— Szolgák, nagymama — felelte a király.
— Vannak nekik igazoló irataik? — motyogta az éltes hölgy.
— Én igazolom őket, nagymama. Azért jöttünk, hogy kiengedjünk.
— Órákig dörömböltem — panaszolta a néhai királynő kilépve a napfényre. Pontosan úgy nézett ki, mint a király, kivéve, hogy a múmiapólya szürkébb volt és poros. — Le kellett feküdjek pihenni a finisben. Senki sem törődik az emberrel, ha halott. Hova megyünk?
— Kiengedni a többieket — válaszolta a király.
— Piszkos jó ötlet. — Az öreg királynő egy lépéssel unokája mögött imbolygott.
— Ez lenne a Másvilág, mi? — mondta. — Nem sok javulás! — Könyökével keményen megbökte Gernt. — Te is halott vagy, fiatalember?
— Nem, naccsád — felelte Gern, annak reszketeg, ám bátor hangján, aki a téboly szakadéka fölött kötéltáncol.
— Nem éri meg. Vedd tudomásul.
— Igenis, naccsád.
A király elcsoszogott az ősi kövezeten a következő piramishoz.
— Ezt ismerem — jelentette ki a királynő. — Már az én időmben is itt állt. Ashk-ur-men-tep király. Harmadik Birodalom. Minek a pöröly, fiatalember?
— Kérem, naccsád, hogy megdöngessem az ajtót, naccsád — magyarázta Gern.
— Nem kell kopogtass. Mindig otthon van.
— A segédem úgy értette, hogy a pecsétek összezúzására kell — tolmácsolt Dil, égve a vágytól, hogy a felség kedvében járhasson.
— Te ki vagy? — óhajtotta tudni a királynő.
— A nevem Dil, ó, királynő. Balzsamozómester.
— Ó, az vagy, mi? Van valami varrásom, amit el kéne intézni.
— Büszkeség és megtiszteltetés lesz, ó, királynő — felelte Dil.
— Igen. Az lesz — bólintott a néhai, és recsegve Gernhez fordult. — Hát akkor döngess, fiatalember!
Ettől ösztökélve Gern hosszú, villámgyors ívben lecsapott a pöröllyel. Az olyan hanggal húzott el Dil orra előtt, mint egy fogoly, és darabokra zúzta a pecsétet.
Ami előbújt, amikor a por leülepedett, nem a legutolsó divat szerint öltözött. A pólyák barnák voltak és málladoztak, és, Dil szakmai megrendüléssel észlelte, már kezdtek szétporladni a könyököknél. Amikor megszólalt, olyan volt, mintha ősi urnát nyitottak volna ki.
— Fölébredék — mondta. — Éf nem vala fény. Ez légyen az Máfvilag?
— Úgy látszik, nem — felelte a királynő.
— Ez mynden?
— Aligha éri meg a meghalás fáradságát, mi? — fanyalgott a királynő.
Az ősöreg király bólintott, de csak enyhén, mintha attól félne, le fog esni a feje.
— Valamyt — jelentette ki — tennünk kelletyk.
Odafordult a Nagy Piramis felé, és odamutatott azzal, ami valaha kar volt.
— Ky alufzik amottan? — kérdezte.
— Igazából az az enyém — válaszolta Teppikamon, előrebotorkálva. — Nem hinném, hogy találkoztunk már, még nem temettek el, a fiam építtette számomra. Hidd el, a dolog ellenemre történt.
— Yfzontató dolog — szögezte le az ősöreg király. — Érezém megépüléfit. Még az örök álomban yf érezém. Elég nagy az egéfz világ eltemetéféhez.
— Azt akartam, hogy a tengerbe temessenek — említette Teppikamon. — Gyűlölöm a piramisokat.
— Nem gyűlölöd — világosította föl Ashk-ur-men-tep.
— Már elnézést, de igen — felelte udvariasan a király.
— De nem. Azmit moftan érezel, enyhe ydegenkedéf. Azmikoron benne nyugofzol ezer efztendeje — mondta az ősöreg —, akkoron kezded majdan megtudni az gyűlölet ygaz jelentéfit.
