— Bámulatos nő. Tudod, egy csapásra meghódítana mindenkit Ankh-ban. Ilyen alakkal és olyan észjárással, mint… — Tétovázott. — Ő a…? Úgy értem, ti ketten nem…?
— Nem — felelte Teppik.
— Nagyon szép nő.
— Igen — értett egyet Teppik.
— Afféle keresztezése a templomi táncosnőnek meg a szalagfűrésznek.
Fogták a poharuk és fölmentek a fedélzetre, ahol a város néhány fáklyáját elsápasztotta a csillagok ragyogása. A víz nyugodt volt a teljes szélcsendben, csaknem olajos.
Teppik feje elkezdett lassan forogni. A sivatag, a nap, két lakkréteg ephebei retsina a gyomra bélésén és egy üveg bor összeálltak, hogy elverjék a szinapszisait.
— Mekelladni — sikerült kinyögnie a korlátra hajolva —, egész jól megy a sorod.
— Nem rossz — felelte Chidder. — A kereskedés egész érdekes. A piacépítés, tudod. A konkurencia elkeseredett vagdalkozása a kalózszektorban. Velünk kéne jönnöd, fiú. Ez lesz a jövő, mondja az apám. Nem a varázslóké meg a királyoké, hanem a vállalkozóké, akik megengedhetik maguknak, hogy fölbéreljék őket. Nem akartalak megbántani, ugye, tudod.
— Mi vagyunk minden, ami megmaradt — mondta Teppik a borospoharának. — Egy egész királyságból. Én, ő, meg egy teve, ami büdös, mint egy régi szőnyeg. Egy ódon királyság elveszett.
— Még jó, hogy nem volt új — jegyezte meg Chidder. — Legalább egy darabig használták a népek.
— Nem tudod, milyen — közölte Teppik. — Olyan, mint egy egész nagy piramis. De fejjel lefelé, érted? Az egész történelem, az összes ős, minden ember, mind leszűkül rám. Épp az alján.
Hirtelen rároskadt egy kötéltekercsre, miközben Chidder visszaadta a palackot és azt mondta: — Gondolkodóba ejti az embert, nem? Itt van ez a rengeteg elveszett város meg királyság szerteszét. Mint Ee, a Nagy Nefben. Egész országok tűnnek el csakúgy. Csak valahol ott kinn vannak. Talán ők is elkezdtek babrálni a geometriával, nem gondolod?
Teppik horkolt.
Néhány pillanattal később Chidder előrebillent, beejtette az üres borosüveget a vízbe — toccsant egyet, s aztán a sima felszínt pár másodpercre buborékáradat zavarta meg — és eldülöngélt aludni.
Teppik álmodott.
És álmában a magasban állt, ám kissé ingadozva, mert az anyja és az apja vállán egyensúlyozott, és alattuk ki tudta venni a nagyszüleit, és azok alatt az őseit, ki- és lenyúlva egy óriási, na, jó, óriási emberpiramisba, aminek alapja eltűnt a felhőkben.
Hallotta az elüvöltött parancsok és utasítások moraját fölszűrődni hozzá.
Ha nem csinálsz valamit, akkor mi sose léteztünk.
— Ez csak egy álom — szögezte le, és kilépett belőle egy palotába, ahol egy alacsony, sötétbőrű, ágyékkötős férfi üldögélt egy kőpadon és fügét evett.
— Hát persze, hogy csak álom — felelte neki. — Az egész világ a Teremtő álma. Minden csak álom, különféle álom. Az a dolguk, hogy fölhívják a figyelmed dolgokra. Például, hogy ne egyél homárt késő éjjel, lefekvés előtt. Ilyesmiket. Álmodtad már azt az álmot a hét tehénről?
— Igen — válaszolta Teppik, és körülnézett. Egész jó építészetet álmodott. — Az egyikük harsonázott.
— Az én időmben szivarozott. Közismert családi álom az az álom.
— Mit jelent?
Az alacsony férfi kipiszkált egy magot a foga közül.
— Fogalmam sincs — mondta. — Odaadnám a fél karom, hogy megtudjam. Apropó, nem hiszem, hogy már találkoztunk. Én vagyok Khuft. Én alapítottam ezt a királyságot. Nagyon finom fügét álmodsz.
— Téged is álmodlak?
