Ráadásul a parancsok kiadása nem hagyta, hogy elgondolkozzon dolgokról. Mint például, hogy most mi lesz. De legalább az istenek újra visszatértek a nemlétbe, amitől sokkal, de sokkal könnyebb lett hinni bennük, és úgy látszott, többé nem terem fű a talpa alatt.
Talán újjá tudom rendezni a királyságot, gondolta. De aztán mit tehetek vele? Bárcsak megtalálnánk Diost. Ő mindig tudta, mi a teendő, ez volt a legfontosabb tulajdonsága.
Egy őr lökdösődött át a papok és nemesek nyüzsgő tömegén.
— Elnézést, Sire-séged — szólalt meg. — Van itt egy kalmár, aki Sire-séged akarja látni. Azt mondja, sürgős.
— Ne most, ember! Egy óra múlva jönnek a tsorti és ephebei hadsereg képviselői, és van egy csomó dolog, amit előtte meg kell tenni. Nem érek rá, hogy fogadjak minden kereskedelmi utazót, aki éppen erre jár. Különben is, mit árul?
— Szőnyegeket, Sire-séged.
— Szőnyegeket?
Chidder volt az, úgy vigyorogva, mint egy fél görögdinnye, számos matróz kíséretében. Besétált a csarnokba, megbámulva közben a freskókat és falikárpitokat. Mivel Chidderről van szó, valószínűleg fölbecsülte az áruk. Mire odaért a trónhoz, már duplán alá is húzta a végösszeget.
— Takaros hely — jelentette ki, az építészeti fölhalmozás több ezer évét puszta öt szótaggal elintézve. — Sose fogod kitalálni, mi történt, épp a part mentén vitorláztunk és egyszer csak ott termett egy folyó. Egyik pillanatban szirtek, a következőben folyó. Ez aztán fura, gondoltam. Fogadni mertem, hogy a jó öreg Teppik ott lesz valahol.
— Hol van Ptera?
— Tudtam, hogy panaszkodtál a megszokott otthoni kényelem hiánya miatt, ezért hoztuk neked ezt a szőnyeget.
— Azt kérdeztem, hol van Ptera?
A tengerészek arrébb húzódtak, ott hagyva a vigyorgó Alfonzt, hogy vágja el a madzagokat a szőnyeg körül és terítse ki.
Sebesen göngyölődött ki a padlón, porcicákat záporozva, molyokat és végül Pterát, aki folytatta a gurulást, míg a feje Teppik csizmájába nem ütközött.
A fiú fölsegítette a lányt, s megpróbálta kiszedni a szöszöket a hajából, miközben Ptera előre-hátra imbolygott. A lány oda se fütyült rá, hanem Chidderhez fordult, vörösen a légszomjtól és a dühtől.
— Meg is halhattam volna ott! — kiabálta. — A szag alapján számos dolog már úgy is járt benne! És a hőség!
— Te mondtad, hogy a hogyhívják királynő, Re-Peszt-Hur-rah, vagy akárki esetében bejött — mondta Chidder. — Ne engem hibáztass, nálunk otthon egy nyaklánc vagy valami is megteszi.
— Fogadok, hogy neki tisztességes szőnyege volt — acsarogta Ptera. — Nem olyasmi, amit egy rohadt raktárban tároltak félévig!
— Mázlid van, hogy volt egyáltalán — közölte nyájasan Chidder. — A te ötleted volt.
— Huh! — morrant Ptera. Odafordult Teppikhez. — Szia! — mondta. — Ez megdöbbentően eredeti meglepetés akart lenni.
— Az is volt — felelte Teppik mély átérzéssel. — Tényleg az volt.
Chidder egy nyugágyon hevert a palota széles verandáján, miközben három szolgálólány fölváltva hámozta neki a szőlőt. Az árnyékban egy korsó sör hűlt. A férfi barátságosan vigyorgott.
Egy közeli pokrócon Alfonz feküdt a hasán, rendkívül kínosan érezve magát A Nők Felügyelőnője rájött, hogy Alfonznak, az alkarján lévő tetoválásokon túl, a háta az egzotikus gyakorlatok valóságos képes története, és idehozta a lányokat okulni. A férfi időnként megrándult, amikor a Felügyelőnő mutatópálcája különleges érdeklődésre számot tartó részletekre bökött, s közben ujjával tömte be nagy, sebhelyes fülét, hogy ne hallja a kuncogást.
