— A király távollétében a főpap látja el kötelességeit. Nem így van, Dios? — kérdezte Kumi.
Így volt. Meg vagyon írva. Nem írhatod újra, ha már meg vagyon írva. Ő maga írta. Hajdan.
Dios lehorgasztotta fejét. Ez rosszabb volt, mint a csatornázás, rosszabb, mint bármi. És mégis… és mégis… átkelni a folyón…
— Hát akkor, rendben van — mondta. — Lenne egy utolsó kívánságom.
— Igen? — Kumi hangjának máris új, főpapi csengése volt.
— Azt kívánom, hogy temessetek a… — kezdte Dios, és megszakította azoknak a papoknak moraja, akik kiláthattak a folyón túlra. Minden szem a távoli, koromsötét part felé fordult.
Ahol Dzselébéjbi királyainak légiói vonultak.
Támolyogtak, ám gyorsan haladtak. Szakaszok, zászlóaljak, seregek. Többé nem volt szükségük Gern pörölyére.
— A pácolástól van — magyarázta a király, miközben fél tucat őst figyeltek, amint kirántottak egy pecsétet foglalatából. — Attól megkeményedtünk.
A még ősöbbek némelyikét elöntötte a túlbuzgóság és megtámadták magukat a piramisokat, s sikerült nekik kiemelni tulajdonképpen náluk magasabban lévő tömböket. A király nem hibáztatta őket. Rettenetes dolog halottnak lenni, tudni, hogy halott vagy, és bezárva lenni a sötétben.
Sose fogom engedni, hogy bezárjanak az egyikbe, esküdött magának.
Végül odaértek, miként a dagály, egy újabb piramishoz. Kicsi volt, alacsony, sötét, félig eltakarta a szélhordta homok, és a tömböket alig lehetett kőművesmunkának nevezni, nem voltak jobbak durván kinagyolt görgetegnél. Nyilvánvalóan jóval azelőtt építették, hogy a Királyság kitanulta a piramisok csínját-bínját. Alig volt több kőrakásnál.
Az ajtópecséten, sarkosan, mélyen és durván kifaragva, az Őskirályság hieroglifái álltak: „KHUFT KÉSZÍTTETETT. AZ ELSŐ”.
Számos ős csoportosult köré.
— Jó ég! — jegyezte meg a király. — Lehet, hogy túl messzire megyünk.
— Az Első — suttogta Dil. — Az Első a Királyságban. Senki se volt itt előtte, csak vízipacik és krokodilok. Ennek a piramisnak belsejéből hetven évszázad tekint le ránk. Öregebb, mint bármi…
— Igen, igen, rendben — mondta Teppikamon. — Semmi szükség túlzásokba esni. Ő is csak ember volt, ugyanúgy, mint mindnyájan.
— „És Khuft, a tevehajcsár, lenézett a völgyre…” — kezdte Dil.
— Hétezer évnek elteltyvel mynden byzonnyal fzeretne újra reá nézni — vágott közbe Ashk-ur-men-tep nyersen.
— Akkor is — ódzkodott a király. — Azért ez kissé…
— A holtak egyenlőek — szögezte le Ashk-ur-men-tep. — Te ott, yf fyú ember. Hývjad ewt elew.
— Ki, én? — sápadt el Gern. — De ő volt az Els…
— Igen, ezen már túlvagyunk — közölte Teppikamon. — Csináld! Mindenki kezd türelmetlenkedni. Szerintem már ő is.
Gern a szemét forgatta, és meglóbálta a pörölyt. Pont, amikor a kőtörő kalapács már azon volt, hogy lesivítson a pecsétre, Dil előrelendült, ezzel arra kényszerítve Gernt, hogy ágyéksérvet kiváltó erőfeszítéssel vadul eltáncoljon, hogy elkerülje a pöröly beletemetését mestere fejébe.
— Nyitva van! — kiáltotta Dil. — Nézzék! A pecsét félrefordítható!
— Úgyan érty, ew házoá kývül vagyon?
Teppikamon előretámolygott és megragadta a piramis ajtaját. Az könnyen mozdult. Aztán a fáraó megvizsgálta a követ alatta. Ámbátor elhagyott és félig behomokozott volt a piramis, valaki ügyelt arra, hogy a hozzá vezető ösvény tiszta legyen. És a kő ugyancsak megkopott, mintha sok láb taposta volna.
