— Ez az, fiú — bátorította fáradtan Dil. — Abban van jövő. Az embereknek mindig kelleni fog fokhagyma.
— Átkozottul unalmas vacak a fokhagyma — jelentette ki Gern szokatlan vadsággal. — És az ember nem találkozik új arcokkal. Azt szerettem legjobban a munkánkban. Mindig új arcok.
— Nincs több piramis — mormolta Dil neheztelés nélkül. — Ezt mondta a királynő. Jó munkát végzett, Dil mester, mondta, de eltökélt szándékom, hogy ezt az országot, akár tetszik, akár nem, a fülénél fogva átcibálom a Repülőkutya Századába.
— Kobra — helyesbített Gern.
— Mi?
— Ez a Kobra Százada. Nem a Repülőkutyáé.
— Akármié — morgott ingerülten Dil. Nyomorultul bámult a korsójába. Ez a baj, tűnődött. El kell kezdened emlékezni, melyik évszázad is ez.
Rámeredt egy tálca szendvicsre. Ez mostanság a divat. Mindenki piszmog…
Fölkapott egy olajbogyót, s újra meg újra megforgatta ujjai közt.
— Na persze, nem mondhatom, hogy ugyanúgy éreznék a régi meló iránt — közölte Gern, kiürítve korsaját. — De fogadok, hogy maga büszke volt, mester… akarom mondani, Dil. Tudja, hogy a maga öltései olyan szépen tartottak, meg minden.
Dil anélkül, hogy szemét levette volna az olajbogyóról, álmodozva lenyúlt az övéhez és megragadta egyik apró, finom munkára való kését.
— Azt mondtam, biztos nagyon sajnálta, amikor vége lett az egésznek — emelte meg a hangját Gern.
Dil megfordult, hogy jobb megvilágításhoz jusson, és zihálva lélegzett, miközben összpontosított.
— Mégis, az ember kiheveri — állította Gern. — Az a fő, hogy ne hagyjuk, hogy mardossa a lelkünk…
— Tedd ezt a magot valahova! — utasította Dil.
— Tessék?
— Tedd ezt a magot valahova! — ismételte meg Dil.
Gern vállat vont és kivette a kezéből.
— Jól van — mondta Dil, s a hangja hirtelen céltudatosan remegett. — És most adj ide egy darab vörös paprikát…
És a nap lesütött a deltára, arra a kis nádas és homokpad végtelenre, ahol a Dzsel lerakja a kontinens hordalékát. Gázlómadarak bukdácsoltak étel után a szárak zöld útvesztőjében, és cikcakkozó muslicák milliárdjai táncoltak a félig sós víz fölött. Itt legalább mindig telt-múlt az idő, amikor a delta naponta kétszer belélegezte a dagály hideg, friss vizét.
Most is épp érkezett, tajtékos csúcsa csörgedezett a nádszálak között.
Itt-ott átázott, ősi pólyák tekeredtek le, kanyarogtak egy darabig, mint hihetetlenül vén kígyók, s aztán, minimális fölhajtással, föloldódtak.
EZ A LEHETŐ LEGSZABÁLYTALANABB.
Sajnáljuk. Nem a mi hibánk.
HÁNY VAN BELŐLETEK?
Sajnos, több mint 1300.
HÁT, RENDBEN. KÉRLEK, ÁLLJATOK SZÉPEN SORBA!
Te Szemét üres szénakasát szemrevételezte.
Az általános „széna” halmaz alrendjét képviselte, s tetszés szerinti értéket tartalmazott nulla és K között.
Nem volt benne széna. Valójában lehetséges, hogy negatív értékben tartalmazott szénát, ám az éhes gyomor részéről a nulla-széna és a mínusz-széna közti különbség nem számíthat különösebb érdeklődésre.
Mindegy volt, hogy számolta ki, mindig ugyanazt az eredményt kapta. Klasszikus egyszerűség jellemezte ezt az egyenletet. Volt benne egy bizonyos tiszta elegancia, amit jelenleg nem állt módjában megcsodálni.
Te Szemét úgy érezte, hogy rosszul bántak vele és keményen. Ebben azonban nem volt semmi különös, mert ez a tevék normális lelkiállapota. Türelmesen térdelt, míg Teppik bepakolt a nyeregtáskákba.