A veranda távoli végén, kimondatlan egyetértéssel juttatva őket elvonultsághoz, ült Teppik és Ptera. A dolgok nem mentek jól.
— Minden megváltozott — szögezte le a fiú. — Nem leszek király.
— Te vagy a király — válaszolta a lány. — Nem változtathatod meg a dolgot.
— De igen. Lemondhatok. Roppant egyszerű. Ha valóban nem vagyok király, oda megyek, ahova csak akarok. Ha én vagyok a király, akkor a király szava döntő, és lemondhatok. Ha nemet lehet változtatni egy ediktummal, akkor biztos, hogy társadalmi állást is. Találhatnak valami rokont, hogy betöltse az állást. Biztos tucatszámra vannak.
— Az állást? Különben is, azt mondtad hogy csak egy nagynénikéd van.
Teppik összeráncolta a homlokát. Jobban meggondolva a dolgot, Cleph-ptah-re néni nem az a fajta uralkodó, akire a királyságnak szüksége van, ha újra akarják kezdeni az életet. Számos makacsul megrögzött nézete van egy csomó témában, s legtöbbjük azzal jár, hogy a neki nem tetsző egyéneket elevenen megnyúzzák. Ez a harmincöt éven aluliak többsége, kezdetnek.
— Hát, akkor valaki más — jelentette ki. — Nem kéne nehézséget okozzon, mindig úgy tűnt, hogy a szükségesnél jóval több nemesünk van. Csak találnunk kell egyet, aki tehenekről szokott álmodni.
— Ó, az, amiben a kövér meg sovány tehenek vannak? — kérdezte Ptera.
— Igen. Afféle családi dolog.
— Kellemetlen, annyit mondhatok. Az egyikük mindig vigyorog és megpróbál furdancskürtön játszani.
— Szerintem az harsona — tiltakozott Teppik.
— Szertartásos furdancskürt, ha jobban megnézed — ragaszkodott igazához a lány.
— Hát, szerintem mindenki kissé másként látja. Nem hiszem, hogy számít — fölsóhajtott és nézte, hogyan rakodnak ki a Névtelenből. Láthatólag többet tárolt a tollmatracok várt sokaságánál, és több ember jött zavarodottan a hajóhídon, szerszámosládákkal és csődarabokkal.
— Azt hiszem, nehéznek fogod találni — jelentette ki Ptera. — Nem mondhatod azt, hogy „Legyen szíves, álljon elő mindenki, aki tehenekről szokott álmodni!” Az elárulná a szándékod.
— De hát nem ténfereghetek itt addig, míg valaki történetesen megemlíti, nem? Légy belátó — csattant föl a fiú. — Mi a valószínűsége, hogy bárki is azt mondja, hé, tegnap éjjel olyan furát álmodtam tehenekről? Úgy értem, rajtad kívül.
Egymásra meredtek.
— És ő a húgom? — kérdezte Teppik.
A papok bólintottak. Kumira maradt, hogy szavakba öntse. Épp most töltött el tíz percet átvizsgálva az iratokat a Nők Felügyelőnőjével.
— Az anyja, ööö, néhai atyád kedvence volt — mondta. — Atyád jelentős mennyiségű figyelmet szentelt leánya neveltetésének, mint tudod, és, ööö, úgy tűnik, hogy… igen. Na persze, lehet, hogy a nagynénéd. Az ágyasok sosem túl jók az adminisztrálásban. De az a legvalószínűbb, hogy a húgod.
Ptera könnyes szemmel nézett rá.
— Ez nem változtat meg semmit, ugye? — suttogta.
Teppik a lábára szögezte szemét.
— De igen — felelte. — Azt hiszem, ez tényleg megváltoztatja a dolgokat. — Fölnézett a húgára. — De te lehetsz a királynő — fűzte hozzá. Szúrósan meredt a papokra. — Az lehet — szögezte le határozottan.
A főpapok egymásra tekintettek. Aztán Pterára néztek, aki ott állt egyedül, s rázkódott a válla. Pöttöm, palotai neveltetés, hozzászokott a parancsok végrehajtásához… Kumira pillantottak.
— Ideális lenne — közölte a főpap. A hirtelen magabiztossá váló egyetértés moraja kélt.