A dolgok természetéből kifolyólag nem ez volt a piramisok normális állapota. Pont az volt a lényeg, hogy ha egyszer benn vagy, benn vagy.
A múmiák megszemlélték az elkopott bejáratot és meglepetten recsegtek egymásra. Az igazán ősi ősök egyike, aki épp csak össze tudta magát tartani, olyan hangot adott ki, mint a rohadó fát végre meghódító szú.
— Mit mondott? — kérdezte Teppikamon.
Ashk-ur-men-tep múmiája tolmácsolt. — Azt monda, ez byza Kyfértetyef — krákogta.
A néhai király bólintott. — Bemegyek és megnézem. Ti, két eleven, velem jöttök.
Dilnek megnyúlt az arca.
— Ó, ugyan már, ember — csattant föl Teppikamon, hátrafeszítve az ajtót. — Figyelj, én nem félek. Mutass egy kis gerincet. Mindenki más azt teszi.
— De szükségünk lesz fényre — tiltakozott Dil.
A legközelebbi múmiák sietve elhátráltak, amikor Gern bátortalanul előhúzta zsebéből a tűzszerszámot.
— Szükségünk lesz valamire, amit meggyújthatunk — mondta Dil. A múmiák motyogva még hátrébb csoszogtak.
— Vannak itt benn fáklyák — mutatott rá Teppikamon, a hangja kissé fojtott. — És jobb lesz, ha távol tartod őket tőlem, fiú.
Kicsi piramis volt, se útvesztője, se csapdái, csak egy fölfelé vezető sziklafolyosó. Félénken, minden pillanatban arra számítva, hogy névtelen rémségek ugranak rájuk, a balzsamozók követték a királyt egy kis, szögletes kamrába, ami homoktól szaglott. A tető koromtól feketéllett.
Benn nem volt szarkofág, nem volt múmiatok, nem volt rémség, se neves, se névtelen. A padló közepét elfoglalta egy magasabb tömb, rajta takaró és párna.
Egyik sem látszott különösebben ősinek. Elég kiábrándító volt az egész.
Gern a nyakát nyújtogatva nézett körbe.
— Tényleg egész klassz — jegyezte meg. — Lakályos.
— Nem — mondta Dil.
— Hé, király, mester, tessenek idenézni — kérte Gern, odaügetve az egyik falhoz. — Nézzék! Valaki idekapart izéket. Nézzék ezt a rengeteg kis vonalkát a falon!
— Meg ezen a falon — említette a király. — Meg a padlón. Valaki számolt. Látjátok, tízesével áthúzta mindet. Valaki számolt valamit. Tömérdek valamit. — Hátralépett.
— Miféle valamit? — kérdezte Dil, maga mögé tekintve.
— Nagyon furcsa — jelentette ki a király. Előrehajolt. — Alig lehet kivenni alattuk a feliratokat.
— El tetszik tudni olvasni, király úr? — firtatta Gern azzal, amit Dil fölösleges buzgalomnak vélt.
— Nem. Ez valóban nagyon ősi. Egyetlen vacak hieroglifét se tudok kisilabizálni — felelte Teppikamon. — Nem hinném, hogy manapság akad eleven ember, aki el tudná olvasni.
— Milyen kár! — sajnálkozott Gern.
— Az bizony! — sóhajtott a király. Gyászos csöndben álltak.
— Szóval esetleg megkérhetnénk az egyik halottat? — érdeklődött Gern.
— Ööö. Gern — szólt Dil, hátrálóban.
A király hátba vágta az inast, amitől az előrezuhant.
— Átkozottul okos ötlet! — közölte. — Csak kimegyünk és megkérjük az egyik igazán korai őst. Ó! — Megroggyant a válla. — Az nem jó. Senki se fogja megérteni őket…
— Gern! — kiáltotta Dil elkerekedett szemmel.
— Nem, rendben lesz, király — felelte Gern, élvezve a gondolat frissiben lelt szabadságát —, mert, az az oka, hogy mindenki megért valakit, csak sorba kell rakjuk őket.
— Okos fiú. Okos fiú — dicsérte a király.
— Gern!
Mindketten döbbenten néztek Dilre.
— Jól tetszik lenni, mester? — kérdezte Gern. — Teljesen el tetszett sápadni.