Alatta a kikötő nyüzsgött a hajóktól. Teppik és Ptera ládák és bálák közt navigáltak, míg eljutottak a hosszú, görbe őrfalig, tükörsima kikötő az egyik oldalán, fodrozódó hullámok a másikon. Fölöttük a világítótorony jelzőtüze lobogott és szikrázott.
Teppik tudta, hogy ezek a hajók olyan helyekre fognak elhajózni, amikről csak hallott. Az ephebeiek nagyszerű kereskedők voltak. Visszamehetne Ankhba, elkérhetné a diplomáját, és akkor számára a világ valóban a tetszése szerinti gyöngykagyló lenne és neki tömérdek kése van, amivel szétnyithatja.
Ptera a kezét a fiú kezébe csúsztatta.
És akkor nem lenne semmi ebből a vegyük feleségül a rokonaink dologból. A Dzselébéjbiben eltöltött hónapok máris álomnak tűntek, egyike azoknak a visszatérő álmoknak, amiket sose tud az ember lerázni és amiktől az álmatlanság vonzó kilátásnak látszik. Míg ellenben itt akad egy jövő, ami szőnyegként terül ki előtte.
Amire ilyenkor egy férfiúnak szüksége van, az egy jel, valamiféle útmutató könyv. Az a gond az élettel, hogy nem kapsz lehetőséget a gyakorlásra, mielőtt valóban neki kell látnod. Csak…
— Megáll az eszem! Te vagy az, Teppik?
A hang a bokája magasából szólította meg. A móló kövezete fölött megjelent egy fej, amit hamarosan követett a teste. Egy rendkívül gazdagon öltözött test, amitől nem sajnáltak semmi költséget a drágakövek, szőrmék, selymek és csipkék tekintetében, föltéve, hogy az összes, minden egyes darab, fekete volt.
Chidder volt az.
— Most mit csinál? — kérdezte Pteklaszp.
A fia óvatosan kidugta fejét egy oszlop romjai fölött, és megszemlélte Hatot, a Keselyűfejű Istent.
— Körbeszaglászik — válaszolta. — Azt hiszem, tetszik neki a szobor. Őszintén, apa, minek kellett neked egy ilyen izét megvenned?
— A maradékok közt volt a kótyavetyén — felelte Pteklaszp. — Különben is, azt hittem, népszerű árucikk lesz.
— Kiknek?
— Hát, neki tetszik.
Pteklaszp IIb megkockáztatott egy újabb kikancsítást az ösztövér szörnyre, ami még mindig a romok közt bicegett.
— Mondd meg neki, az övé lehet, ha elmegy innen — javasolta. — Mondd meg neki, hogy megkaphatja önköltségi áron.
Pteklaszp arca megrándult. — Árengedménnyel — jelentette ki. — Természetfölötti vevőink számára különlegesen leszállított áron.
Fölmeredt az égre. Rejtekhelyükről az építkezés romjai közt, miközben a Nagy Piramis még mindig zümmögött mögöttük, mint egy erőműtelep, kitűnő kilátásuk volt az istenek bevonulására. Először némi egykedvűséggel szemlélték őket. Az istenek jó kuncsaftok lesznek, mindig templomokat meg szobrokat akarnak, az ember közvetlenül üzletelhet velük, kiszoríthatja a közvetítőket.
Aztán fölmerült benne, hogy egy isten, amikor elégedetlen a termékkel, ami előfordulhat, esetleg a vakolat nem pontosan olyan, mint a szerződésben kikötött, vagy talán egy templomsarok kissé megsüllyed a váratlan futóhomok következtében, egy isten nem csak hangosan kiabálva fogja követelni, hogy láthassa az igazgatót. Nem. Egy isten pontosan tudja, hol vagy, és a lényegre tér. Továbbá az istenek hírhedetten rosszul fizetnek. Na persze, a halandók is, de azok legalább nem várják el, hogy meghalj, mielőtt rendezik a számlát.
Pillantása a másik fiára vetült, festett sziluett a szobor előtt, szája a döbbenet O-jába fagyott, és Pteklaszp döntésre jutott.
— Most lett elegem a piramisokból — közölte. — Emlékeztess rá, fiam! Ha valaha is kijutunk innen, nincs több piramis. Túlságosan belegyöpösödtünk az üzletbe. Ideje valami újba kezdeni, úgy vélem.
— Ez az, amit már ezer éve hajtogatok neked, apa! — mondta IIb. — Mondtam neked, hogy két tisztes vízvezeték hatalmas…
— Igen, igen, emlékszem — felelte Pteklaszp. — Igen. Vízvezetékek. Az a rengeteg boltív meg minden. Remek. Csak arra nem emlékszem, mit mondtál, hova is tegyük a koporsót benne.
