A Szfinx irreális lény. Kizárólag azért létezik, mert elképzelték. Közismert, hogy egy végtelen világegyetemben mindennek, ami elképzelhető, léteznie kell valahol, s mivel sok közülük nem olyasmi, aminek szabadna léteznie jó karban tartott téridő keretek közt, kilökik őket egy félreeső dimenzióba. Ez talán bizonyos mértékig megmagyarázza a Szfinx krónikus rossz kedvét, noha bármilyen oroszlántesttel, női keblekkel és sasszárnnyal teremtett lény elég komoly identitászavarban szenved, és nem kell neki sok, hogy dühbe guruljon.
Ezért aztán kigondolta a Találós Kérdést.
Ennek köszönhetően szerte a különféle dimenziókban számottevő szórakozáshoz és megszámlálhatatlan étkezéshez jutott.
Ezt nem tudta Teppik, miközben Te Szemétet vezette a kígyózó ködben, ám a talpa alatt csikorgó csontok elegendő lényeges részletet árultak el neki.
Rengeteg ember halt meg itt. És ésszerű föltételezni, hogy az újabbak látták a régebbiek maradványait, és ezért lopakodva haladtak tovább. És az nem segített.
Akkor hát, nincs értelme osonni. Ráadásul a ködből meredező sziklák némelyikének nagyon aggasztó alakja van. Ez itt, például, pontosan úgy néz ki…
— Állj! — mondta a Szfinx.
Nem hallatszott más, csak a köd csöpögése és Te Szemét szopogató nesze, amikor néha-néha megpróbált nedvességet kivonni a levegőből.
— Te egy szfinx vagy — ámult Teppik.
— A Szfinx — javította ki a Szfinx.
— Hű! Rengeteg szobrunk van rólad otthon. — Teppik föl—, aztán még följebb nézett. — Azt hittem, kisebb vagy — fűzte hozzá.
— Reszkess, halandó! — mondta a Szfinx. — Annak okán, hogy a bölcsesség és a félelmetesség színe előtt állsz. — Pislogott. — Előnyösek azok a szobrok?
— Meg sem közelítik a valót — válaszolta Teppik, híven az igazsághoz.
— Tényleg úgy gondolod? Az emberek gyakran elhibázzák az orrom — közölte a Szfinx. — Azt mondták nekem, hogy a jobb profilom a jobb, és… — földerengett a Szfinxben, hogy mellékvágányra tereli magát. Szigorúan köhintett.
— Mielőtt továbbmehetsz, ó, halandó — jelentette ki —, meg kell válaszolnod a találós kérdésem.
— Miért? — érdeklődött Teppik.
— Mi? — A Szfinx rápislogott. Nem ilyesmire tervezték. — Miért? Miért? Mert. Ööö. Mert, várjunk csak, igen, mert le fogom harapni a fejed, ha nem teszed. Igen, azt hiszem, ez volt az.
— Értem — felelte Teppik. — Hát akkor, halljuk.
A Szfinx olyan zajjal köszörülte torkát, mint mikor egy üres teherautó tolat a kőbányában.
— Mi az, ami reggel négyláb, délben kétláb, és este háromláb? — kérdezte elbizakodottan a Szfinx.
Teppik fontolóra vette.
— Kemény dió — szólalt meg végül.
— A legkeményebb — állította a Szfinx.
— Ümm.
— Sose fogsz rájönni.
— Á — mondta Teppik.
— Nem vennéd le a ruháid, miközben gondolkozol? A szálak mindig beakadnak a fogaim közé.
— Nincs valami olyan állat, ami új lábakat növeszt, ha…
— Teljesen rossz nyomon jársz — jegyezte meg a Szfinx kinyújtva karmait.
— Ó!
— A leghalványabb fogalmad sincs róla, ugye?
— Még töprengek — válaszolta Teppik.
— Sose fogsz rájönni.
— Igazad van. — Teppik a karmokat bámulta. Ez nem igazán harcos állat, mondta biztatólag magának, határozottan túl fölszerelt. Különben is, a melle útban lesz neki, még ha az agya nem is.
— A helyes válasz „Az Ember” — világosította föl a Szfinx. — És most, légy szíves, ne fejts ki ellenállást, az kellemetlen vegyületeket bocsát a véráramba!
