Выбрать главу

Mericet a csapóajtó mellett üldögélt, kapcsos felírótábláját nézegette. Teppik szeme odarándult a deszkahíd téglalapjára, amit néhány lábbal arrébb pedánsan a mellvédhez támasztottak.

Biztos volt benne, hogy nem ütött zajt. Meg mert volna esküdni, hogy a vizsgáztató meghallotta, ahogy ránézett.

Az öreg fölemelte kopasz fejét.

— Köszönöm, Mr. Teppik — mondta. — Folytathatja.

Teppik érezte, hogy kihűl a verejték a testén. Rábámult a deszkára, aztán a vizsgáztatóra, végül a késére.

— Igen, uram — szólt. Az adott körülmények között ez kevésnek tűnt. Hozzátette: — Köszönöm, uram.

Örökké emlékezni fog az első éjszakára a hálóteremben. Elég hosszú volt ahhoz, hogy mind a tizennyolc Vipera-házba került fiút elszállásolja, és elég huzatos ahhoz, hogy az odakintet is. Tervezője gondolhatott a kényelemre, de csak azért, hogy el tudja kerülni, ahol csak lehetséges, és kieszelt egy olyan szobát, ami valóban hidegebb tudott lenni, mint a kinti időjárás.

— Azt hittem, mindnyájunknak külön szobája lesz — mondta Teppik.

Chidder, aki korábban bejelentette igényét az elemeknek legkevésbé kitett ágyra az egész frizsiderben, odabiccentett neki.

— Később — felelte. Visszafeküdt és megrándult. — Gondolod, hogy direkt kihegyezik a rugókat?

Teppik nem válaszolt. Igazából az ágy sokkal kényelmesebb volt, mint az, amin otthon aludt. A szülei, lévén előkelő származásúak, gyermekeik esetében természetesen megengedtek olyan körülményeket, amiket nyomorgó pappadácsik kapásból visszautasítottak volna.

Kinyújtózott a vékony matracon, s boncolgatni kezdte a nap eseményeit. Beiratkozott orgyilkosnak, na jó, orgyilkostanoncnak, már több mint hét órája, s még csak azt sem engedték meg neki eddig, hogy rátegye a kezét egy késre. Na persze, holnap is nap lesz…

Chidder áthajolt.

— Artúr hol van? — kérdezte.

Teppik átpislogott a szemközti ágyra. Csak egy nyomorúságosan kicsi ruhászsák volt ott, takarosan középre helyezve, ám semmi jele az ágy jövendő birtokosának.

— Gondolod, hogy megszökött? — tudakolta, s szertefürkészett az árnyékokban.

— Lehetséges — felelte Chidder. — Tudod, az gyakran megesik. A mama kedvence, először távol otthonról…

A szoba végében lassan kinyílt az ajtó, s belépett Artúr, háttal, egy nagy és rendkívül vonakodó bakkecskét ráncigálva, amely minden egyes lépés ellen küzdött, végig az ágylábak közti folyosón.

A fiúk több percen át némán nézték, ahogy kikötötte az állatot ágya végéhez, kiborította zsákját a takarókra, s elővett számos fekete gyertyát, egy gyógyfűnyalábot, egy kötelet ráfűzött koponyákkal meg egy darab krétát. Megragadva a krétát s magára öltve annak ragyogó, kipirult arckifejezését, akinek eltökélt szándéka, hogy megtegye, amiről tudja, hogy helyes, történjék bármi, Artúr kettős kört rajzolt az ágya köré, s aztán, dundi térdén araszolva, megtöltötte a köztük lévő teret olyan visszataszító gyűjteményével az okkult szimbólumoknak, amilyet Teppik még sosem látott. Amikor legteljesebb megelégedettségére elkészültek, a fiú stratégiai fontosságú pontokon elhelyezte a gyertyákat, s meggyújtotta őket; sercegtek és olyan bűz áradt belőlük, hogy az ember igazán nem kívánta tudni, miből készíthették őket.

Artúr előrántott egy rövid, vörösnyelű kést az ágyon lévő egyvelegből és megindult a kecske felé…

Egy párna tarkón találta.

— Eredj már! Te hitvány ájtatos manó!

Artúr elejtette a kést, s könnyekben tört ki. Chidder fölült az ágyában.

— Te voltál az, Sajtmíves — kiáltotta. — Láttalak!

