— Ez rajtad áll — jelentette ki és elenyészett.
Teppik átbandukolt a nekropoliszon, a piramisok fűrészfogú körvonalat rajzoltak az éjszakai égboltra. Az ég egy nő ívbe hajló teste volt, és az istenek a láthatár körül álltak. Nem úgy néztek ki, mint azok az istenek, akiket sok ezer éven át festettek a falakra. Rosszabbnak tűntek. Öregebbnek látszottak az Időnél. Végül is, az istenek szinte soha nem ütik az orruk az emberek dolgába. De más dolgok erről voltak közismertek.
— Mit tehetek? Csak gyarló ember vagyok — szólalt meg hangosan.
Valaki azt felelte: Nem teljesen.
Teppik a sirályok rikoltozására ébredt Alfonz, aki hosszú ujjú inget viselt és annak arckifejezését, aki soha többé nem akarja azt levenni, egyszer se, segített több más matróznak a Névtelen vitorláit kigöngyölni. Lenézett Teppikre a kötélágyon, és odabiccentett neki.
A hajó már elindult. Teppik fölült és látta Ephebe kikötőjét csöndesen elsiklani a szürke reggeli fényben.
Bizonytalanul fölállt, nyögött, a fejéhez kapott, és átvetődött a korláton.
Heme Krona, a Tevegeljen Velünk béristálló tulajdonosa, lassan, hümmögve körbejárta Te Szemétet. Megvizsgálta a teve térdét. Próbaképp belerúgott a jószág egyik lábába. Gyors mozdulattal, ami teljes meglepetésként érte Te Szemétet, szétrántotta az állat száját és megszemlélte nagy, sárga fogát, aztán elugrott.
A sarokban lévő rakásból kivett egy deszkát, belemártotta az ecsetet a fekete festékes bödönbe, s röpke megfontolás után gondosan leírta: EGYETLEN TULAJDONOS.
További meggondolás után hozzátette: ÍM! SEBESSÉG.
Éppen hozzáfestette, hogy JÓ FOTÓ, amikor Teppik betámolygott, és lihegve az ajtófélfának támaszkodott. A lábánál tócsa képződött.
— A tevémért jöttem — közölte.
Krona sóhajtott.
— Múlt éjjel azt mondta, hogy egy óra múlva érte jön — mondta. — Kénytelen leszek fölszámolni egy egész napi szállást és gondozást, rendben? Plusz le is dörzsöltem meg rendbe tettem a lábát, teljes szolgáltatás. Az öt kerk lesz, oké, emír?
— Á! — Teppik megveregette a zsebét. — Figyeljen — kezdte. — Tudja, kissé sietve jöttem el otthonról. Úgy látszik, nincs nálam készpénz.
— Jól van, emír. — Krona visszafordult a deszkához. — Hogy írják azt, hogy JOTALAS ÉVEKIG?
— Egész biztosan el fogom küldeni magának a pénzt — felelte Teppik.
Krona annak lesújtó mosolyát mosolyogta rá, aki már mindent megtapasztalt — szamarakat újraszőrözött karosszériával, elefántokat gipszagyarakkal, tevéket felragasztott hamis púppal — és ismeri az emberi lélek gennyes mélységeit, amikor üzletről van szó.
— Próbálkozzon mással, rádzsa! — jelentette ki. — Ennek a trükknek szakálla van.
Teppik a tunikájában kotorászott.
— Odaadhatom érte ezt az értékes kést — ajánlotta.
Krona futólag rápillantott, aztán fintorgott.
— Sajnálom, emír. A pléh kevés. Ha nem fizet, ugrott a teve.
— Hegyével is odaadhatom — mondta kétségbeesetten Teppik, tudván, hogy a puszta fenyegetésért ki fogják zárni a Céhből. Annak is tudatában volt, hogy nem volt valami jó fenyegetés. Fenyegetések nem szerepeltek a Céh iskolájának tananyagában.
Míg ellenben volt ott, Kronát erősítendő, szalmabálákon ücsörögve az istálló hátsó részén, két, nagydarab férfi, akik kezdtek érdeklődni a fejlemények iránt. Úgy néztek ki, mintha Alfonz bátyjai lettek volna.
A multiverzumban mindenütt, minden néven nevezendő közlekedési eszköz lerakatnál akadnak ilyenek. Sosem igazi lovászok vagy szerelők vagy vevők vagy alkalmazottak. A funkciójuk mindig homályos. Alattomos modorban szalmaszálat rágnak, vagy cigarettáznak. Ha akadnak arra újság jellegű dolgok, elolvassák őket, vagy legalábbis megnézik bennük a képeket.
