— Endos vagyok — válaszolta.
— Miért nem filozofál?
Endos fölszeletelt egy fura puhatestűt.
— Én valójában nem vagyok filozófus — mondta.
— Vagy humoros drámaíró vagy valami? — tudakolta Teppik.
— Sajnos, nem. Én Hallgató vagyok. Úgy ismernek, hogy Endos, a Hallgató.
— Lenyűgöző — felelte Teppik automatikusan. — És az mivel jár?
— Hallgatással.
— Csak hallgatással?
— Ezért fizetnek engem — magyarázta Endos. — Néha bólintok. Vagy mosolygok. Vagy egyszerre bólintok és mosolygok. Bátorítóan, tudja. Azt szeretik.
Teppik kötelességének érezte, hogy ezen a ponton valami megjegyzést tegyen. — Hű! — mondta.
Endos bátorítóan biccentett és rámosolygott, ami azt sugallta, hogy a világon mindazon dolgok közül, amiket jelen pillanatban Endos tehetne, egyik se volt olyan alapvetően lebilincselő, mint Teppik meghallgatása. Valahogy a füle miatt. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas akusztikus fekete lyuk, ami könyörög, hogy töltsék be szavakkal. Teppik ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy mindent elmondjon neki az életéről és vágyairól és álmairól…
— Fogadok — jelentette ki —, hogy irtó sokat fizetnek magának.
Endos buzdítóan mosolygott.
— Sokszor meghallgatta már Kopolimert, amint elmondja a történetét?
Endos bólintott és mosolygott, bár mintha a szemében halványan gyötrelem villant volna.
— Azt hiszem — folytatta Teppik —, hogy egy idő után a füle védőérdességet fejleszt ki?
Endos bólintott. — Csak folytassa — unszolta.
Teppik odanézett Pthagonalisra, aki rosszkedvűen firkáit derékszögeket a taramasalatajára.
— Boldogan maradnék és hallgatnám, ahogy hallgat engem egész nap — mentegetőzött. — De amott van valaki, akivel szeretnék találkozni.
— Ez bámulatos — felelte Endos, rövid jegyzetet készítve és figyelmét az asztal mentén arrébb folyó társalgás felé fordítva Egy filozófus előzőleg azt állította, hogy noha az igaz szép, a szép nem szükségszerűen igaz, és ettől kitört a verekedés. Endos feszülten figyelt.[24]
Teppik az asztal mellett elvándorolt oda, ahol Pthagonalis ücsörgött változatlanul szenvedve, és éppen gyanakvóan nézett egy pite kérge alá.
Teppik átnézett a geométer válla fölött.
— Azt hiszem, láttam ott valamit mozogni — mondta.
— Á — felelte a mértan tudósa, fogával húzva ki egy amfora dugóját. — A titokzatos fiatalember talpig feketében az elveszett királyságból.
— Abban reménykedem, hogy maga esetleg segíthet nekem újra megtalálni? — érdeklődött Teppik. — Azt hallottam, hogy maguknak itt, Ephebében, van néhány nagyon szokatlan elképzelésük.
— Meg kellett történnie — állította Pthagonalis. Köntöse redőiből előhúzott egy körzőt és elgondolkozva megmérte a pitét — Gondolod, hogy ez egy konstans? Nagyon lehangoló fogalom.
— Tessék? — mondta Teppik.
— Tudod, a kerület osztva az átmérővel. Háromnak kéne lennie. Az ember azt hinné, nemde? De annyi? Nem. Három egész egy négy egy meg még egy csomó szám. Nincs vége a rohadéknak. Van róla fogalmad, hogy ez engem mennyire kiakaszt?
— Gondolom, rendkívül kiakasztja magát — jegyezte meg udvariasan Teppik.
— Úgy van. Elárulja nekem, hogy a Teremtő rosszféle köröket használt. Ez még csak nem is rendes szám! Úgy értem, a három egész ötöt az ember méltányolni tudná. Vagy a három egész hármat. Az rendben lenne. — Morcosan bámulta a pitét.
— Elnézést, mondott valamit arról, hogy meg kellett történnie?
— Mi? — vakkantotta Pthagonalis mélabúja mélyéről. — Pite! — tette hozzá.
— Minek kellett megtörténnie? — ösztönözte Teppik.
— Az ember nem vacakolhat a geometriával, haver. Piramisok? Veszélyes dolgok. Baj lesz belőlük. Úgy értem — Pthagonalis tántorogva nyúlt a boroskupája után —, mégis mit hittek, meddig építhetnek egyre nagyobb és nagyobb piramisokat? Úgy értem, mégis mit hittek, honnét jön az energia? Úgy értem — csuklotta — te voltál azon a helyen, nem? Észrevetted, hogy minden milyen lassúnak tűnik?