Sajtmíves, egy sovány ifjú vörös hajjal és olyan arccal, ami egyetlen hatalmas szeplő volt, dühösen bámult rá.

— Nos, ez tényleg több a soknál — jelentette ki. — Az ember nem tud aludni, amikor ennyi vallás zajlik körülötte. Úgy értem, manapság már csak kisfiúk imádkoznak elalvás előtt, mi elvileg orgyilkosnak tanulunk…

— Te csak fogd be azt a nagy szád, Sajtmíves — üvöltötte Chidder. — Én mondom, bizony jobb lenne a világ, ha többen imádkoznának. Tudom, magam sem imádkozom olyan gyakran, ahogy kellene…

Egy párna elhallgattatta a mondat közepén. Kipattant az ágyból és rávetette magát a vörös hajú fiúra, ökölcsapásokat osztogatva.

Amikor a hálóterem többi lakója összegyűlt a dulakodó pár körül, Teppik kicsusszant az ágyából és odalépdelt Artúrhoz, aki az ágya szélén ült és zokogott.

Bizonytalanul vállon veregette, azon az alapon, hogy az ilyesmi ugyebár megnyugtatja az embereket.

— Én a helyedben nem sírnék emiatt, gyerkőc — mondta nyersen.

— De… de az összes rúnát összetiporták — szipogta Artúr. — És most már túl késő! És ez azt jelenti, hogy Nagy Orm éjjel értem jön, s rátekeri az összes belsőségem egy botra!

— Tényleg?

— És kiszopogatja a szemem, mondta a mamám!

— Hű! — ámult Teppik, lenyűgözve. — Igazán? — Nagyon örült, hogy ágya pont szemben van Artúréval és páratlan kilátást fog kínálni. — Melyik vallás is ez?

— Mi Szigorúan Meghatalmazott Ormisták vagyunk — válaszolta Artúr. Kifújta az orrát. — Megfigyeltem, hogy te nem imádkozol — tette hozzá. — Neked nincs istened?

— Ó, dehogynem — felelte Teppik tétován. — Ehhez nem férhet kétség.

— Nem úgy néz ki, hogy beszélni akarnál vele.

Teppik fejét rázta. — Nem tudok — mondta. — Itt nem. Tudod, nem tudna meghallani.

— Az én istenem bárhol meg tud hallani engem — magyarázta hevesen Artúr.

— Nos, az enyémnek még az is gondot okoz, ha a szoba másik végében vagy — közölte Teppik. — Nagyon zavarba ejtő időnként.

— Te nem Offleriánus vagy, ugye? — érdeklődött Artúr. Offler Krokodilisten volt, fülek nélkül.

— Nem.

— Akkor mégis milyen istent imádsz?

— Nem annyira imádom — felelte Teppik feszengve. — Nem nevezném imádásnak. Úgy értem, rendes fickó. Ha mindenáron tudni akarod, hát ő az apám.

Artúr vörösre sírt szeme nagyra tágult.

— Te egy isten fia vagy? — suttogta.

— Ahonnan jövök, ott ez mind része a királyi létnek — sietett rámutatni Teppik. — Nem kell túl sokat tennie. Azaz a papok végzik a királyság tényleges kormányzását. Apám csak gondoskodik róla, hogy a folyó minden évben kiáradjon és egybekel az Ég Boltozatjának Hatalmas Tehenével. Nos, legalábbis régebben.

— Az Ég…

— Az anyámmal — magyarázta Teppik. — Ez az egész olyan kínos.

— Lesújt apád az emberekre?

— Nem hiszem. Sose mondta.

Artúr lenyúlt az ágy végéhez. A kecske a nagy kavarodásban elrágta kötelékét, s kiügetett az ajtón, megesküdve, hogy a jövőben fölhagy a vallással.

— Rettenetes bajba fogok kerülni — jelentette ki. — Nem kérhetnéd meg esetleg az apád, hogy magyarázza el a dolgot Nagy Ormnak?

— Talán képes rá — felelte Teppik kételyek közt. — Amúgy is akartam írni neki holnap.

— Nagy Ormot rendszerint az Alsóbb Poklokban lehet föllelni — közölte Artúr —, onnan figyel mindent, amit teszünk. Legalábbis mindent, amit én teszek. Már csak én maradtam, meg a mamám, és ő nem nagyon csinál olyasmit, amire figyelni kéne.