A Szfinx arcán a megüvegesedett tekintetű pánik kifejezése suhant át.
— Neked mi a véleményed? — sikerült kinyögnie.
— Lássuk először, hova jutottunk, jó? Mi az, képletesen szólva, ami négy lábon jár pont éjfél után, két lábon a nap nagy részében…
— …hacsak valami közbe nem jön — vetette közbe a Szfinx szánalmas buzgósággal, hogy mutassa, ő is hozzájárul.
— Remek, két lábon, hacsak közbe nem jön valami, egész vacsoraidőig, amikortól három lábon jár…
— Ismerek olyanokat, akik két sétabotot használnak — jegyezte meg a Szfinx segítőkészen.
— Oké. Akkor mit szólsz ahhoz: amikortól továbbra is két lábon jár vagy bármennyi tetszése szerinti művégtag-segédeszközzel?
A Szfinx ezt hosszasan fontolgatta.
— Iii-igen — fogadta el higgadtan. — Úgy tűnik, ez minden eshetőségre ráillik.
— Nos? — szólt Teppik.
— Nos mi? — tudakolta a Szfinx.
— Nos, mi a helyes válasz?
A Szfinx jéghidegen pillantott rá, aztán fölvillantotta agyarait.
— Na, nem — mondta. — Nem fogsz ezzel rászedni. Azt hiszed, hülye vagyok? Neked kell megmondanod nekem a választ.
— Ó, a francba! — fakadt ki Teppik.
— Azt hitted, megfogtál, mi? — kérdezte a Szfinx.
— Sajnálom.
— Azt hitted, jól összezavartál, mi? — vigyorgott a Szfinx.
— Érdemes volt megpróbálni — jelentette ki Teppik.
— Nem hibáztatlak. Szóval akkor mi a helyes válasz?
Teppik megvakarta az orrát.
— Sejtelmem sincs róla — mondta. — Hacsak, és ez vaktában találgatás, ugye, tudod, nem: Az Ember.
A Szfinx rámeredt.
— Te már jártál itt, nem igaz? — vádolta.
— Nem.
— Akkor valaki elmondta, igaz?
— Ki mondhatta volna el? Rájött valaki valaha is a helyes válaszra? — firtatta Teppik.
— Nem!
— Hát akkor? Nem is mondhatták el, nem igaz?
A Szfinx karmai ingerülten karistolták a sziklát.
— Gondolom, akkor jobb, ha továbbmész — morogta.
— Köszönöm — hálálkodott Teppik.
— Hálás lennék, ha nem mondanád el senkinek, kérlek — tette hozzá hidegen a Szfinx. — Nem szeretném, ha elrontanád másoknak.
Teppik fölküzdötte magát egy sziklára és onnan Te Szemétre.
— Emiatt ne aggódj! — vetette oda, megsarkantyúzva a tevét. Kénytelen volt észrevenni, hogy a Szfinx ajkai hangtalan mozognak, mintha megpróbálna valamire rájönni.
Te Szemét csak úgy húsz ölnyit tett meg, mielőtt a Szfinx bömbölése felharsant mögöttük. Most az egyszer hajlandó volt eltekinteni az etikettől, ami előírja, hogy a tevét bottal kell ütni, mielőtt bármit is csinálna. Mind a négy láb homokba vágódott és lendületet vett.
Ezúttal nem hibázott.
A papok elvesztették a fejük.
Nem arról volt szó, hogy az istenek nem engedelmeskednek nekik. Az istenek tudomást se vettek róluk.
Ahogy eddig is. Egy dzselébéjbi istent meggyőzni, hogy engedelmeskedjen neked, jelentős ügyességet igényel, és a papoknak mindig fürge ugrásra készen kell állniuk. Például, ha lelöksz egy sziklát a szirtről, akkor egy gyors fohász az istenekhez, hogy essen le, bizonyosan meghallgatásra talál. Ugyanígy az istenek gondoskodtak róla, hogy a nap lenyugodjon és a csillagok fölkeljenek. Bármely kérelem az istenekhez, hogy intézzék el, hogy a pálmafák gyökerükkel a földben és leveleikkel a tetejükön nőjenek, bizonyosan kegyes fogadtatásra lel. Mindent összevéve, bármely pap, aki törődött az ilyesmivel, bebiztosíthatta a nagy arányú sikert.
Azonban egy dolog, ha az istenek akkor fütyülnek rád, amikor messze vannak és láthatatlanok, és egész más dolog olyankor, amikor az országot járják. Ettől olyan hülyén érzed magad.
