— Meg fognak ölni!
— Kíváncsi vagyok, vajon vágyódnak-e annyira örökös társaságodra?
— Még mindig te vagy a főpap!
— Miért ne beszélnél velük te? — érdeklődött Dios. — Ne felejtsd el megmondani nekik, hogy akár tetszik, akár nem, fülűknél fogja vonszolod őket a Kobra Századába! — Átadta botját Kuminak. — Vagy akármi legyen is a neve ennek a századnak — tette hozzá.
Kumi érezte összegyűlt fivérei és nővérei rászegeződő pillantását. Megköszörülte torkát, megigazgatta köntösét, és megfordult, hogy szembenézzen a múmiákkal.
Kántáltak valamit, csak egyetlen szót, újra meg újra. Nem igazán tudta kivenni, mit, de úgy látszott, éktelen haragra gerjedtek tőle.
Fölemelte a botját, és a faragott fakígyók szokatlanul elevennek tűntek a fakó fényben.
A Korong isteneit — és itt most közmegegyezés nagy isteneit értjük, akik valóban léteznek a Megnemnyilvánul-lakban, ikerValhallájukban a világ lehetetlenül magas központi hegycsúcsán, ahol az időt múlatják a halandók csip-csup bolondságainak megfigyelésével és keresetek szervezésével arról, hogy a Jégóriások beözönlése mennyire levitte az ingatlanok árát a mennyei tájakon —, a Korong isteneit mindig lenyűgözte az emberiség hihetetlen tehetsége arra, hogy rosszkor pont rosszat szóljanak.
Nem olyan könnyen elkövethető tévedésekről van szó, mint az „Ez teljesen biztonságos” vagy „Amelyik ugat, az nem harap”, hanem az olyan apró mondatokról, amiket nehéz helyzetekben szúrnak közbe ugyanazzal az általános eredménnyel, mint amilyen egy acélrúd pottyantása a 3.000-es percenkénti fordulatszámú, 660 megawattos gőzgép tengelyére.
És az ínyencei az emberi faj hajlamának a hígvelejűségre egyetértenek abban, hogy amikor a zsűri fölbontja a borítékokat, Hut Kumi remek teljesítménye a „Takarodjatok innen, hitvány árnyak”-ban versenyben lesz a minden idők legostobább üdvözlése címért.
Az ősök első sora megállt, aztán kissé előbbre lökte a mögöttük levők nyomása.
XXVII. Teppikamon király, aki a másik huszonhat Teppikamon közül közmegegyezés alapján szóvivővé lépett elő, egyedül támolygott tovább és karjánál fogva fölemelte a reszkető Kumit.
— Mit mondtál? — kérdezte.
Kumi szeme forgott. A szája tátogott, ám a hangja bölcsen úgy döntött, nem merészkedik elő.
Teppikamon bepólyált arcát odadugta a pap hegyes orrához.
— Emlékszem rád — morrant. — Láttalak a palotában mézes-mázoskodni. Sose láttam nagyobb gazembert. Emlékszem, ez volt a véleményem.
Körbenézett a többiekre.
— Mind papok vagytok, igaz? Jöttetek bocsánatot kérni, mi? Hol van Dios?
Az ősök motyogva előrenyomultak. Amikor már évszázadokig halott voltál, nem hajlasz arra, hogy nemeslelkűséget érezz azok iránt, akik azt bizonygatták neked, hogy majd nagyszerűen fogod érezni magad. A tömeg közepén tülekedés támadt, amikor Psam-nut-kha királyt, aki más látnivaló híján ötezer évet töltött a fedél belsejének bámulásával, fiatalabb kollégái lefogták.
Teppikamon figyelmét újra Kumira fordította.
— Hitvány árnyak, ugye, az volt? — tudakolta.
— Ööö — nyögte Kumi.
— Tedd őt le! — Dios gyöngéden kivette a botot Kumi ellenállásra képtelen kezéből és azt mondta: — Én vagyok Dios, a főpap. Te mit keresel itt?
Tökéletesen nyugodt és racionális hang volt, az aggódó, ám kétségbevonhatatlan tekintély felhangjaival. Az a hanghordozás volt, amit Dzselébéjbi fáraói évezredeken át hallottak, az a hang, ami szabályozta a napokat, előírta a rituálékat, gondosan kimunkált cikkelyekre szelte az időt, értelmezte az istenek útjait az emberek számára. A tekintély hangja volt, ami ódon emlékeket ébresztett az ősökben, s arra késztette őket, hogy szégyenkezve nézzenek és csoszogjanak lábukkal.
