt és kiabálnak az emberrel. — Sebtében szétnézett, mielőtt folytatta. — Magunk közt szólva, uram, nem tűnnek valami okosnak.
A király bólintott. — Mit tesznek a papok ezzel kapcsolatosan? — tudakolta.
— Láttam, hogy a folyóba hajítottak néhányat maguk közül, uram.
A király ismét bólintott. — Az rendben lévőnek hangzik — jelentette ki. — Végül legalább észre tértek.
— Tudja, mit gondolok, uram? — mondta komolyan Dil. — Hogy minden, amiben hiszünk, valóra válik. És hallottam valami mást is, uram. Ma reggel, amennyiben az ma reggel volt, érti, ugye, mert a nap mindenütt ott van, uram, és nem a rendes nap az, de ma reggel néhány katona megpróbált kijutni az ephebei úton, uram, és tudja, mire jöttek rá?
— Mire jöttek rá?
— Hogy a kivezető út, uram, bevezet! — Dil hátralépett egyet, hogy jobban illusztrálhassa a feltárás komolyságát. — Fölmásztak a sziklákra és aztán hirtelen a tsorti úton találták magukat. Valahogy az út visszagörbül önmagába. Be vagyunk zárva, uram. Össze vagyunk zárva az isteneinkkel.
És én be vagyok zárva a testembe, gondolta a király. Minden, amit hiszünk, igaz? És amit hiszünk, nem az, mint amiről azt hittük, hogy azt hisszük.
Úgy értem, azt gondoljuk, hogy azt hisszük, hogy az istenek bölcsek, igazságosak és hatalmasak, de amit tényleg hiszünk az, hogy olyanok, mint apánk egy nehéz nap végén. És azt gondoljuk, azt hisszük, hogy a Másvilág afféle paradicsom, de amit tényleg hiszünk, az, hogy testestül kerülünk oda, és én tetőtől-talpig benne vagyok és sose fogok kijutni. Soha, soha.
— És mit szól ehhez az egészhez a fiam? — érdeklődött.
Dil köhintett. Baljóslatú köhintés volt. A spanyolok fejtetőre állított kérdőjelet használnak arra, hogy jelezzék, amit most hallani fogsz, az kérdés; ez az a fajta köhintés volt, ami jelzi neked, hogy gyászéneket fogsz hallani.
— Nem is tudom, hogy mondjam el, uram — állította.
— Ki vele, ember!
— Uram, azt beszélik, hogy halott, uram. Azt mondják, megölte magát és elmenekült.
— Megölte magát?
— Sajnálom, uram.
— És utána elmenekült?
— Egy tevén, úgy hírlik.
— Aktív utóéletet él a családunk, nem igaz? — jegyezte meg szárazon a király.
— Tessék, uram?
— Úgy értem, a két állítást akár egymást kölcsönösen kizárónak is lehetne tartani.
Dil arca jóindulatú bambaságot sugárzott.
— Azaz nem lehet mindkettő igaz — segítette ki a király.
— Ahem — mondta Dil.
— Jó, de én különleges eset vagyok — zsémbelt a király. — Ebben a királyságban azt hisszük, hogy csak akkor élsz a halál után, ha téged mumi…
Elhallgatott.
Túl szörnyű volt végiggondolni. De azért jó sokáig végiggondolta.
Aztán azt mondta: — Tennünk kell valamit.
Dil megkérdezte: — A fiával, uram?
— Sose törődj a fiammal, nem halott, azt tudnám! — csattant föl a király. — Tud magára vigyázni, az én fiam. Az őseim aggasztanak.
— De ők halottak… — kezdte Dil.
Már korábban említettük, hogy Dilnek nagyon szegényes a képzelőereje. Az olyan munkakörben, mint az övé, a szegényes képzelőerő életbevágó. De lelki szemei előtt megjelent a piramisok panorámája, elnyúlva a folyó mentén, és lelki fülei lecsaptak és átkanyarodtak a tömör ajtókon, amiken egyetlen tolvaj se képes behatolni.
És meghallotta a kaparászást.
És meghallotta a dörömbölést.
És meghallotta a fojtott kiáltásokat.
A király bepólyázott kezét a balzsamozó remegő vállára tette.
— Tudom, hogy kitűnően bánsz a tűvel, Dil — mondta. — Mondd… hogy állsz a kőtörő kalapáccsal?