Teppik elhátrált egy felé suhintó mancs elől. — Várjunk csak, várjunk csak — mondta. — Hogy érted, hogy az ember?
— Ez egyszerű — felelte a Szfinx. — A csecsemő négykézláb mászik reggel, a felnőtt két lábon áll délben, és este az öregember bottal jár. Jó, mi?
Teppik az ajkába harapott. — Mi most egyetlen napról beszélünk? — kérdezte kételkedve.
Hosszú, feszengő csönd támadt.
— Ez hogyhívják, hasonlat — jelentette ki ingerülten a Szfinx, s megint kitöréssel támadt.
— Ne, ne, figyelj, várj egy percet! — kérte Teppik. — Azt szeretném, ha egészen egyértelműek lennénk ebben, rendben? Úgy értem, ez így méltányos, nem?
— Nincs semmi baj a találós kérdéssel — szögezte le a Szfinx. — Átkozottul jó találós kérdés. Mát ötven éve megvan nekem ez a találós kérdés, kölyökkorom óta — ezen elgondolkozott. — Csibekorom óta — javította ki magát.
— Nagyon jó találós kérdés — nyugtatta Teppik. — Nagyon mély. Nagyon megható. Az egész emberi lét dióhéjban. De azt el kell ismerd, hogy mindez nem történik meg egy egyénnel egyetlen nap alatt, igaz?
— Hát… Nem — ismerte el a Szfinx. — De ez magától értetődik a szövegkörnyezetből. A drámai analógia eleme minden találós kérdésben föllelhető — tette hozzá, annak pózában, aki valamikor régen hallotta ezt a frázist és megtetszett neki, noha annyira azért nem, hogy ne egye meg a szerzőt.
— Igen, de — kezdte Teppik lekuporodva és tisztára söpörve egy kis területet a nedves homokon — van-e belső következetesség a metaforán belül? Mondjuk azt, például, hogy az átlagos élettartam hetven év, oké?
— Oké — egyezett bele a Szfinx annak bizonytalan hanghordozásával, aki beengedte az ügynököt, és most szánom-bánom szemléli a jövőt, amiben kétségkívül életbiztosítást fog kötni.
— Remek. Jó. Szóval akkor a dél a 35 éves kor, nincs igazam? Na már most, föltételezve, hogy a legtöbb gyerek kábé egy évig totyog, a négylábas utalás tényleg nem helyénvaló, egyetértesz? Úgy értem, a reggel nagyobb részét is két lábon töltjük. Az analógiád szerint… — elhallgatott, és számítgatott egy keveset egy kézre eső combcsonttal — közvetlenül éjfél után csak körülbelül húsz percet, maximum félórát töltünk négy lábon. Igazam van? Légy méltányos.
— Nos… — mondta a Szfinx.
— Ugyanezen az alapon az ember nem használ még botot du. hatkor, mert akkor csak, ööö, 52 éves — jelentette ki Teppik bőszen firkálva. — Valójában egyáltalán nem lesz szükség bármiféle segédeszközre a járáshoz egész fél tízig, azt hiszem. Arra a föltételezésre alapozva, hogy a teljes élettartam lezajlik egyetlen nap alatt, amiről, azt hiszem, már kimutattam, hogy nevetséges. Sajnálom, alapjában véve oké, de nem működik.
— Nos — szólalt meg a Szfinx, ám ezúttal ingerülten —, nem tudom, mit tehetnék. Nincs másik. Ez az egyetlen, amire valaha is szükségem volt.
— Csak egy kicsit meg kell változtatnod, ez minden.
— Hogy érted?
— Csak tedd egy kicsit realisztikusabbá.
— Hmm. — A Szfinx megvakarta sörényét karmaival. — Oké — felelte tamáskodva. — Föltételezem, megkérdezhetem: Mi az, ami négy lábon jár…
— Képletesen szólva — vágott közbe Teppik.
— Négy lábon jár, képletesen szólva — egyezett bele a Szfinx — körülbelül…
— Húsz percig, azt hiszem, abban maradtunk.
— …oké, rendben, húsz percig reggel, két lábon…
— De azt hiszem reggelnek nevezni kissé túlzás — mondta Teppik. — Ez pont éjfél után van. Úgy értem, formai szempontból persze reggel, de valójában még mindig tegnap éjszaka, nem gondolod?