Odalenn az egyik pék pikáns viccet mesélt, s lesöpört egy vakolatmorzsát a füléről. Miközben társai nevettek, Teppik fölállt a holdfényben, két klacsisztáni acélszilánkon egyensúlyozva, s puhán fölcsúsztatta tenyerét az ablakhoz, amelynek párkánya okozta megmenekülését.
Be volt ékelve. Egy jó erős ütés minden bizonnyal kinyitná, csakhogy körülbelül ugyanakkor, amikor őt magát meg keringve küldené vissza az üres légbe. Teppik fölsóhajtott, és, egy óraműves finomságával mozogva, előhúzta gyémántkörzőit tokjukból, s lassú, gyöngéd kört rajzolt a poros üvegre…
— Neked magadnak kell cipelned — mondta Chidder. — Az itt a szabály.
Teppik az útiládára nézett. Érdekes elképzelés.
— Otthon vannak emberek, akik ezt csinálják — jelentette ki. — Eunuchok meg ilyesmik.
— Magaddal kellett volna hoznod egyet.
— Nem bírják jól az utazást — felelte Teppik. Valójában eltökélten elutasított minden javaslatot, hogy egy kisebb udvartartás elkísérje, és Dios napokig duzzogott. Nem így kéne a királyi család egy tagjának kilépnie a világba, jelentette ki. Teppik megingathatatlan maradt. Meglehetősen biztos volt benne, hogy az orgyilkosoktól nem várják azt, hogy ügyeik szolgálólányok és kürtösök kíséretében intézzék. Most azonban úgy tűnt, hogy az elképzelés nem volt teljesen érdem híján. Kísérleti jelleggel megemelte az útiládát, s sikerült átvetnie a vállán.
— A népséged akkor ugyancsak gazdag, nem? — kérdezte Chidder mellette ballagva.
Teppik eltöprengett ezen. — Nem, nem igazán — válaszolta. — Főleg dinnyét termesztenek meg fokhagymát és ilyesmiket. Meg állnak az utcán és éljeneznek.
— Te most a szüléidről beszélsz? — firtatta zavartan Chidder.
— Ó, ők? Az apám fáraó. Az anyám meg ágyas volt, azt hiszem.
— Azt hittem, olyanja csak a zöldségeknek van.
— Nem hinném. Valójában sosem beszélgettünk erről. Különben is, meghalt, amikor még kicsi voltam.
— Milyen borzasztó — jegyezte meg Chidder vidáman.
— Elment, hogy ússzon egyet a holdfénynél abban, amiről utóbb kiderült, hogy krokodil. — Teppik udvariasan megpróbált nem megbántódni a fiú reakciójától.
— Az én apám meg a kereskedelemben van — jelentette ki Chidder, miközben átmentek egy boltív alatt.
— Az remek — válaszolta Teppik kötelességtudóan. Meglehetősen összetörtnek érezte magát ettől a sok új élménytől. — Még sosem jártam Kereskedelemben, de azt hallottam, hogy az ottaniak nagyszerű emberek.
A következő egy-két órában Chidder, aki szelíden poroszkált át az életen, mintha már az egészet megfejtette volna, bevezette Teppiket a hálótermek, osztálytermek és a vízvezetékhálózat változatos rejtelmeibe. Különféle okokból a szennyvízelvezetést hagyta utoljára.
— Egyáltalán semmilyen? — kérdezte.
— Voltak vödrök meg izék — felelte Teppik bizonytalanul. — Meg mindenféle szolgák.
— Egy cseppet régimódi ez a te királyságod, nem?
Teppik bólintott — A piramisok miatt — mondta. — Elnyelik az összes pénzt.
— El tudom képzelni, mennyire költséges dolgok.
— Nem különösebben. Csak kőből vannak. — Teppik fölsóhajtott. — Rengeteg kövünk van — közölte. — Meg homokunk. Kő és homok. Ezekben tényleg nagyok vagyunk. Ha valaha kőre meg homokra lesz szükséged, mi vagyunk a neked való fickók. A belső részek ellátása minden szükségessel az igazán drága mulatság. Még mindig halogatjuk a nagypapáé kifizetését, pedig az nem is volt nagyon nagy. Csak három kamra. — Teppik megfordult, s kinézett az ablakon; ekkor már újra a hálóteremben voltak.
— Az egész királyság el van adósodva — jelentette ki halkan. — Úgy értem, még az adósságaink is úsznak az adósságban. Valójában ezért vagyok itt. Valakinek a házunkból pénzt kell keresnie. Egy királyi herceg nem lebzselhet többé csupán díszként. Kötelessége, hogy belevágjon, s valami hasznosat csináljon a közjavára.
