Egyikük megszólalt: — Kezd magához térni, őrmester.
Egy fémpofa, olyan, mint az elemek haragja, közelebb hajolt, betöltve Teppik látóterét.
— Kalap nélkül mászkáltunk, mi, fiacskám — mondta vidám hangon, ami furán visszhangzott a fémen belül. — Siettünk, hogy összecsaphassunk az ellenséggel, ugye?
Az ég megperdült Teppik körül, ám egy gondolat bukkant föl tudata serpenyőjéből, uralmat szerzett hangszalagjai fölött és azt krákogta: — A teve!
— Be kéne kasztlizni téged, amiért úgy bántál vele — jelentette ki az őrmester ujját rázva felé. — Sose láttam még tevét ilyen állapotban.
— Ne engedjék, hogy igyon! — Teppik hirtelen fölült, koponyáján belül a nagy gongok csörömpöltek és forróak voltak, és súlyos tűzijáték durrant. A sisakos fejek egymáshoz fordultak.
— Az istenekre, az biztos, hogy tényleg szörnyen a tevék ellen van — ámult az egyik. Teppik talpra vergődött és a homokon Te Szeméthez dülöngélt, aki megpróbált kidolgozni egy bonyolult egyenletet, ami képessé teszi majd a lábra állást. A nyelve kilógott és nem érezte jól magát.
A szorult helyzetbe került teve nem szégyellős jószág. Nem cselleng kocsmákban, magányos italát dédelgetve. Nem hívja föl régi barátait, hogy elzokogja bánatát. Nem búslakodik, nem ír hosszú, érzelmes verseket az Életről és hogy milyen borzasztó is garzonlakásból nézve. Nem tudja, mi az a szorongás.
A tevének mindössze ipari méretű tüdeje van, és olyan hangja, mint a szamárcsordáé, amit épp szétláncfűrészelnek.
Teppik közelgett a lármán át. Te Szemét fölemelte fejét, és ide-oda forgatta, háromszögelve. A szeme őrülten forgott, amikor a tevék szokásos trükkjével úgy tett, mintha az orrlyukával nézne Teppikre.
Kiköpött.
Azaz köpni próbált.
Teppik megragadta az állat kötőfékét és meghúzta.
— Gyerünk, te szemét — mondta. — Ott van víz. Érezheted a szagát. Csak annyit kell csinálnod, hogy rájöjj, miként lehet hozzájutni!
Az összesereglett katonákhoz fordult. Azok döbbent arckifejezéssel néztek rá, kivéve azokat, akik nem vették le a sisakjuk, ők fémes kegyetlenséggel bámulták.
Teppik elmarta a vizestömlőt egyiküktől, kihúzta a dugót és kiöntötte a földre a teve rángatózó orra előtt.
— Van itt egy folyó — sziszegte. — Tudod, hol van, csak annyit kell tenned, hogy odamész!
A katonák idegesen pislogtak körbe. Ezt tette több tsorti is, akik odajöttek, hogy megnézzék, mi folyik.
Te Szemét talpra állt remegő térddel és elkezdett körbeforogni. Teppik kapaszkodott.
…legyen d egyenlő 4, gondolta Te Szemét kétségbeesve. Legyen a.d egyenlő 90. Legyen nem-d egyenlő 45…
— Szükségem van egy botra! — kiáltotta Teppik, miközben elpörgött az őrmester mellett. — Sose értenek meg semmit, hacsak nem ütöd őket egy bottal, az olyan, mint a központozás, a tevéknek!
— Jó lesz egy kard?
— Nem!
Az őrmester tétovázott, aztán föladta Teppiknek a lándzsaját.
A fiú először a hegyénél fogta meg, küzdött az egyensúlyért, s aztán erősen rácsapott a teve horpaszára, por- és szőrfelhőt verve.
Te Szemét megállt. A füle forgott, min a radarantenna. Forgó szemmel a sziklafalra meredt. Aztán, amikor Teppik megmarkolt egy marok szőrt és fölhúzta magát, a teve ügetésbe csapott.
…Gondolkozzunk fraktálokban…
— Ott bele fogsz egyenesen rohanni… — kezdte az őrmester.
Csönd támadt. És sokáig folytatódott.
Az őrmester idegesen feszengett. Aztán átnézett a sziklákon a tsortiakra, és elkapta a vezérük pillantását. Kimondatlan egyetértésben, amiben mindenütt osztoznak a centuriók és törzsőrmesterek, végigballagtak a szirt mentén és csak a sziklában alig látható résnél álltak meg.