Elkezdték közelről figyelni Teppiket. Az egyikük fölkapott két téglát, és föl-ledobálgatta őket.
— Maga még fiatal, látom én — mondta Krona kedvesen. — Csak most kezdett el élni, emír. Nem akar bajt, ugye. — Előrelépett.
Te Szemét hatalmas, borzas feje odafordult, hogy ránézhessen. Agyának mélyén ismét kis számoszlopok száguldottak fölfelé.
— Nézze, sajnálom, de muszáj visszakapjam a tevém — szólt Teppik. — Élet-halál kérdése!
Krona odaintett a két kívülálló férfinak.
Te Szemét pedig belerúgott. Te Szemétnek velős véleménye volt az olyan emberekről, akik kezük az ő szájába teszik. Különben is, látta a két téglát, és minden teve tudja, hogy mi jön ki két tégla összeadásából. Jó rúgás volt, megfelelően szétterpesztett lábujjakkal, erőteljes és megtévesztően lassú. Fölemelte Kronát, és pontosan az augiászi istálló összesöpört mocskának gőzölgő rakására továbbította.
Teppik odafutott, elrúgta magát a falról, megragadta Te Szemét poros irháját, és nehézkesen landolt az állat nyakán.
— Nagyon sajnálom — vetette oda Kronából annak, ami látható maradt. — Tényleg fogok magának valami pénzt küldeni.
Ezen a ponton Te Szemét körbe-körbe keringőzött. Krona társai okosan hátrahúzódtak, mihelyst a tányértalpak szélsebesen, zümmögve forogtak a levegőben.
Teppik előrehajolt és belesziszegte egy őrülten legyező fél fülbe.
— Hazamegyünk!
Találomra választották ki az első piramist. A király a kartust kémlelte az ajtón.
— Áldott légyen Far-re-ptah Királynő — olvasta Dil kötelességtudóan —, az Egek Uralkodója, a Dzsel Nagyura, Mestere a…
— Pipi nagyi — örvendezett a király. — Ő pont jó lesz. — A megdöbbent arcokra nézett. — Így hívtam, amikor kisfiú voltam. Tudjátok, nem tudtam kiejteni a Far-re-ptah nevet. Na, akkor folytassuk! Ne tátsátok a szátok! Törjük be az ajtót!
Gern tétován lengette a pörölyt.
— Ez piramis, mester — nézett esdekelve Dilre. — Nem szabad kinyitni őket!
— Mit javasolsz, fiú? Hogy dugjunk egy kést a résbe és feszegessük? — érdeklődött a király.
— Csak csináld! — utasította Dil. — Minden rendben lesz.
Gern vállat vont, a tenyerébe pökött, ami valójában épp elég nedves volt a félelem izzadságától, és odasózott.
— Újra! — parancsolta a király.
A hatalmas tömb megdöndült, amikor a pöröly rácsapott, de gránitból készült és nem engedett. Néhány cementszemcse lebegett le, aztán a visszhangok a nekropolisz halott sugárútjai mentén előre-hátra verődve visszaérkeztek.
— Újra!
Gern bicepszei úgy mozogtak, mint teknősök az olvadt zsírban.
Ezúttal a távolból válaszdöndülés hallatszott, amit például okozhat egy nehéz fedél lelökése a földre.
Némán álltak, a piramis belsejéből hallható lassú, csoszogást hallgatva.
— Üssem meg újra, Sire? — kérdezte Gern. Mindketten csöndre intették.
A csoszogás közelebb ért.
Aztán a kő megmozdult. Egyszer-kétszer megakadt, de azért mozgott, lassan, féloldalt fordulva, hogy a résben sötét árnyék látszott. Dil ki tudott venni egy még sötétebb alakot a feketeségben.
— Igen? — szólt az alak.
— Én vagyok az, nagymama — mondta a király.
Az árnyék mozdulatlanul állt.
— Mi, a kölyök Poppancs? — kérdezte gyanakodva.
A király elkerülte Dil tekintetét.
— Úgy van, nagymama. Azért jöttünk, hogy kiengedjünk.
— Kik ezek a fickók? — kérdezte az árny zsémbesen. — Nincs semmim, fiatalember — vetette oda Gernnek. — Nem tartok készpénzt a piramisban és csak tegye el azt a fegyvert, nem ijeszt meg!