Teppik leszaladt a parton, át a súlyos sáron, lebukva, hogy elkerülje a vadul felé csapkodó farkakat, miközben a hüllők nehézkesen lepottyantak a folyóágyra.
A Dzsel föltornyosult, mint két, khaki fal, így nedves és árnyas sikátoron futott végig. Itt-ott csontszilánkok, régi pajzsok, lándzsadarabok, csónakbókonyok hevertek. Átugrotta vagy fürgén megkerülte az évszázadok hulladékát.
Előtte egy óriási hím krokodil hajtotta ki magát álmodozva a vízfalból, eszeveszetten csapkodott a levegőben, aztán lepuffant az iszapba Teppik erősen rálépett az állat pofájára és továbbrohant.
Mögötte néhányan a gyorsabb fölfogású polgárok közül, látván az elkábult hüllőket maguk alatt, elkezdtek köveket keresni. A krokodilok ősidők óta vitathatatlan urai voltak a folyónak, ám ha néhány perc leforgása alatt esetleg elérhető némi fölzárkózás, akkor érdemes megpróbálkozni vele.
Akkor tört ki annak hangja, hogy a folyó rémei megkezdték hosszú utazásuk a kézitáskaság felé, amikor Teppik fölcaplatott a túlparton.
Az ősök sora átnyúlt a kamrán, végig a sötét folyosón, és ki, a homokra. Mindkét irányba haladó suttogás töltötte meg, száraz hang, mint amikor a szél vén papírt zörget.
Dil a homokon feküdt, míg Gern egy szövetdarabbal legyezte az arcát.
— Mi' csinálnak? — motyogta.
— Olvassák a feliratot — válaszolta Gern. — Ezt igazán látnia kéne, mester! Az, amelyik olvassa, gyakorlatilag egy…
— Igen, igen, rendben — mondta Dil, nagy nehezen fölülve.
— Több mint hatezer éves! És az unokája hallgatja és elmondja a saját unokájának, és az elmondja a saját uno…
— Igen, igen, mindé…
— „És-Khuft-is-azt-Mondá-az-Elsőnek, Mit-Adhatunk-Néked-mi, Ki-Megtanított-Minket-a-Helyes-Útra — mondta Teppikamon[28] a sor végén. — És-az-Első-Imígyen-Szóla, és-ígyen-Szóla, Építtessék-Peniglen-Nékem-egy-Pirarnis, Azért-hogy-Nyugodhassam; és-Építtessék-ilyes-Méretekkel, Hogy-Megfelelő-Légyen. Es-Imígyen-Történt-Vala, és-az-Első-Neve-Peniglen-Vala…”
De nem jött a név. Csak a fölemelt hangok, veszekedés, ősi átokszavak zúgása, ami úgy terjedt végig az aszalódott ősök során, mint szikra a puskaporcsíkon. Amíg oda nem ért Teppikamonhoz, akiből kirobbant a harag.
Az ephebei őrmester, csöndesen izzadva az árnyékban, megpillantotta, amire félig-meddig számított és amitől teljes egészében rettegett. Poroszlopokat a szemközti láthatáron.
A tsorti főerő ért ide elsőként.
Fölállt, hivatásosan biccentett ellenlábasának az út másik oldalán, és ránézett a parancsnoksága alatt álló két maroknyi emberre.
— Szükségem van egy hírnökre, hogy elvigyen egy, ööö, üzenetet a városba — közölte. Kezek erdeje emelkedett a magasba. Az őrmester sóhajtott, és kiválasztotta a fiatal Autoptészt, akiről tudta, hogy hiányolja a mamáját.
— Fuss, mint a szél — mondta. — Bár gondolom, ezt nem kell külön mondjam, ugye? És aztán… és aztán…
Állt, hangtalan mozgó ajkakkal, míg a nap földerítette a forró, keskeny szoros köveit és néhány rovar döngicsélt a csenevész bokrokban. Kiképzéséből kimaradt a Híres Utolsó Szavak tantárgy.
Tekintetét az otthon irányába emelte.
— Menj, s vidd hírül az ephebeieknek… — kezdte.
A katonák vártak.
— Mit? — kérdezte egy idő múlva Autoptész. — Menjek és vigyek hírül mit?
Az őrmester megkönnyebbült, mint a léggömbből kieresztett levegő.
— Menj és mondd nekik: miért késlekedtetek? — mondta. A közelebbi láthatáron egy másik porfelhő közeledett.
Ez mar jobb. Ha már muszáj vérfürdőnek lennie, akkor abban osztoznia illik mindkét félnek.
