Tudatában volt a lenti kiabálásnak, s röviden lepillantott a válla fölött. Alig egyharmadát tette meg a fölvezető útnak, de már ki tudta venni a sokaságot a folyón túl, a szürke tömeget, amit a fölfelé néző arcok sápadt foltjai pettyeztek. Közelebb, a holtak sápadt serege állt szemben a papok kis, szürke csoportjával, előttük Dios. Valamiféle vita zajlott.
A nap a láthatárra ért.
Fölnyúlt, megtalálta a következő rést, rálelt egy kapaszkodóra…
Dios észrevette Pteklaszp fejét a törmelék fölött kikukucskálva, s elküldött két papot, hogy hozzák oda. IIb követte, gondosan összehajtogatott bátyjával a hóna alatt.
— Mit csinál a fiú? — érdeklődött Dios.
— Ó, Dios, azt mondta, hogy ki fogja lobbantam a piramist — válaszolta Pteklaszp.
— Hogy tudná azt megtenni?
— Ó, főpap, azt mondta, hogy megcsúcsozza, mielőtt a nap lemegy.
— Lehetséges ez? — követelt választ Dios az építészhez fordulva, IIb tétovázott.
— Esetleg — felelte.
— És mi fog történni? Vissza fogunk térni a külső világba?
— Hát, azon múlik, hogy vajon a dimenzionális hatás, azt mondhatni, akasztókapcsol-e, és stabil-e minden állapotban, vagy hogy, ellenkezőleg, a piramis úgy viselkedik, mint a kifeszített gumi… — dadogta, majd hangja elfulladt Dios tekintetének erejétől. — Nem tudom — ismerte be.
— Vissza a külső világba — morfondírozott Dios. — Nem a mi világunk. A mi világunk a Völgy. A miénk rendezett világ. Az embernek rend kell.
Fölemelte a botját.
— Az a fiam! — ordította Teppikamon. — Ne merészelj semmit se csinálni! Az ott a király!
Az ősök sora megingott, ám nem tudta megtörni a varázst.
— Ööö, Dios — szólalt meg Kumi.
Dios fölhúzott szemöldökkel odafordult.
— Mondtál valamit? — tudakolta.
— Ööö, ha tényleg a király az, ööö, én — azaz, mi — azt gondoljuk, hogy talán hagynod kéne, hogy érvényesüljön. Ööö, nem gondolod, hogy ez tényleg jó ötlet lenne?
Dios botja hátrarúgott, s a papok érezték, hogy a tilalom hideg béklyói fagyasztják végtagjaik.
— Életem adtam a királyságért — közölte a főpap. — Újra és újra odaadtam. Mindent, ami a királyság, én teremtettem. Nem hagyhatom most cserben.
És akkor megpillantotta az isteneket.
Teppik még két lábbal följebb óvakodott, aztán lassan lenyúlt, hogy kihúzzon egy kést a márványból. Ámbár nem fog összejönni. A késen mászás rövid és nehéz szakaszokra való, és különben is elítélik, mert azt sugallja, hogy helytelen útvonalat választottál. Nem jó ilyesmire, hacsak nincs korlátlan késkészleted.
Megint átnézett a válla fölött, mikor furcsa, csíkos árnyékok villantak át a piramis felületén.
A napnyugta közelségéből, ahol előzőleg lekötötte őket örökös civakodásuk, az istenek visszatértek.
A földeken és a nádasokon át dülöngéltek és tántorogtak a piramis irányába. Noha agyalágyultak voltak, azt azért fölfogták, hogy mit jelent a piramis. Talán még azt is megértették, mit próbál Teppik megtenni. Válogatott állatpofájuk megnehezítette a megbizonyosodást, de azért úgy tűnt, mintha nagyon dühösek lennének.
— Őket is kézben fogod tartani, Dios? — kérdezte a király. — Meg fogod nekik mondani, hogy a világnak megváltoztathatatlannak kéne lennie?
Dios fölbámult a folyón átgázoló, egymást taszigáló teremtményekre. Túl sok volt a fog, túl sok a lógó nyelv. Levedlettek emberi vonásaik. Az igazság oroszlánfejű istene — Put, jutott a neve Dios eszébe — korbácsként használta mérlegét, hogy legyőzze az egyik folyóistent. Chefet, a fémművesség Kutyafejű Istene, morgott és találomra támadt rá kartársaira kalapácsával; ez Chefet, gondolta Dios, az az isten, akit azért hívtam életre, hogy példát mutasson az embereknek a drót és a filigrán és az apró szépségek művészetében.
