Kopolimer, a világ történetének legnagyobb mesemondója, hátradőlt, és rámosolygott a világ legkiválóbb elméire a vacsoraasztal körül.
Teppik újabb jottányit adott új tudása tárházához. A „szümpozion” késsel-villával fogyasztandó ucsora.
— Hát — szólt Kopolimer és belekezdett a tsorti háborúk történetébe.
— Tudjátok, az történt, hogy az ipse elvitte haza a csajt, és a nő apja, ez nem az öreg király, hanem az azt megelőző, a hogyishívjákos, aki elvett valami leányzót Elharib vidékéről, azt a kancsalt, mi is volt a neve, P-vel kezdődik. Vagy L-lel. Valamelyik betűvel, az biztos. A csaj apjának volt egy szigete künn az öbölben, Papylos, asszem, az volt az. Nem, hazugságot mondok, Crinix volt az. Mindegy, a király, mármint a másik király, sereget toborzott és… Ellenóra, az volt a neve. És kancsali volt, tudjátok. De azt mondják, nagyon szemrevaló. Amikor azt mondom, megházasodtak, remélem, nem kell a szájatokba rágjam a dolgot. Úgy értem, nem egészen hivatalosan történt. Ööö. Mindegy, ott volt az a faló, és miután bemásztak… Meséltem már erről a lóról? Ló volt. Egész biztos vagyok benne, hogy ló volt. Vagy esetleg csirke. Legközelebb a saját nevem se fog eszembe jutni! A hogyishívják ötlete volt, azé a bicegősé. Igen. A bicegő lábúé, úgy értem. Említettem már a pasit? Aztán volt az a csata. Nem, asszem, egy másik volt. Igen. Na, mindegy, ezt a fadisznót, átkozottul csalafinta ötlet, hát ezt izéből csinálták. Itt van a nyelvem hegyén. Fából. De az, tudjátok, később történt. A harc! Majdnem elfelejtettem a csatát. Igen. Piszok jó csata volt. Mindenki csapkodta a pajzsát, meg kiáltozott. A hogyhíjják páncélja úgy csillogott, mint a csillogó páncél. Másfél csata volt az a csata. Az izé között, nem az, amelyik sántít, a másik, a miisaneve, akinek vörös volt a haja. Tudjátok. Magas fickó, olyan pöszén beszélt. Várjatok, most jutott eszembe, hogy ő valami másik szigetről származott. Nem ő. Az a másik, a bicegős. Nem akart menni, azt mondta, ő őrült. Na persze, tényleg tiszta bolond volt, ez tuti. Úgy értem, egy fatehén! Mint a hogyhívják mondta, a király, nem, nem az a király, a másik, meglátta a kecskét és aszonta „Félek az ephebeiektől, különösen amikor elég bolondok, hogy itt hagyjanak egy átkozott nagy fajószágot a küszöbön, ehhez már tényleg pofa kell, biztos azt hiszik, még le se jöttünk a falvédőről, gyújtsátok föl”, és persze hogyhívják körbement hátra és mindenkit kardra hányt, most nevessetek. Mondtam már, hogy a csaj kancsi volt? Azt mondják, csinos is volt, de hát ez ízlés kérdése. Igen. Na, mindegy, a lényeg, hogy így történt. Persze, most aztán hogyishívják — asszem, Melycanus-nak hívták, és sántított — haza akart menni, hát, naná, évekig ott rostokoltak, és ő se volt már fiatal. Ezért álmodta meg az izét a fahogyhíjjákról. Igen. Hazudok, Melycanus volt az, akinek volt az a térde. Átkozott jó csata volt az a csata, nekem elhihetitek.
Önelégült némaságba burkolózott.
— Rohadt jó csata — motyogta, és gyengéden mosolyogva, elszundított.
Teppik tudatában volt, hogy eltátotta a száját. Becsukta. Az asztal mentén többen a szemük törölgették.
— Varázslat — jelentette ki Xeno. — Színtiszta varázslat. Minden egyes szó bojt az Idő baldachinján.
— Az a mód, ahogy minden apró részletre emlékszik. Memóriája, mint a borotva — mormolta Ibid.
Teppik végignézett az asztal hosszán, aztán megbökte Xenót maga mellett. — Kik vannak itt? — kérdezte.
— Hát, Ibidet már ismered. És Kopolimert. Az ott Izópus, a világ legnagyobb fabulázója. És az meg Antiphon, a világ legnagyobb vígjátékírója.
