Valamint nyitva állt előtte a könyvtár, beleértve a bezárt szekrényeket is — a vadorzónak akadtak egyéb szakismeretei, amelyek kereső foglalkozást biztosítottak számára még barátságtalan időjárásban is —, ami számos, csöndes tanulmányozással eltöltött órát nyújtott neki, különösképp ragaszkodott „A Bespalettázott Palota, Khaliból Fordította egy Úriember, ínyencek számára, Kézzel Színezett Egészlapos Ábrákkal, Szigorúan Számozott Példányszámú Kiadásban”-hoz. Zavarba ejtő volt, ám tanulságos, és amikor egy meglehetősen elvarázsolt ifjú házitanító, akit a papok fogadtak föl, megpróbálta megismertetni őt bizonyos, a klasszikus pszeudopolisziak által olyannyira kedvelt testgyakorlatokkal, Teppik egy darabig fontolgatta az ajánlatot, aztán padlóra vitte a fiatalembert egy állófogassal.
Teppik nem törekedett műveltségre. Csak valahogy rárakódott, mint a korpa.
Elkezdett esni a nem a fejében lévő világban. Még egy új tapasztalat. Természetesen már hallott róla, hogyan jön le a víz az égből kis darabkákban. Csak nem számított arra, hogy ilyen sok lesz belőle. Dzselébéjbiben sosem esett.
A tanárok nedves és kissé rossz külsejű feketerigókként közlekedtek a fiúk közt, de ő az idősebb diákok egyik csoportját mustrálta, akik az iskola oszlopos bejáratának közelében ácsorogtak. Ők is feketét viseltek — a fekete más árnyalatait.
Ez volt első találkozása a harmadlagos színekkel, azokkal a színekkel, amik a feketeség túloldalán léteznek, azokkal a színekkel, amiket akkor kapsz, ha széttördeled a feketeséget egy nyolcoldalú prizmával. Ezeket csaknem lehetetlen leírni nem mágikus környezetben, de ha valaki meg akarná próbálni, valószínűleg azzal kezdené, hogy javasolná neked, szívj el valami törvénybe ütközőt és utána vedd alaposan szemügyre a seregély szárnyát.
A felsőbbévesek kritikusan szemlélték az újonnan jötteket.
Teppik őket bámulta. A színektől eltekintve, öltözéküket a legutolsó divat szerint szabták, amely akkortájt erősen hajlott a széles karimájú kalapra, válltömésre, sveifolt derékra és hegyes orrú cipőre, s ettől követői úgy néztek ki, mint a roppant elegánsan öltözött szögek.
Én is olyan leszek, mint ők, mondta magának.
Habár minden bizonnyal jobban öltözött, tette hozzá.
Visszaemlékezett Vyrt bátyóra, ahogy a Dzselre néző lépcsőn üldögélt egyik röpke, rejtélyes látogatása során. — A szatén és a bőr nem jó. Vagy bármiféle ékszer. Semmi olyasmi, ami csilloghat vagy suhoghat vagy csörömpölhet. Ragaszkodj a nyersselyemhez vagy bársonyhoz! Nem az a fontos, hogy hány embert hantolsz el, hanem az, hogy hánynak nem sikerül téged elhantolnia.
Korábban esztelen sebességgel haladt, ami most kapóra jöhet. Ahogy a sikátor üressége fölött ívelt, megpördült a levegőben, kétségbeesetten kinyúlt, s érezte, hogy ujjai súrolják a szemközti épület egyik párkányát. Ez elégséges támpontnak bizonyult, körbelendült, s akkora erővel vágódott hozzá az omladozó téglafalhoz, hogy az a még megmaradt lélegzetet is kiütötte belőle, és csúszni kezdett lefelé a puszta falon…
— Fiú!
Teppik fölnézett. Egy rangidős orgyilkos állt mellette, ruháján keresztben a tanárok bíbor vállszalagja. Ő volt az első orgyilkos, akit valaha is látott, eltekintve Vyrttől. A férfi elég megnyerőnek tűnt. Az ember könnyen el tudta volna képzelni róla, hogy kolbászkészítő mester.
— Igen? — szólt.
— Föl fog állni, amikor megszólít egy oktatót — jelentette ki a pirospozsgás arc.
— Föl fogok? — Teppiket ez lenyűgözte. Azon töprengett, vajon hogy tudják ezt nála elérni. A fegyelem mindezidáig nem játszott jelentős szerepet az életében. Nevelőinek többségét épp eléggé kiborította alkalmazójuk látványa, ahogy némelykor az ajtó tetején gubbasztott, ahhoz, hogy az ilyen órákon olyan gyorsan essenek túl, ahogy csak lehetett, s aztán bezárkózzanak a szobájukba.