De régebben működött a dolog. Fogta a sivatagi söpredéket és megmutatott nekik mindent, amire csak emlékezett a civilizáció művészetéből és a piramisok titkaiból. Akkor szüksége volt az istenekre.
Az a gond az istenekkel, hogy ha elég ember kezd el hinni bennük, elkezdenek létezni. És ami elkezd létezni, nem az, aminek eredetileg szánták.
Chefet, Chefet, gondolta Dios. Gyűrűk készítője, fémek takácsa. S most kipattant a fejünkből, s nézzék csak, hogy nőnek a körmei karommá…
Ez bizony nem az, ahogy elképzeltem őt.
— Állj! — utasította. — Megparancsolom, hogy álljatok meg! Engedelmeskedni fogtok. Én teremtettelek!
Az istenekből a hála is hiányzik.
Teppikamon király érezte, hogy az erő körülötte gyöngül, ahogy Dios összes figyelmét az egyházi ügyekre fordítja. Látta a pöttöm alakot félúton a piramisfalon, látta, hogy meginog.
A többi ős is látta, és egy tetemként tudták, mi a teendő. Dios várhat.
Ez családi ügy.
Teppik hallotta a markolat elroppanását talpa alatt, megcsúszott és fél kézen lógott. Van fölötte egy másik kés, de… nem, nem használ. Nem éri föl. Megvalósítható célokra a karja rövid, vizes kötéldarabnak érzett. Na már most, ha kezét-lábát szétveti csúszás közben, esetleg eléggé lelassulhat…
Lenézett, s meglátta a felé emelkedő mászókat, olyan hullámban, ami fölfelé bukott.
Az ősök némán emelkedtek a piramis felületén, mint a kúszónövények, mindegyik újabb sor helyére került az alatta álló nemzedék vállán, miközben a fiatalabbak átmásztak fölöttük. Csontos kezek ragadták meg Teppiket, amikor a falmászók hulláma átcsapott fölötte és félig lökték, félig húzták, föl a meredek falon. Szarkofágrecsegéshez hasonló hangok töltötték meg fülét, bátorítást nyöszörögve.
— Jól van, kölyök — nyögte egy málladozó múmia, egyetlen rántással a saját vállára húzva föl a fiút. — Saját magamra emlékeztetsz, amikor még éltem. Istenek éltessenek, fiam.
— Fogom — mondta a fölötte levő tetem, könnyedén meg emelve Teppiket kinyújtott fél karjával. — Ez a helyes családi szellem, kölyök. A legjobbakat kívánja neked a nagy-nagy-nagy-nagybácsikád, bár nem hiszem, hogy emlékszel rám. Adom föl!
További ősök másztak el Teppik mellett, miközben ő kézről-kézre emelkedett. Acélmarkolású ősöreg kezek szorították meg, fölszállítva őt, mindig tovább.
A piramis elkeskenyedett.
Messze alant Pteklaszp elgondolkozva figyelte.
— Micsoda munkaerő! — ámult. — Úgy értem, az alján levők tartják az egész súlyt!
— Apa — szólt IIb. — Azt hiszem, jobb, ha elmenekülünk. Azok az istenek egyre közelebb érnek.
— Mit gondolsz, nem fogadhatnánk föl őket? — kérdezte Pteklaszp oda sem figyelve fiára. — Mind halott, valószínűleg nem kémének sokat, és…
— Apa!
— …afféle önépít…
— Apa, azt mondtad, nem lesz több piramis. Soha többé, azt mondtad. És most gyere!
Az utolsó két ős támogatásával Teppik fölküzdötte magát a piramis tetejére. Egyikük az apja volt.
— Nem hiszem, hogy találkoztál a nagyanyáddal — mondta az alacsonyabb bepólyázott alakra mutatva, aki nyájasan odabiccentett Teppiknek. A fiú kinyitotta száját.
— Erre most nincs idő — intette a nagyanyja. — Eddig remek voltál.
Teppik a napra pillantott, ami, hiszen öreg róka volt már, ezt a pillanatot választotta, hogy a láthatár mögé bukjék. Az istenek átkeltek a folyón, haladásuk lelassította hajlamuk az egymás közti tülekedésre és lökdösődésre, és már a nekropolisz épületei közt dülöngéltek. Többen közülük akörül a hely körül csoportosultak, ahol korábban Dios tartózkodott.