A halottak városa ott feküdt Teppik előtt. Ankh-Morpork után, ami csaknem pontosan az ellenkezője (Ankh-ban még az ágynemű is eleven az élettől), valószínűleg ez volt a Korong legnagyobb városa, utcái a legremekebbek, építészete a legfenségesebb és leginkább áhítatot keltő.
Népesség szempontjából a nekropolisz fölülmúlta az Ősi Királyság többi városát, de lakosai nem nagyon jártak társaságba, és itt semmit se lehetett szombat esténként csinálni.
Mostanáig.
Most tolongott a nép.
Teppik egy szélmarta obeliszk csúcsáról nézte, ahogy a megboldogultak szürke és barna, és néhol kissé zöldes seregei elhaladtak alatta. A királyok demokratikusak voltak. A piramisok kiürítése után bandáik figyelmüket az alacsonyabb rangú sírboltokra fordították, és most a nekropolisznak valóban voltak kereskedői, nemesei, sőt még kézművesei is. Nem mintha, mindent összevéve, lett volna bármiféle mód az eltérés megállapítására.
Ők mind, az utolsó tetemig, a Nagy Piramis felé vonultak, ami, mint valami karbunkulus, tornyosult a csekélyebb, öregebb épületek fölé. És mindegyikük nagyon dühösnek látszott valami miatt.
Teppik könnyedén leugrott egy masztaba széles, lapos tetejére, elszaladt a másik végéig, átugrott a résen egy díszes szfinxre — egy pillanatig aggódott, de ez elég élettelennek tűnt —, és onnan már csak egy csáklyavetés kellett egy lépcsős piramis egyik alacsonyabb emeletére.
A vitatott nap elnyúlt fénysugara átszúrt a néma tájon, amikor emlékműről emlékműre cikázott magasan a csoszogó sereg fölött.
Mögötte rövid időre hajtások bújtak elő az ősi kőből, kicsit megrepesztve azt, aztán elhervadtak és elpusztultak.
Ez, mondta a vére, ahogy körbebizsergett testében, az, amire edzettél. Még Mericet se tudna lepontozni ezért. Száguldani az árnyékokban a csöndes város fölött, rohanni, mint egy macska, kapaszkodót találni ott, ahol egy gekkó is zavarba jönne — és, a célban, az áldozat.
Igaz, egy milliárd tonnás piramis, és mindeddig az elhantolás legnagyobb kliense Patricio volt, Quirm 322 fontos Despotája.
Egy emlékmű-obeliszk, mely féldomborműben jegyezte föl egy négyezer évvel korábbi király vívmányait, és ami sokkal jobban elérte volna célját, ha a szélkorbácsolta homok nem koptatta volna le réges-rég az uralkodó nevét, alkalmas létrát kínált, és csak egy szakértő módra a csúcsára fölhajított csáklya — ami az elfeledett monarcha kinyújtott ujjai közé akadt — kellett ahhoz, hogy hosszú, enyhe ívben egy sírbolt tetejére lendülhessen.
Futva, mászva, lendülve, sietve mászóvasakat kalapálva a holtak emlékműveibe, Teppik előre tört.
A mészkövek közt tűzfények tűpettyei tűzték ki a szembenálló seregek vonalait. Noha mély és stilizált volt a háborúság a két birodalom között, mindkettő tartotta magát az ősi hagyományhoz, mely szerint nem szokás hadviselésbe fogni éjjel, aratás idején, vagy amikor esik. Elég fontos volt ahhoz, hogy különleges alkalmakra tartogassák. Teljes gőzzel nekilátni az egészet puszta bohózattá silányítja.
A szürkületben a vonal mindkét oldaláról fölhangzott a folyamatban levő előretolt ácsolás serény zaja.
Azt mondják, a hadvezérek mindig készen állnak az utolsó háború újravívására. Ugyan sok ezer év telt el az utolsó háború óta Tsort és Ephebe között, ám a hadvezéreknek jó emlékezőtehetsége van, s ezúttal fölkészülten érkeztek.
A vonal mindkét oldalán lassan alakot öltöttek a falovak.
— Távozott — mondta Pteklaszp IIb, a törmelékkupacról visszacsúszva.
— Már ideje volt — jegyezte meg az apja. — Segíts összegöngyölni a bátyád! Biztos vagy benne, hogy attól nem lesz semmi baja?
28
Ám persze nem azonnal, mert az üzenetek az elmondással megváltoznak és némelyik ős képtelen volt a helyes artikulálásra, és mások segíteni akartak és előálltak a szerintük elveszett szavakkal. Az üzenet, amit Teppikamon eredetileg kapott, így kezdődött: „Az ágyhoz bilincselve, a nagynéni szomjazott”.