— El fogjuk kerülni Ephebét — mondta Teppik, látszólag a tevének. — Fölmegyünk a Körkörös-tenger mentén, talán Chir-mig, vagy át a Kostetőn. Van mindenféle hely, ahova mehetünk. Esetleg még néhányat keresni fogunk azokból az elveszett városból is, eh? Szerintem az tetszene neked.
Teljes tévedés megpróbálni fölvidítani a tevéket. Ilyen alapon habcsókot is dobálhatnál egy fekete lyukba.
Az istálló másik végén kivágódott az ajtó. Egy pap volt az. Meglehetősen fölhevültnek látszott. A papoknak aznap rengeteg mindeddig szokatlan lótás-futásban volt részük.
— Ööö — kezdte. — Őfelsége a királynő megparancsolja neked, hogy ne távozz a királyságból!
A férfi köhécselt. Megkérdezte: — Lesz válasz?
Teppik eltűnődött. — Nem — mondta azután —, nem hiszem.
— Szóval akkor megmondhatom neki, hogy hamarosan a színe elé járulsz, jó? — reménykedett a pap.
— Nem.
— Neked könnyű ezt mondani — fanyalgott a pap és elsomfordált.
Néhány perccel később egy nagyon vörös képű Kumi lépett a helyére.
— Őfelsége a királynő kéri, hogy ne távozz a királyságból! — mondta.
Teppik fölmászott Te Szemét hátára, s könnyedén megütötte az állatot az ösztökével.
— Komolyan gondolja — figyelmeztette Kumi.
— Biztos vagyok benne, hogy azt teszi.
— Tudod, a szent krokodilok elé is vettethetett volna!
— Nem sokat láttam ma belőlük erre. Hogy vannak? — érdeklődött Teppik, és még egyet sózott a tevére.
Kitevegelt a késélességű napfényben a döngölt földúton, amit az idő a kőnél keményebb felületté edzett. Az úton nyüzsögtek az emberek. És minden egyes személy semmibe vette őt.
Csodálatos érzés volt.
Szelíden föltevegelt az úton a határra, s meg sem állt, míg föl nem ért a szakadék tetejére, mögötte terült el a völgy. A sivatagból forró szél zörgette a szipáciabokrokat, amikor kipányvázta Te Szemétet az árnyékban, kissé följebb mászott a sziklákon, és visszanézett.
A völgy vén volt, olyan vén, hogy az ember igenis el tudta hinni, hogy ez létezett először és a világ többi része csak köré alakult. Fejét a karjára hajtva, Teppik elhevert.
Na persze, vénné tette magát. Szelíden megfosztotta magát a jövőtől több ezer éven át Most a változás úgy ütötte meg, mint a föld a leeső tojást.
A dimenziók valószínűleg sokkal bonyolultabbak, mint az emberek hiszik. Meg valószínűleg az idő is. Meg valószínűleg az emberek is, bár az emberek néha megjósolhatóak.
Figyelte a palotán kívül keletkező porfelhőt, s útját át a városon, a földek keskeny sakktábláján, egy pillanatra eltűnt a szakadékhoz közeli pálmafaligetben, s újra előbukkant a meredek lábánál. Sokkal azelőtt, hogy meglátta volna, tudta, hogy valahol a homokfellegben kell lennie egy harci szekérnek.
Lecsusszant a sziklákon és türelmesen guggolt az út mellett. A harci szekér arrébb csattogott, végül megállt valamivel túl rajta, kínosan megfordult a keskeny helyen, és visszagurult.
— Mit fogsz csinálni? — kiáltotta Ptera áthajolva az oldalrúdon.
Teppik meghajolt.
— És ezt hagyd abba! — csattant föl a lány.
— Nem szeretsz király lenni?
A lány tétovázott. — De igen — ismerte el. — Szeretek…
— Naná. A véredben van. A régi időkben az emberek harcoltak, mint a tigrisek. Fivérek a nővérek ellen, unokatestvérek a nagybácsik ellen. Szörnyű.
— De nem kell elmenned! Nekem szükségem van rád!
— Vannak tanácsadóid — válaszolta jóindulatúan Teppik.
— Nem úgy értettem — rivallta a lány. — Különben is, csak Kumi van, és ő nem jó.
— Szerencsés vagy. Nekem ott volt Dios, és ő jó volt. Kumi sokkal jobb lesz, rengeteget tanulhatsz abból, ha nem hallgatsz arra, amit mond. Sokra mehetsz alkalmatlan tanácsadókkal. Ráadásul, biztos vagyok benne, hogy Chidder segíteni fog. Tele van ötletekkel.