— Miért nem hallgatnak meg? — kérdezte Teg, a Földművelés Lófejű Istene, főpapja könnyek közt. Amikor utoljára látták, Teg a szántó közepén ült, kihuzigálta a gabonát és vihogott.
A többi főpap sora se ment jobban. Az idő megszentelte rituálék megtöltötték a palota légterét édes, kék füsttel, és elegendő válogatott lábasjószágot főztek egy éhínség enyhítésére, ám az istenek letelepedtek az Ősi Királyságban, mintha az övék lenne, és az ott élő emberek nem számítanának többet holmi rovaroknál.
És a tömegek még mindig kint álltak. Az Ősi Királyságot vallás uralta a hétezer év jobbik részében. Minden jelen lévő pap agyában ott volt annak igen szemléletes képe, hogy mi történne, ha a nép valaha is azt gondolná, csak egy pillanatra, hogy többé már nem teszi.
— És ezért, Dios — jelentette ki Kumi —, magához fordulunk. Mit kíván, mit tegyünk?
Dios a trón lépcsőjén ült és komoran bámulta a padlót. Az istenek nem figyeltek rá. Ezt tudta. Ha valaki, hát ő tudja. De korábban ennek nem volt jelentősége. Az ember megtette a mozdulatokat és előállt a válasszal. A rituálé volt a fontos, nem az istenek. Az istenek ott voltak, hogy ellássák a szócső feladatát, mert ugyan ki másra hallgatnának az emberek?
Míg küszködött, hogy tisztán gondolkozzon, a keze megtette a Hetedik Óra Rituáléjának mozdulatait, kristályszerűen merev és megváltoztathatatlan idegrendszeri parancsoknak engedelmeskedve.
— Megpróbáltatok mindent? — tudakolta.
— Mindent, amit tanácsolt, ó, Dios — válaszolta Kumi. Kivárta, amíg a legtöbb pap rájuk nézett és akkor, sokkal emeltebb hangon, folytatta: — Ha a király itt lenne, ő közbenjárna értünk.
Elkapta Sarduk papnőjének pillantását. Nem vitatta meg a dolgokat vele, ugyan, mi lenne megvitatandó? De volt egy olyan érzése, hogy van köztük valami bajtársiasság. A nő nem kedvelte túlzottan Diost, és sokkal kevésbé illetődött meg tőle, mint a többiek.
— Mondtam nektek, hogy a király halott — felelte Dios.
— Igen, hallottuk. Azonban úgy tűnik, nincs tetem, ó, Dios. Mindazonáltal mi elhisszük, amit mondott nekünk, mivel a nagy Dios az, aki kijelentette, és mi nem hallgatunk a rosszindulatú pletykákra.
A papok hallgattak. Rosszindulatú pletykák is? És valaki már említett híreszteléseket, nem igaz? Itt valami határozottan nincs rendben.
— A múltban sokszor megtörtént — szólalt meg a papnő, végszóra — Amikor a királyságot veszély fenyegette, vagy a folyó nem áradt ki, a király elment, hogy közbenjárjon az isteneknél. Elküldtük, hogy közbenjárjon az isteneknél.
A hangjában az elégedett él nyilvánvalóvá tette, hogy csak odautazásról beszél.
Kumi borzongott örömében és félelmében. Ó, igen. Azok voltak a szép idők. Hajdan néhány ország kísérletezett a királyok föláldozásának ötletével. Néhány év lakomázás és uralkodás, aztán nyissz — és utat nyitottunk az új közigazgatásnak.
— Válsághelyzetben esetleg egy magasrangú államminiszter is megteszi — folytatta a papnő.
Dios fölnézett, arca tükrözte ízületei kínlódását.
— Értem — mondta. — És ki lesz akkor a főpap?
— Az istenek majd kiválasztják — válaszolta Kumi.
— Meghiszem azt! — fanyalgott Dios. — Csak némi kétely merül föl bennem választásuk bölcsességét illetően.
— A halottak beszélhetnek az istenekkel a Másvilágon — jelentette ki a papnő.
— De az istenek mind itt vannak — válaszolta Dios, megküzdve lába lüktetésével, ami erősködött, hogy ilyenkor neki a központi folyosón kéne mennie, útban az Alsó Ég Rítusát felügyelni. A teste a folyón túli enyhülést követelte. És ha már átkelt a folyón, ne is térjen vissza soha… de hát mindig ezt mondja.