— Apa!
— Ne is figyelj rám, fiam! Azt hiszem, meg fogok őrülni.
Kizárt dolog, hogy egy múmiát meg két férfit láttam volna ott, kőtörő kalapácsokat hurcolva…
Valóban Chidder volt az.
És Chiddernek volt hajója.
Teppik tudta, hogy távolabb a tengerparton él Al-Khali Serifája a Rhoxie nevezetű mesés palotában, amiről azt híresztelték, hogy egyetlen éjszaka alatt építette föl egy dzsinn[26], és pompájával híressé vált a mítoszokban és mondákban. A Névtelen volt a vízen úszó Rhoxie, csak még inkább. Tervezőjének aranyozási mániája volt, és minden trükköt kipróbált az aranyfestékkel, csigás oszlopokkal és méregdrága kárpitokkal, hogy ne annyira hajónak lássék, mint inkább budoárnak, ami összeütközött egy roppant gyanús színházfajtával.
Valójában egy orgyilkos rejtett részleteket is megfigyelő képessége kellett ahhoz, hogy észrevedd, milyen ártatlanul leplezi el a cifraság a hajótest simaságát és a tényt, hogy ha összeadod a kabinok és raktárok területét, még mindig marad egy csomó meg nem magyarázott űrtartalom. A víz a körül, amit Ptera a hegyes végének hívott, furcsán fodrozódott, de teljesen nevetséges lenne azt gyanítani egy ennyire egyértelmű kereskedőről, hogy a víz alatt rejtett vágósarkantyúja van, vagy hogy ötperces munka egy fejszével ezt a dagonyázó Alkazárt olyasmivé változtathatja, ami csaknem minden más vízi jármű elől el tud szökni és azt a néhányat, ami képes utolérni, keserű megbánásra készteti.
— Nagyon imponáló — ismerte el Teppik.
— Az egész csak külsőség, persze — szerénykedett Chidder.
— Igen. Azt látom.
— Úgy értem, szegény kalmárok vagyunk.
Teppik bólintott. — A szokásos kifejezés a „szegény, de becsületes kalmár” — mondta.
Chidder a kereskedők mosolyával mosolygott. — Ó, azt hiszem, pillanatnyilag maradunk a „szegénynél”. Különben is, hogy vagy? Amikor utoljára hallottunk rólad, eltűntél, hogy király legyél valami helyen, amiről soha senki se hallott. És ki ez az elbűvölő ifjú hölgy?
— A ne… — kezdte Teppik.
— Ptera — mutatkozott be Ptera.
— Ő egy szol… — kezdte Teppik.
— Minden bizonnyal királyi hercegnő kell legyen — vágott közbe udvariasan Chidder. — És a legnagyobb örömmel töltene el, ha ő, sőt, ha mindketten, velem vacsoráznátok ma este. Egyszerű matrózkoszt, sajnos, de azért eltengődünk, eltengődünk.
— Nem ephebei, ugye? — firtatta Teppik.
— Kétszersült, sózott marha, ilyesmi — felelte Chidder anélkül, hogy levette volna szemét Pteráról. Azóta ott tartotta, amióta a lány a fedélzetre lépett.
Aztán fölnevetett. A régi, ismerős Chidder nevetés volt, nem teljesen humor nélkül, ám nyilvánvalóan igencsak a tulajdonos fölsőbb agyközpontjai ellenőrzése alatt.
— Micsoda döbbenetes véletlen! — jelentette ki. — És mi el is kell vitorlázzunk hajnalban. Fölajánlhatok egy váltás ruhát? Mindketten valahogy, ööö, az út porával lepettnek tűntök.
— Durva matrózzubbony, úgy vélem — mondta Teppik. — Miként az illik egy szerény kereskedőhöz, javíts ki, ha tévednék?
Valójában Teppiket egy kis kabinba kalauzolták, ami olyan választékosan és gondosan volt bebútorozva, mint egy fölékszerezett tojás, ahol az ágyra olyan kitűnő ruhaválasztékot fektettek, amilyet csak találhat az ember a Körkörös-tenger környékén. Igaz, mindegyik használtnak tűnt, ám gondosan kitisztítva és olyan ügyesen megfoltozva, hogy a kardvágások nyoma alig látszott. Elgondolkozva bámulta a kampókat a falban és a halvány foltokat a fán, amik azt sugallták, hogy korábban ott különféle dolgok lógtak, amiket sietve távolítottak el.