Kopolimer fölébredt.
— Rosszul tudod — vágott közbe jóindulatúan. — A nagy háború azért volt, mert ők lopták el a mi királynénkat. Mi is volt a neve az arcnak, amiért ezer tevét indítottak útnak, A-val vagy T-vel kezdődik, esetleg…
— Azt tették? — üvöltötte Antiphon. — A rohadékok!
— Meglehetősen biztos vagyok benne — felelte Kopolimer.
Teppik megroggyant és Endoshoz, a Hallgatóhoz fordult, aki még mindig vacsoráját eszegette, annak arckifejezésével, aki eltökélte, hogy megóvja az emésztését.
— Endos?
A Hallgató gondosan lefektette kését és villáját a tányér két oldalára.
— Igen?
— Tényleg mind örültek, igaz? — kérdezte Teppik fáradtan.
— Ez rendkívül érdekes — válaszolta Endos. — Csak folytassa! — Szégyenlősen a tógájába nyúlt és előhúzott egy pergamencsíkot, amit nyájasan Teppik elé lökött.
— Ez mi?
— A számla — felelte Endos. — Öt perc Figyelmes Hallgatásért. A legtöbb úriember havonta fizet, de úgy tudom, hogy maga reggel távozik?
Teppik föladta. Otthagyta az asztalt és kiment az ephebei citadellát körbevevő hűvös kertbe. A lombokból ősi, hősies tetteket ruhátlanul végrehajtó ephebeiek fehér márvány emlékművei álltak ki, és itt-ott ephebei istenek szobrai. Nehéz volt különbséget tenni. Teppik tudta, hogy Dios kemény szavakkal illette az ephebeieket azért, mert úgy néznek ki az isteneik, mint az emberek. Ha az istenek ugyanúgy néznek ki, mint mindenki más, szokta volt mondani a főpap, honnan tudhatják az emberek, hogyan szerezzenek nekik örömöt?
Teppiknek azonban eléggé tetszett az elképzelés. A mítosz szerint az ephebei istenek pont olyanok, mint a halandók, kivéve, hogy istenségük kihasználva olyasmikbe másznak bele, amikhez a halandóknak nincs képe. Eszébe jutott, hogy az ephebei istenek egyik kedvenc fogása az átváltozás valamilyen állattá, hogy így nyerjék el a magas állású ephebei nők kegyeit. És állítólag egyikük aranyesővé változtatta magát választottja elérésére. Mindez érdekes kérdéseket vetett föl a kifinomult Ephebe mindennapi éjszakai életével kapcsolatban.
Pterát ülve találta a füvön egy nyárfa alatt, továbbra is a teknőst etetve. Gyanakvó pillantást vetett rá, hátha egy isten beugratási kísérlete. Nem úgy nézett ki, mint egy isten. Ha isten volt, hihetetlenül jól játszotta meg magát.
A lány salátalevéllel tömte.
— Édes kicsi pteknős — becézte, és fölnézett. — Ó, csak pte vagy az — mondta vontatottan.
— Nem vesztettél semmit — jelentette ki Teppik a fűre roskadva. — Egy csapat tébolyult. Amikor eljöttem, már a tányérokat törték.
— Az pteljesen megfelel ephebei étkezések hagyományos befejezésének — világosította föl Ptera.
Teppik ezen eltöprengett. — Miért nem előtte? — tudakolta.
— És aztán valószínűleg ptáncolni fognak a borzuki hangjára — tette hozzá Ptera. — Azt hiszem, az valami kutyafajta.
Teppik kezébe temette fejét.
— Meg kell adni, nagyon jól beszélsz ephebeiül — jegyezte meg.
— Köszönöm.
— Bár némi akcentussal.
— A képzésnek része a nyelvek ptanulása — magyarázta a lány. — És a nagymamám azt mondta, hogy árnyalatnyi idegenszerűség a kiejtésben sokkal elbűvölőbb.
— Mi is ugyanezt tanultuk — mesélte Teppik. — Akárhol legyen is, egy orgyilkosnak mindig kissé idegennek kell lennie. Ebben jó vagyok — tette hozzá keserűen.
A lány masszírozni kezdte a fiú nyakát.
— Lementem a kikötőbe — számolt be. — Vannak ott azok az izék, mint a nagy ptutajok, ptudod, a ptenger ptevéi…
— Hajók — segítette ki Teppik.
— És azok mindenhová mennek. Elmehetnénk bárhova. Ahova csak akarunk. A világ a mi izénk, benne gyöngyökkel, ha úgy akarjuk.