A tsorti őrmester végigfuttatta rajta a kezét.
— Az ember azt hinné, hogy lennie kéne itt valami, tudod, teveszőrnek vagy valaminek — mondta.
— Vagy vérnek — értett egyet az ephebei.
— Szerintem ez egyike azoknak a megmagyarázhatatlan jelenségeknek.
— Ó! Hát, akkor rendben.
A két férfi egy darabig a követ fürkészte.
— Mint a délibáb — tette hozzá segítőkészen a tsorti.
— Egy olyasmi, igen.
— Egy pillanatig azt hittem, sirályokat is hallok.
— Bolondság, ugyebár. Errefelé nincsenek.
A tsorti udvariasan köhintett, és visszanézett az embereire. Aztán közelebb hajolt.
— Gondolom, a tieid maradéka hamarosan megérkezik — mondta.
Az ephebei kissé közelebb lépett, és amikor megszólalt, a szája sarkából tette, míg szemét láthatólag továbbra is teljesen lekötötte a szikla kémlelése.
— Úgy van — felélte. — És a tieid is, ha szabad kérdeznem?
— Igen. Gondolom, le kell mészároljunk titeket, ha a mieink érnek ide elsőnek.
— Hasonlóképp mi is. Nem lepne meg. Hát, ezen nem lehet segíteni.
— Egyike azoknak a dolgoknak, tényleg — ismerte el a tsorti.
A másik bólintott. — Fura egy világ ez, ha jobban meggondoljuk.
— Hát erre remekül rátapintottál, az tuti. — Az őrmester kicsit meglazította a mellvértjét, boldogan, hogy kinn van a napfényből. — A fejadag oké nálatok? — kérdezte.
— Ó, hát tudod. Tilos a morgás.
— Mint nálunk, egy az egybe'.
— Mer' ha morogsz, még rosszabbat adnak.
— Mint a mieink. Jut eszembe, nincs fügétek véletlenül? Most úgy megennék egy fügét.
— Sajna, nincs.
— Csak gondoltam, megkérdem.
— Van viszont bőven datolya, ha az megfelel.
— Kösz, okék vagyunk datolyából.
— Sajnálom.
A két férfi gondolataiba merülve ácsorgott egy darabig. Aztán az ephebei újra föltette sisakját, és a tsorti megigazította az övét.
— Hátakkor.
— Hátakkor.
Kifeszítették a válluk, fölemelték az álluk, és elmasíroztak. Egy másodperccel később szaporán hátraarcot csináltak, és épp csak megvillantva egymás felé egy zavart vigyort, ki-ki visszatért saját oldalára.
IV. Könyv
101 Dolog, Amit Egy Fiú Megtehet Könyve
Teppik előzőleg arra számított…
…mire?
Esetleg a sziklába csapódó hús szottyanására. Esetleg, bár tényleg csak a várakozás határán, az Ősi Királyság látványának kibomlására maga alatt.
Hideg, nedves ködre nem számított.
A tudomány számára ismeretes, hogy sokkal több dimenzió van a klasszikus négynél. A tudósok azt állítják, hogy ezek általában nem gyakorolnak hatást a világra, mert az extra dimenziók nagyon kicsik és visszagörbülnek önmagukba, és mivel a valóság fraktális, legnagyobb része saját belsejébe van belehajtogatva. Ez vagy azt jelenti, hogy a világegyetem sokkal jobban teli csodával, mintsem reménykedhetnénk megértésében, vagy jóval valószínűbben azt, hogy a tudósok menet közben agyalják ki a dolgokat.
Ám a multiverzum telis-teli pöttöm dimenziócskákkal, a teremtés játszóutcáival, ahol a fantázialények hancúrozhatnak anélkül, hogy elgázolná őket a komoly realizmus. Néha, amikor a valóság szövedékének lyukain átesnek, összeütköznek ezzel a világegyetemmel, s olyankor okozzák a mítoszokat, meséket, és vádemeléseket Részegségért és Rendbontásért.
És, apró számítási hibából, ezek közül az egyikbe ügetett bele Te Szemét.
A mítosz majdnem jól tudta. A Szfinx igenis ott ólálkodott a királyságok határán. A történet csak nem határozta meg pontosan, miféle határokról szól.