Az egyik fiatalabb fáraó előreimbolygott.
— Te szemét — károgta. — Kiterítettél és bezártál minket, egyiket a másik után, és te folytattad. Mindenki azt hitte, hogy csak a nevet adták tovább, de valójában mindig te voltál. Hány éves vagy, Dios?
Néma csönd támadt. Senki se moccant. A szellő kissé fölkavarta a port. Dios sóhajtott.
— Igazán nem akartam — mondta. — Csak olyan sok volt a teendő. Sose volt elég a nap huszonnégy órája. Tényleg nem fogtam föl, mi történik. Azt gondoltam, felfrissítő, semmi több. Semmit se gyanítottam, a rituálék múlását jegyeztem föl, nem az évekét.
— Hosszúéletű családból jössz, mi? — kérdezte gunyorosan Teppikamon.
Dios rábámult, az ajka mozgott. — Család — szólalt meg végül, hangja lágyabb a szokásos morgásnál. — Család. Igen. Kellett legyen családom, nem igaz? De, tudjátok, nem emlékszem. Az emlékezet az első, ami elvész. Fura, de láthatólag a piramisok nem őrzik meg.
— S ezt Dios mondja, a történelmi lábjegyzetek számontartója? — kérdezte Teppikamon.
— Á! — A főpap elmosolyodott. — Az emlékezet elillan a tudatból. De itt van köröskörül mindenhol. Minden tekercsen és könyvben.
— Ember, az a királyság története!
— Igen. Az emlékeim.
A király kissé ellazult. A puszta elszörnyedt megigézettség kioldotta a düh csomóját.
— Hány éves vagy? — kérdezte.
— Azt hiszem… hétezer éves. De néha sokkal többnek tűnik.
— Tényleg hétezer éves?
— Igen — felelte Dios.
— Hogyan bírhatja ki ezt egy ember? — faggatta a király.
Dios vállat vont.
— Hétezer év is egyszerre csak egy nap, újra meg újra — válaszolta.
Lassan, néha-néha megránduló arccal, fél térdre ereszkedett és reszkető kézzel föltartotta botját.
— Ó, királyok — jelentette ki —, mindig csak azért éltem, hogy szolgáljak.
Hosszú, szerfölött feszengő szünet követte ezt.
— Le fogjuk rombolni a piramisokat — közölte Far-re-ptah, előretolakodva.
— Akkor elpusztítjátok a királyságot — mondta Dios. — Nem engedhetem!
— Nem engedheted?!
— Úgy van. Mik lennénk a piramisok nélkül? — tette föl a kérdést Dios.
— A holtak nevében beszélve — válaszolta Far-re-ptah —, mi szabadok leszünk.
— Ám a királyság csak egy lenne az apró országok közül — mutatott rá Dios, és legnagyobb rémületükre, az ősök könnyeket láttak megcsillanni a főpap szemében. — Mindazt, ami szívünknek kedves, belevetitek az időbe, hogy szabadon sodródjon. Bizonytalanul. Irányítás nélkül. Megváltoztathatóan.
— Akkor majd kockáztat — hárította el Teppikamon. — Állj félre, Dios!
Dios fölemelte a botját. A kígyók rajta kitekeredtek és a királyra sziszegtek.
— Ne moccanj! — parancsolta Dios.
Sötét villámlás sistergett az ősök közé. Dios döbbenten bámult a botjára; ilyet korábban sose tett. Ám hétezer éven át hitték szívük mélyén a papok, hogy Dios botja képes uralni e világot és a következőt.
A hirtelen csöndben halk csendülés hallatszott a magasból, egy késé, amit két fekete márványtömb közé ékelnek éppen.
A piramis lüktetett Teppik alatt, és a márvány olyan síkos volt, mint a jég. A befelé hajló lejtés nem segített annyit, mint gondolta.
Az a fő, mondta magának, hogy ne nézz se föl, se le, csak egyenesen előre, rá a márványra, fölaprózva a lehetetlen magasságot megvalósítható részletekre. Pont mint az időt. Ez az, ahogy túléljük a végtelenséget — agyonütjük azzal, hogy kis darabokra bontjuk föl.