— Hol van Pthagonalis? — érdeklődött Teppik. Xeno az asztal másik végébe mutatott, ahol egy mogorva kinézetű nagyivó megpróbálta meghatározni a szöget két zsömle közt. — Majd később bemutatlak neki — ajánlotta.
Teppik körbenézett a kopasz fejekre és hosszú, ősz szakállakra, ami a hivatal jelvényének látszott. Ha a fejed kopasz, szakállad hosszú és ősz, ezek azt mutatják, hogy ami a kettő közt található, majd' szétrobban a bölcsességtől. Antiphon volt az egyetlen kivétel, aki úgy nézett ki, mintha disznóból lenne.
Nagy elme mind, mondta Teppik magának. Ezek azok a férfiak, akik megpróbálnak rájönni, hogyan illeszkedik a világ, nem mágiával, nem vallással, hanem csupán emelőként beillesztve agyuk akármi repedésbe, amit találni tudnak, és kísérletet téve a szétfeszítésére.
Ibid csöndet kérve megkopogtatta az asztalt.
— A Tirannus háborút hirdetett Tsort ellen — jelentette be. — Na most, vegyük fontolóra a háború helyét az eszményi köztársaságban. Szükségünk lesz…
— Elnézést, ide tudnád adni nekem a zellert? — kérte Izópus. — Köszönöm.
— …amint mondtam, az eszményi köztársaság alapvető törvényeken alapul, amelyek korm…
— Meg a sót. Ott van a könyöködnél.
— …alapvető törvényeken, amelyek kormányozzák az embereket. Na már most, kétségtelen, hogy a háború… megkérhetlek, hogy hagyd ezt abba?
— Ilyen a zeller — felelte Izópus vidáman ropogtatva. — Nem tudsz mit csinálni, ha zellert eszel.
Xeno gyanakvóan fürkészte azt, ami a villáján volt.
— Hé, ez tintahal — morrant föl. — Nem kértem tintahalat. Ki rendelt tintahalat?
— …kétségtelenül — ismételte meg Ibid, megemelve a hangját —, kétségtelenül, elétek terjesztem…
— Azt hiszem, ez itt a báránykuszkusz — mondta Antiphon.
— Te kértél tintahalat?
— Én maridát és töltikét rendeltem.
— Én kértem a bárányt. Csak add tovább, köszi!
— Nem rémlik, hogy bárki is rendelt volna ilyen sok fokhagymás pirítást — jegyezte meg Xeno.
— Figyelj, néhányunk próbál egy filozófiai fogalmat forgalomba hozni — szólt rá szarkasztikusan Ibid. — Ne hagyd, hogy félbeszakítsunk, jó?
Valaki hozzávágott egy kiflit.
Teppik lenézett arra, ami a villáján volt. A királyságban ismeretiének voltak a tengeri rákok, és ennek itt a villáján túl sok héja meg szívókorongja volt ahhoz, hogy bíztató legyen. Rendkívüli óvatossággal megemelt egy főtt szőlőlevelet és biztos volt benne, hogy lát valamit beosonni az olajbogyó mögé.
Á. Még valami, amit nem szabad elfelejteni. Az ephebeiek bármiből bort készítenek, amit vödörbe tudnak tenni, és megesznek bármit ami nem tud kimászni belőle.
Ide-oda lökdöste az ételt a tányérján. Volt, ami visszalökött.
És a filozófusok nem hallgatnak egymásra. És nem ragaszkodnak a lényeghez. Valószínűleg így működik a mókarácia.
Egy zsömle pattogott el mellette. Ja, és könnyen fölizgulnak.
Észrevett vele szemben egy vézna kis embert, kimérten rágogatva valami névtelen csápot. Eltekintve Pthagonalistól, a geométertől, aki most mogorván számítgatta tányérja sugarát, ez a férfi volt az egyetlen, aki nem teljes hangerővel mondta el a véleményét. Néha röviden jegyzetelt egy darab pergamenre és utána a tógájába csúsztatta.
Teppik odahajolt. Lejjebb az asztal mentén Izópus, fölbátorodva a szórványos olajbogyómagoktól és kenyérgalacsinoktól, hosszú fabulába kezdett egy rókáról, egy pulykáról, egy libáról és egy farkasról, akik fogadtak, hogy melyikük tud a legtovább víz alatt maradni a lábukhoz kötött nehéz súlyokkal.
— Elnézést — szólalt meg Teppik, megemelve hangját a lárma miatt. — Maga kicsoda?
A kis ember szégyenlős pillantást vetett rá. Szerfölött nagy füle volt Egy bizonyos megvilágításban könnyen nagyon vékony amforának lehetett volna hinni.