Az ősök lemorzsolódtak, ugyanolyan gyorsan csusszanva le a piramis oldalán, amilyen gyorsan megmásztak, s Teppik ott maradt egyedül néhány négyzetlábnyi sziklán.
Előbújt két csillag.
Látta alul a fehér alakokat, amikor az ősök elsiettek valami sajátos magánügyük után, döbbenetes sebességgel támolyogva a folyó széles szalagja felé.
Az istenek fölhagytak az érdeklődéssel Dios iránt; fura kis halandó, bottal és repedtfazék hanggal. A legközelebbi isten, egy krokodilfejű izé, a piramis előtti térre vetődött, fölkancsított Teppikre, és kinyúlt érte. Teppik egy kés után kotorászott, azon tűnődve, melyik fajta alkalmas istenekre…
És a Dzsel mentén a piramisok elkezdték kivillogni szűkös készletük a fölhalmozott időből.
A papok és az ősök menekülőre fogták, amikor a föld rázkódni kezdett. Még az istenek is elképedtnek látszottak.
IIb megmarkolta az apja karját, és elvonszolta.
— Gyere! — üvöltötte a fülébe. — Nem maradhatunk itt, a közelében, amikor kisül! Különben ruhaakasztóra fogunk lefektetni téged!
Körülöttük számos további piramis lobbantotta föl villanófényét, ritkás és vékony vackokat, amik alig voltak láthatóak a naplementében.
— Apa! Azt mondtam, mennünk kell!
Pteklaszpot, aki még mindig a Nagy Piramis behemót sziluettjét bámulta, elvonszolta a kockakövezeten.
— Nézd csak, valaki még mindig ott van — mondta rámutatva a magányos alakra a téren.
IIb erőltette szemét a homályban.
— Csak Dios főpap az — legyintett. — Szerintem valami tervet forgat a fejében, jobb, ha nem avatkozunk a papok dolgába, és most gyere már!
A krokodilfejű isten előre-hátra forgatta pofáját, próbálva Teppikre szegezni szemét, térlátás híján hátrányos helyzetben. Ilyen közelről a teste kissé átlátszó volt, mintha valaki fölvázolta volna az összes vonalat, és, mire eljött volna az ideje a beárnyékolásnak, beleunt. Rálépett egy kicsiny sírboltra, s ezzel porrá zúzta.
Teppik fölött olyan kéz lebegett, mint egy csoport kenu, rajta karmokkal. A piramis remegett, és a kő a fiú lába alatt melegnek érzett, ám eltökélten tartózkodott attól, hogy kilobbanni akarásnak akár legcsekélyebb jelét adja.
A kéz leereszkedett. Teppik fél térdre hullott, és kétségbeesésében két kézzel emelte feje fölé kését.
A fény egy pillanatra megcsillant a hegyén és ekkor a Nagy Piramis kilobbant.
Kezdetben teljes csöndben tette, föllövellve egy szemgyötrő, lángoló csigavonalat, ami az egész királyságot fekete árnyékok és fehér fény hálójává alakította, olyan lángot, ami az esetleges nézőket nem csupán sóbálvánnyá változtatta volna, hanem tetszésük szerinti komplett fűszerkészletté. Fölrobbant, mint egy pitypang ernyője, némán, akár a csillagfény, izzón, akár egy szupernóva.
Csak azután, hogy már több másodperce fürdette lehetetlen fehér izzásában a nekropoliszt, érkezett a hang, az a hang, ami a csontokon át ér célba, a test minden egyes sejtjébe besurran, s némi sikerrel próbálja meg őket kifordítani. Túl hangos volt ahhoz, hogy zajnak lehessen nevezni. Van olyan hang, ami annyira hangos, hogy meggátolja saját maga meghallását, s ez ilyenfajta hang volt.
Végül kegyeskedett visszalépni a kozmikus skálából és egyszerűen a legdobhártyaszaggatóbb zajjá vált, amit hallgatói közül bárki valaha is tapasztalt.
A harsogás megszűnt, a váratlan csönd sötét, fémes zengése töltötte meg a levegőt. A fény kialudt, szemkápráztató kékekkel és bíborokkal darabolva föl az éjszakát. Ám ez még nem a befejezés csöndje és sötétsége volt, hanem a szüneté, mint az egyensúly pillanata, amikor az elhajított labda kifogy a gyorsulásból, de még nem vonta magára a gravitáció figyelmét, s egy szemvillanásra azt hiszi, hogy túlvan a legrosszabbon.