— Ó, igen — válaszolta Teppik határozottan.
— Azért van, mert az időt fölszívják, érted? A piramisok. Szóval ki is kell lobbantsák. Villanófénynek nevezik ott. Azt hiszik, hogy jól néz ki! A saját idejük égetik el!
— Én csak azt tudom, hogy a levegő olyannak érződik, mintha fölforralták volna zokniban — jelentette ki Teppik. — És valójában semmi sem változik, még ha nem is marad ugyanolyan.
— Pontosan — értett egyet Pthagonalis. — Az az oka, hogy az múlt idő. Újra meg újra fölhasználják a múltat. A piramisok fölemésztik az összes új időt. És ha nem hagyod, hogy a piramisok kilobbanjanak, az energia fölhalmozódik… — elhallgatott. — Föltételezem — folytatta —, hogy egy hogyhívják, egy törés mentén elszökne. A térben.
— Ott voltam, mielőtt a királyság, ööö, távozott — mesélte Teppik. — Úgy tűnt nekem, hogy a nagy piramis mozog.
— Hát nem megmondtam?! Valószínűleg elforgatta a dimenziókat kilencven fokkal — jelentette ki Pthagonalis, a csontrészegek magabiztosságával.
— Úgy érti, hogy a hosszúság a magasság és a magasság a szélesség?
Pthagonalis imbolygó ujját rázta felé.
— Nemnemnem — tiltakozott. — Úgy, hogy a hosszúság a magasság, és a magasság a mélység, és a mélység a szélesség, és a szélesség… — böffentett — az idő. Az másik dimenzió, érted? Négy van a piszkokból. Egyik az idő. Kilencven izével a másik háromhoz. Fokokra gondoltam. Csakhogy, csakhogy, abban a formában nem létezhet ebben a világban, ezért a helynek valahogy egy kicsit kívülre kellett pukkannia, érted? Különben az lenne, hogy az emberek oldalra haladástól öregednek. — Szomorúan nézett kupája mélyére. — És minden születésnapodon még egy mérfölddel lennél idősebb — tette hozzá.
Teppik megrendültén pillantott rá.
— Nesze neked téridő — folytatta Pthagonalis. — Az ember kiforgathatja mindenütt, ha nem vigyáz. Három egész egy négy egy. Miféle számnak neveznéd az ilyet?
— Szörnyen hangzik — válaszolta Teppik.
— Átkozottul igaz. Valahol — Pthagonalis dülöngélni kezdett a padon —, valahol valaki teremtett egy világegyetemet egy tisztességes, valamirevaló értékű, értékű… — kifejezéstelenül lebámult az asztalra — pitével. Nem valami átkozott számmal, ami sose ér véget, miféle…
— Úgy értettem, az, hogy az emberek megöregszenek a járkálástól!
— Hát, nem is t'om. Az ember visszasétálhat tizennyolc éves korába, ha akar. Vagy előremehet és megnézheti, hogy fog kinézni hetvenévesen. A szélességben haladás, na, az aztán tényleg trükkös.
Pthagonalis üresen vigyorgott, és aztán nagyon lassan ráborult a vacsorájára, aminek néhány darabja elugrott előle.[25]
Teppik ráébredt, hogy a filozofikus lárma körülötte némileg alábbhagyott. Végigfürkészett a sokaságon, míg rá nem lelt Ibidre.
— Nem fog menni — mondta Ibid. — A Tirannus nem hallgat ránk. Az emberek se. Különben is… — Antiphonra pillantott —, nem mindnyájan vagyunk egy véleményen a kérdésben.
— A szemét tsortiak megérdemelik a megleckéztetést — szögezte le Antiphon szigorúan. — Ezen a kontinensen nincs helye két főhatalomnak. Ráadásul átkozott rossz cimborák, csak mert elraboltuk a királynéjuk. Ifjonti hév, a szerelemnek nem lehet útját állni…
24
A hallgatók szerepét sosem értékelik teljesen. Azonban az közismert, hogy a legtöbben nem figyelnek oda. Arra használják az időt, míg más beszél, hogy kigondolják, mit fognak legközelebb mondani. Az Igazi Hallgatókat a szájhagyományon alapuló kultúrák mindig is mélyen tisztelték és nagyra becsülték ritkaságuk miatt; a bárdok és költők tizenkettő egy tucat, ám nehéz jó Hallgatót találni, legalábbis kétszer.
25
Tévedett. A természet irtózik a dimenzionális rendellenességektől, és szorosan elzárja őket, hogy ne idegesítsék az embereket. A természet valójában rengeteg dologtól irtózik, beleértve a vákuumot,