Chidder rátámaszkodott az ablakpárkányra.
— Nem lehetne legalább valamennyi cuccot kihozni a piramisokból? — firtatta.
— Ne butáskodj!
— Bocsánat.
Teppik komoran figyelte az alakokat odalenn.
— Rengeteg ember van itt — mondta, hogy témát váltson. — Nem is sejtettem, hogy ilyen nagy lesz. — Megborzongott. — Vagy ilyen hideg — fűzte hozzá.
— Folyamatosan buknak ki innen — válaszolta Chidder. — Nem bírják a kurzust. Az a fontos, hogy tudd, mi micsoda és ki kicsoda. Látod ott azt a fazont?
Teppik követte új barátja kinyújtott ujját tekintetével egy csoport diákhoz, akik a bejárat melletti oszlopoknál ácsorogtak.
— Azt a nagydarabot? Olyan arccal, mint a csizmád varrása?
— Az Schlitzes. Vigyázz vele! Ha meghív a szobájába pirítósozni, ne menj el!
— Ki az a kis kölyök, a fürtöcskékkel? — kérdezte Teppik. Egy aprócska fiúra mutatott, akit egy kimerültnek látszó hölgy részesített gondoskodásában, megnyalva zsebkendőjét, s letörölgette a feltűnőbb maszatot a fiú arcáról. Amikor ezzel végzett, a nő megigazgatta a fiúcska nyakkendőjét.
Chidder a nyakát nyújtogatta, hogy lásson. — Ó, csak egy új diák — legyintett. — Artúr Hogyhíjják. Úgy látom, még mindig ragaszkodik az őséhez. Nem fogja sokáig bírni.
— Nos, nem is tudom — felelte Teppik. — Mi is ezt tesszük és már sok ezer éve.
Egy üvegkorong pottyant a csöndes épületbe, s csörrent meg a padlón. Több percig nem hallatszott más nesz. Aztán halkan bugyogott egy olajoskanna. Egy árnyékról, amely pedig oly természetes pózban feküdt az ablakpárkányon, a dongók hullaházán, kiderült, hogy kar, ami növényi lassúsággal nyúlt az ablakkilincs felé.
Fém csikordult, s aztán tribológiai csöndben az egész ablak kitárult.
Teppik átvetődött a párkányon, s eltűnt alatta az árnyékban.
Egy percig vagy kettőig a poros teret betöltötte a zaj élénk hiánya, amit csak az okozhat, ha valaki roppant gondossággal mozog. Aztán megint olajfröccsenés hallatszott, és fémes zizzenés, amikor a tetőre vezető csapóajtó retesze óvatosan arrébb mozdult.
Teppik arra várt, hogy a lélegzete fölzárkózzék, s abban a pillanatban meghallotta a neszt. Ott volt lenn a hallásküszöb szélén, benne a fehérzajban, de nem fért hozzá kétség. Valaki pont a csapóajtó fölött várakozott, és pont most tette kezét egy darab papírra, hogy ne zörögjön a szélben.
Teppik elrántotta kezét a reteszről. Teljes óvatossággal lopakodott vissza a csúszós padlón, s a durva faburkolata fal mentén eltapogatózott az ajtóig. Ezúttal nem kockáztatott, kihúzta a dugót az olajosüvegből s hagyta, hogy egy hangtalan csöpp a zsanérokra hulljon.
Egy másodperccel később már kint volt. A kinti folyosón lustán járőröző patkány úgy kellett leállítsa magát, hogy ne nyelje le nyelvét ijedtében, amikor Teppik ellebegett mellette.
A folyosó végén volt egy másik ajtó, utána dohos raktárak útvesztője, de végül rálelt a lépcsőre. Úgy ítélte, körülbelül harminc ölnyire lehet a csapóajtótól. Nem látott egyetlen kürtőt sem. Így hát elvileg semmi sem akadályozza majd a célzásban a tetőn.
Lekuporodott, s előhúzta késgöngyölegét, aminek bársonyos feketesége sötétebb négyszöget rajzolt ki az árnyékokban. Egy Ötös Számút választott, ami nem akárkinek való hajítókés, ám megéri a fáradságot, ha az ember ismeri a fortélyát.
Nem sokkal ezután a feje nagyon óvatosan a csapóajtó pereme fölé emelkedett, egyik karja háta mögött behajlítva, de készen arra, hogy kiegyenesedjék az erők bonyolult összjátékában, amelyek együttese néhány uncia acélt suhanva fog átküldeni az éjszakán.