Amit ezúttal a tiszta égből éles sivítás harangozott be, s egy szélörvény, ami izzássá, majd lánggá, végül lobbanássá vált, lefelé sisteregve, bele a piramisba, beleöklözve a fekete márványtömegbe. Villámnyilak sercegtek szét s földelődtek a körötte lévő csekélyebb sírboltokba, hogy aztán fehér fénykígyók égjenek piramistól piramisig mindenütt a nekropoliszban, s a levegőt betöltse az égett kő szaga.
A tűzvihar közepén a Nagy Piramis szemlátomást több hüvelykre fölemelkedett egy fehéren tündöklő sugáron, s kilencven fokkal elfordult. Szinte bizonyosan az a különleges fajta optikai illúzió volt, ami még akkor is megtörténhet, ha valójában senki sem nézi.
És aztán, csalóka lassúsággal és jelentékeny méltósággal, a piramis fölrobbant.
Ez csaknem túl durva szó. Ezt tette: esetlenül szétesett épületméretű darabokra, amik lágyan ellebegtek egymástól, derűsen szállingózva ki a nekropoliszba s azon túl. Több közülük belecsapódott más piramisokba, lusta, nemtörődöm módon súlyosan megrongálva őket, s aztán némán visszapattantak, míg barázdát vonva meg nem álltak a kis törmelékhegy mögött.
Csak ekkor hangzott föl a dübörgés. Jó sokáig folytatódott.
Szürke porfelhő gördült végig a királyságon.
Pteklaszp esetlenül fölegyenesedett, és óvatosan előretapogatózott, míg bele nem gyalogolt valakibe. Megborzongott, amikor eszébe jutott miféle népséget látott mostanság errefelé járkálni, ám a gondolkodás nem ment könnyen, mert úgy tűnt, valami nemrég fejbe vágta…
— Te vagy az, fiam? — kockáztatta meg.
— Te vagy az, apa?
— Igen — állította Pteklaszp.
— Én vagyok az, apa.
— Örülök, hogy te vagy az, fiam.
— Látsz valamit?
— Nem. Minden csupa köd meg fátyol.
— Hála isteneknek, azt hittem, csak én nem látok.
— Te vagy az, igaz? Azt mondtad.
— Igen, apa.
— A bátyád jól van?
— Biztonságba helyeztem a zsebemben, apa.
— Remek. Feltéve, hogy nem történt vele semmi.
Előrearaszoltak, fölkapaszkodva a kőművesmunka göröngyeire, amiket alig tudtak kivenni.
— Valami fölrobbant, apa — jegyezte meg IIb vontatottan. — Azt hiszem, a piramis.
Pteklaszp megdörzsölte feje búbját, ahol csak egy hajszál tizenhatodrészén múlt, hogy két tonna röpülő szikla nem készítette őt elő az egyik saját építésű piramisra. — Szerintem az a kétes cement volt az, amit az ephebei Merkosztól vettünk…
— Szerintem kissé rosszabb volt egy bogaras szemöldökfánál, apa — válaszolta IIb. — Igazából azt hiszem, hogy sokkal rosszabb.
— Egy kissé hogyishívjáknak látszott, némileg a homokosságra hajlott…
— Azt hiszem, találnod kéne egy helyet, ahol leülhetnél, apa — mondta IIb olyan kedvesen, ahogy csak telt tőle. — Itt van Kettő-á. Maradj mellette.
Egyedül kúszott tovább, átmászva egy kőtömbön, ami gyanúsan olyannak érzett, mint a fekete márvány. Úgy döntött, hogy ami kell neki, az egy pap. Valamire biztos használhatóak, és ez olyan alkalomnak tűnt, amikor az embernek esetleg szüksége lehet egyre. Hogy vigaszt nyújtson, vagy talán, az építész homályosan úgy érezte, hogy betörhessem a fejét egy sziklával.
Amit ehelyett talált, az egy köhögő egyén volt, négykézláb. IIb segített neki fölállni — határozottan ember volt, korábban kissé aggódott, hogy esetleg nem — és leültette egy másik, igen, szinte biztos, márványdarabra.