— Föl fogok, uram — javította ki a tanár. Belepillantott a kezében tartott listába.
— Hogy hívnak, fiú? — firtatta.
— Pteppik herceg az Ősi Királyságból, a Nap Birodalmából — felelte Teppik könnyedén. — Tudomásul veszem, hogy ön járatlan az etikettben, ám semmi esetre se szólítson uramnak, és amikor hozzám intézi szavait, úgy helyes, hogy homlokával érintse a földet.
— Azt mondod, Pateppik? — kérdezte az oktató.
— Nem. Pteppik.
— Á! Teppik — ismételte meg a pedagógus, s kipipálta a nevet listáján. Jóindulatú mosollyal ajándékozta meg Teppiket.
— Hát akkor, fenség — mondta —, én lennék Grunworth Nivor, az internátusod felügyelő tanára. A Vipera-házban fogsz lakni. Biztos tudomásom van arról, hogy legalább tizenegy Napbirodalom akad a Korongon, és, még a hétvége előtt, be fogsz nekem adni egy rövid dolgozatot, részletesen leírva földrajzi elhelyezkedésük, politikai jellegük, kormányzatuk székhelyét vagy fővárosuk, és az egyik, tetszés szerinti államfő hálószobájába javasolt útvonalat. Viszont az egész világon csupán egyetlen egy Vipera-ház van. Jó reggelt, fiú.
Elfordult, s rárepült egy másik meglapuló diákra.
— Amúgy nem rossz ember — jelentette ki egy hang Teppik háta mögött. — Meg különben is, megtalálod az egészet a könyvtárban. Megmutatom neked, ha akarod. A nevem Chidder.
Teppik odafordult. Egy vele körülbelül azonos korú és magasságú fiú szólította meg, akinek fekete öltözéke — az elsősök sima feketéje — úgy nézett ki, mintha darabokban szögezték volna rá. A fiatalember felé nyújtotta kezét. Teppik udvariasan megszemlélte.
— Igen? — szólt.
— Hogy hívnak, kölök?
Teppik kihúzta magát. Kezdett elege lenni ebből a bánásmódból. — Kölök? Hadd hozzam szíves tudomására, hogy a fáraók vére folyik ereimben!
A másik elfogódottság nélkül nézett vissza, kissé félrehajtott fejjel s arcán halvány mosoly játszott.
— Szeretnéd, ha ott is maradna? — kérdezte.
Nem sokkal arrébb volt egy pékség a sikátorban, és egy csapat munkás kilépett a kora hajnali levegő viszonylagos hűsébe egy sebtiben elszívott cigarettára, meg hogy elszabaduljanak a kemencék sivatagot idéző hőségétől. Beszélgetésük fölkacskaringózott a magasba, Teppikhez, aki az árnyékban megkapaszkodott egy kapóra jött ablakpárkányban, míg lába kaparászva keresett támaszt a téglák közt.
A helyzet nem is olyan rossz, mondta magában. Már rosszabbal is megbirkóztál. Például a Patrícius palotájának tengelyiránti homlokzatával múlt télen, amikor az ereszek túlcsordultak, s a falakat merő jég borította. Ez nem lehet sokkal több 3-nál, na jó, esetleg 3,2-nél. Te meg a jó öreg Chiddy inkább ilyen falakon mászkáltatok, mintsem végigballagjatok az utcán, az egész csupán nézőpont kérdése.
Nézőpont. Lenézett úgy hetven lábnyi végtelenbe. Szét fogsz loccsanni, ember, uralkodj végre magadon! Vagy a falon. Jobb lába rátalált egy málladó vakolatrészre, amibe lábujjai beplántálták maguk szinte anélkül, hogy tudatos utasítás érkezett volna agyából, amely most túl betegnek érezte magát ahhoz, hogy futó érdeklődésnél többel viseltessen a fejlemények iránt.
Nagy levegőt vett, megfeszült, aztán fél kézzel az övéhez nyúlt, megragadott egy tőrt, és bedöfte a téglák közé maga mellett, még mielőtt a gravitációnak ideje lett volna rájönni, mi is történik. Lihegve megpihent, várva, hogy a gravitáció újfent elveszítse az érdeklődést iránta, aztán oldalra lendült, s megpróbálkozott ugyanezzel másodszorra is.