Teppikamon megborzongott.
— A tenger — szögezte le. — Az a jó. Az ember simán szertefoszlik.
Elindultak a következő piramis felé. Gern ment az élen, arca eleven kép, valószínűleg olyan, amit késő éjjel festett olyan művész, aki ihletét receptre kapta. Dil követte. Kidüllesztette a mellét. Mindig is remélte, hogy érvényesülni fog a világban, és lám, királyokkal sétál együtt.
Khm. Királyokkal támolyog.
Megint szép nap virradt a mélysivatagra. Minden nap szép nap volt, ha szép alatt azt érted, hogy a hőmérséklet olyan, mint a sütőben, és a homokon akár gesztenyét süthetnél.
Te Szemét gyorsan szaladt, főleg azért, hogy amilyen hosszan csak lehet, távol tarthassa talpát a földtől. Amikor fölkapaszkodtak a dombokra Ephebe olajfás, szántóföldek kockázta oázisán kívül, Teppik azt gondolta, hogy egy szemvillanásra látta a Névtelent, apró pöttyöt az azúr tengeren. De lehet, hogy csak megcsillant egy hullám.
Aztán már túl volt a dombtetőn, a sárgák és umbrabarnák világában. Egy ideig a satnya fák kitartottak a homokkal szemben, de a homok nyert és győzedelmesen masírozott tovább, dűnéről dűnére.
A sivatag nem csak forró volt, hanem néma is. Nem voltak ott madarak, semmi a szerves lények szorgos elevenségének duruzsolásából. Éjszaka esetleg hallatszott volna a rovarok siránkozása, de most mélyen a homokba bújtak a nappal perzselése elől, és a sárga ég és sárga homok visszhangmentes kamrává vált, amiben Te Szemét fújtatatása olyannak hangzott, mint a gőzmozdony.
Teppik sok mindent megtanult, amióta először elhagyta az Ősi Királyságot, és hamarosan még valamit meg fog tanulni. Minden szaktekintély egyetért abban, hogy átkelés közben a perzselő sivatagon jó ötlet sapkát viselni.
Te Szemét belezökkent abba a cammogó ügetésbe, amit egy príma versenyteve órákig képes tartani.
Pár mérföld után Teppik meglátott egy porfelhőt a következő dűne mögött. Végül fölbukkantak az ephebei hadsereg zöme mögött, megkerülve fél tucat harci elefántot, amelyek sisakbokrétája lengedezett a sütő szellőben. Elvi alapokon megéljenezték, amikor Teppik megelőzte őket.
Harci elefántok! Teppik fölnyögött. Tsort is kedveli a harci elefántokat. Mostanában divatba jöttek a harci elefántok. Nem jók semmire, azonkívül, hogy összetiporják saját csapataik, amikor elkerülhetetlenül pánikba esnek, s ezért a katonai lángelmék mindkét oldalon nagyobb elefántok kitenyésztésével reagáltak. Az elefántok imponálóak.
Ki tudja, miért, közülük számos elefánt épületfával megrakott, nagy szekeret húzott.
Baktatott előre, miközben a nap magasabbra kanyargott, és, és, ez szokatlan, kék meg bíbor pettyek kezdtek lágyan cigánykerekezni a láthatáron.
Még egy fura dolog történt. Úgy tűnt, a teve az égbolton üget. Lehet, hogy ennek van valami köze a füle csöngéséhez.
Meg kéne álljon? De akkor leeshet a teve…
Rég elmúlt dél, amikor Te Szemét betámolygott a mészkő kiszögellés izzó árnyékába, ami valaha a völgy szegélyét jelölte, és nagyon lassan összeesett a homokra. Teppik legurult.
Egy szakasz ephebei bámult át a keskeny területen nagyon hasonló számú tsortira a túloldalon. Hébe-hóba, a látszat kedvéért, egyikük megrázta lándzsáját.
Amikor Teppik kinyitotta a szemét, számos, őt nézegető ephebei katona félelmetes bronzmaszkját pillantotta meg. A fémszájak borzalmas megvetés gúnymosolyába rögzültek. A fényes szemöldökök halálos dühtől vonaglottak.