— Pontosan. Nyolcszáz szavas szókincsem volt, gondolod, hogy valóban így beszélnék? Mellesleg, ha némi segítő ősatyai jó tanácsra számítasz, felejtsd el! Ez álom. Nem mondhatok neked semmi olyat, amit te magad ne tudnál.
— Te vagy az országalapító?
— Én bizony.
— Azt… hittem, másképp nézel ki — jegyezte meg Teppik.
— Hogy érted?
— Hát… a szobron…
Khuft türelmetlenül legyintett.
— Az csak közönségszolgálat — mondta. — Úgy értem, nézz csak rám. Pátriárkának látszom?
Teppik kritikusan fölmérte. — Ebben az ágyékkötőben nem — ismerte el. — Egy kissé, nos, rongyos.
— Ezt még évekig lehet hordani! — tiltakozott Khuft.
— Persze, gondolom, ez volt minden, amit föl tudtál kapni, amikor elmenekültél az üldöztetés elől — folytatta Teppik, égve a vágytól, hogy megértést mutasson.
Khuft fogott egy újabb fügét és féloldalas pillantást vetett rá. — Hogy is mondtad?
— Üldöztek téged — ismételte meg Teppik. — Ezért menekültél a sivatagba.
— Ó, igen. Jól tudod. Pontosan. Üldöztek a hitemért.
— Rettenetes — sajnálkozott Teppik.
Khuft kiköpött. — Pontosan. Azt hittem, az emberek nem fogják észrevenni, hogy gipszfogú tevéket adtam el nekik, csak miután már rég elutaztam a városból.
Eltartott egy darabig, amíg ez beivódott és hatni kezdett, de akkor sikerült neki a futóhomokba merülő betontömb hidegvérével tenni.
— Te bűnöző vagy? — kérdezte Teppik.
— Hát, a bűnöző erős kifejezés, érted, ugye, mit akarok mondani? — mondta az alacsony ős. — Jobb szeretem a vállalkozót. Megelőztem a korom, az volt az én bajom.
— És elmenekültél? — firtatta elhalóan Teppik.
— Nem lett volna — jelentette ki Khuft — jó ötlet ott lebzselni.
— „És Khuft, a tevehajcsár, eltévedt a Sivatagban, és ott megnyílt előtte, mint az Istenek Ajándéka, egy Tejjel-Mézzel folyó Völgy” — idézte Teppik élettelen hangon. Hozzátette. — Régen azt hittem, hogy biztos szörnyen ragacsos volt.
— Ott vagyok, haldokolva a szomjúságtól, az összes teve lármázik, víz után üvölt, a következő pillanatban — hopsz! — egy piszok nagy folyóvölgy, nádasrengeteg, vízipacik, az egész mindenség. A semmiből. Majdnem föllöktek a tülekedésben.
— Nem! — tiltakozott Teppik. — Nem úgy volt! A völgy istenei megsajnáltak téged és megmutatták a bejáratot, nem igaz? — Elhallgatott, meglepődve a könyörgő felhangoktól a saját hangjában.
Khuft gúnyosan nevetett. — Ó, igen? És én pont belebotlottam száz mérföld folyóba a sivatag közepén, amit senki más nem vett észre előtte. Könnyű nem észrevenni száz mérföld folyóvölgyet a sivatag kellős közepén, mi? Nem mintha szándékomban állt volna az ajándék tevének nézni a fogát, érted, rögvest mentem és elhoztam a családom meg a többi fiút. Sose néztem vissza.
— Egyik percben nem volt ott, a következőben igen? — firtatta Teppik.
— Úgy bizony. Nehéz elhinni, ugye.
— Nem. Nem igazán.
Khuft megbökte ráncos ujjával. — Mindig azt gondoltam, hogy a tevék csinálták — mesélte. — Mindig azt hittem, hogy valamiképp odabőgték, mintha potenciálisan ott lett volna, de nem teljesen, és csak egy kis erőfeszítés kellett, hogy valóságossá váljon. Fura dolgok a tevék.
— Tudom.
— Bizarrabbak, mint az istenek. Valami baj van?
— Elnézést — mondta Teppik —, csak hát ez az egész kissé megdöbbentett. Úgy értem, azt hittem, tényleg királyi vér vagyunk. Úgy értem, királyibb vér, mint bárki.
Khuft kipiszkált egy fügemagot két elfeketedett csonk közül, amiket, mivel a szájában vannak, valószínűleg a fogának kell neveznünk. Aztán kiköpött.