Teppik elmondta neki Pthagonalis elméletét. A lány nem tűnt meglepettnek.
— Mint a vén medence, amibe nem folyik friss víz — jegyezte meg. — Szóval mindenki csak körbe-körbe forog ugyanabban a régi pocsolyában. Az összes időben, amiben élsz, már éltek. Ptisztára olyan, mint a mások fürdővize.
— Visszamegyek.
A lány ujjai abbahagyták a fiú izmainak szakértő gyúrását.
— Elmehetnénk bárhova — ismételte meg. — Van szakmánk és a ptevét is eladhatnánk. Megmutathatnád nekem azt az Ankh-Morpork helyet. Érdekesen hangzik.
Teppik eltűnődött, hogy milyen hatással lenne Ankh-Morpork a lányra. Aztán arra lett kíváncsi, milyen hatása lenne Pterának a városra. A lány határozottan… kivirult. Az Ősi Királyságban nyilvánvalóan sose volt egyetlen eredeti gondolata se azon túl, hogy melyik legyen a következő meghámozandó szőlő, de amióta kikerült onnan, szemlátomást megváltozott. Az állkapcsa nem, az még mindig elég kicsi volt, és, el kell ismerni, nagyon csinos. De valahogy észrevehetőbb lett. Régebben mindig lesütötte a szemét, ha hozzá szólt. Még nem mindig nézett rá, amikor beszélt hozzá, de most azért, mert valami másra gondolt közben.
Rádöbbent, hogy egyfolytában emlékeztetni szeretné, udvariasan, anélkül, hogy különösen hangsúlyozná, csak nagyon szelíd figyelmeztetésképp, hogy ő a király. De volt egy olyan érzése, hogy a lány azt mondaná, nem hallotta, és legyen szíves megismételni, és ha ránézne, sose lenne képes kimondani még egyszer.
— Te elmehetsz — szólt végül. — Boldogulnál. Megadhatok neked néhány nevet meg címet.
— És te mit csinálsz?
— Még a gondolattól is borzadok, hogy mi folyhat otthon — jelentette ki Teppik. — Tennem kell valamit.
— Nem ptudsz. Minek próbálkozni? Még ha nem is akarsz orgyilkos lenni, rengeteg mást is csinálhatsz. És azt mondtad, hogy a férfi azt mondta, hogy ptöbbé nem olyan hely, ahová bárki is bejuthat. Gyűlölöm a piramisokat.
— De biztos vannak ott olyanok, akikkel törődsz?
Ptera vállat vont. — Ha halottak, semmit se ptehetek értük — válaszolta. — És ha élnek, akkor se. Szóval nem is fogok.
Teppik döbbent csodálatféleséggel meredt rá. Csodálatos összegzése volt annak, ahogy a dolgok vannak. Csak nem tudta magát rávenni, hogy ő is így gondolkozzon. A teste hét évig távol lakott, de vére ezerszer hosszabb ideig élt a királyságban. Az biztos, hogy ott akarta hagyni, de pont az volt a lényeg. Akkor ott lett volna. Még ha egész hátralevő életében elkerüli, még akkor is afféle horgony lett volna.
— Annyira szörnyen érzem magam ettől — ismételte meg. — Sajnálom. Ez a helyzet, nincs mit tenni. Még ha csak öt percre is megyek vissza, csak hogy megmondjam, többé nem jövök vissza. Az már elég lenne. Valószínűleg az egész az én hibám.
— De nincs visszaút! Csak ott fogsz bóklászni szomorúan, mint azok a ptrónfosztott királyok, akikről meséltél. Ptudod, a viseltes palásttal és mindig ételt koldulva osztályon felüli modorban. Pte mondtad, hogy nincs hasznavehetetlenebb a királyságát vesztett királynál. Csak gondold végig!
A város alkonypírral bevont utcáin ténferegtek a kikötő felé. A város minden utcája a kikötőhöz vezetett.
Valaki épp fáklyát tett a világítótoronyba, ami egyike volt a Világ Több Mint Hét Csodájának és Phtagonalisnak az Aranyszabályt és az Öt Esztétikai Alapelvet fölhasználó terve alapján épült. Sajnos, rossz helyen, mert ha a megfelelő helyre tették volna, elcsúfította volna a kikötő látképét, de a tengerészek általában elismerték, hogy gyönyörű szép világítótorony, olyasmi, amit érdemes megnézni, miközben várják, hogy elvontassák hajójuk a szirtekről.