— Biztos lehetsz benne, hogy szólok apámnak.
— Gondolod, hogy Nagy Orm el fog jönni ma éjjel?
— Nem hinném. Megkérem apám, hogy mindenképp kérje meg, ne jöjjön.
A hálóterem másik végében Chidder Sajtmíves hátán térdelt, s ütemesen ütögette ellenfele fejét a falba.
— Mondd újra! — parancsolta. — Gyerünk! „Nincs abban semmi rossz…”
— „Nincs abban semmi rossz, ha egy pacák eléggé férfi…” légy átkozott, Chidder, te brutális…
— Nem hallak, Sajtmíves — jegyezte meg Chidder.
— „Eléggé férfi ahhoz, hogy imádkozzon más pacákok előtt”, te rohadék.
— Remek. És ne feledkezz meg erről!
Lámpaoltás után Teppik feküdt az ágyban, és a valláson töprengett. Ami bizony rettentően bonyolult téma volt.
A Dzsel völgyének megvoltak a maga privát istenei, olyan istenek, akiknek semmi köze sem volt a külvilághoz. Erre mindig is roppant büszkék voltak. Az istenek bölcsek voltak, meg igazságosak, s ügyesen, előrelátóan irányították az emberek életét, efelől semmi kétség, ám akadt néhány rejtélyes dolog.
Például Teppik tudta, hogy az apja okozza a nap fölkelését meg a folyó áradását és így tovább. Ez alapvető dolog, olyasmi, amit a fáraók mindig is megtettek Khuft ideje óta, az ember nyilvánvalóan nem vonhat kétségbe ilyesmiket. Azonban az a kérdés, vajon csak a Völgyben okozza apja a nap fölbukkanását, vagy mindenütt a világon? Az, hogy csak a Völgyben kelti a napot sokkal ésszerűbb föltételezésnek látszott, végül is, az apja már nem fiatal, viszont eléggé nehéz elképzelni azt, hogy a nap mindenhol följön, kivéve a Völgyet, s ebből kialakult az az elcsüggesztő gondolat, hogy a nap még akkor is fölkelne, ha az apja megfeledkezne róla, ami amúgy is roppant valószínű. El kellett ismerje, hogy sose látta apját bármit is tenni azért, hogy fölkeljen a nap. Az ember legalább az erőfeszítés kis nyögésére számítana hajnaltájt. Az apja meg mindig csak a reggeli után ébredt föl. A nap viszont ettől függetlenül fölkelt.
Beletelt némi időbe, míg el tudott aludni. Az ágy, akármit is mondjon Chidder, túl puha volt, a levegő túl hideg, és, a legrosszabb mind közt, az égbolt a magas ablakokon kívül túl sötét. Otthon az égbolt tele lett volna a nekropolisz villanófényeivel, amiknek néma lángolása kísérteties, de valahogy ismerős és vigasztaló is, mintha az ősök őrködnének a völgy fölött. Teppik nem szerette a sötétséget…
A következő éjjel a hálóteremben az egyik fiú, aki a tengerpart távolabbi részéről érkezett, félénk kísérletet tett arra, hogy a mellette lévő ágyon alvót beletegye a vesszőfonatos ketrecbe, amit Gyakorlati Foglalkozáson készített, és fölgyújtsa, és az azt követő éjszaka Snoxall, aki az ajtó melletti ágyat szerezte meg és valahonnan a messzi erdők egy kicsiny országából jött, zöldre pingálta magát és önkénteseket kért, akiknek beleit egy fa köré tekerhetné. Csütörtökön kisebb háborúskodás tört ki azok közt, akik az Anyaistennőt Hold-aspektusában imádták, meg azok közt, akik azt a megnyilvánulását imádták, amikor nagydarab, kövér nőként jelent meg, óriási fenékkel. Ezek után a tanárok beavatkoztak és elmagyarázták, hogy a vallást, bár remek dolog, túlzásba is lehet vinni.
Teppik arra gyanakodott, hogy a pontatlanság megbocsáthatatlan. De Mericet már biztosan előtte ott kell legyen a toronynál? És ő a legrövidebb úton megy. Kizárt, hogy az öreg előtte odaérjen. Na persze, az sem lehetséges, hogy előbb ért a pallóhoz a sikátorban… Biztos eltávolította a deszkát, még mielőtt velem találkozott, s akkor mászott föl a tetőre, amíg én a falon kúsztam, győzködte magát Teppik anélkül, hogy egyetlen szavát elhitte volna.
Végigrohant a tetőgerincen, az elmozdított cserepektől, illetve kifeszített drótoktól éber érzékekkel. A képzelete minden árnyékot figyelő alakokkal népesített be.
Előtte meredt az égnek a gongtorony. Megtorpant és jól megnézte. Ezerszer látta már, és számtalanszor fölkúszott rá, bár épp csak 1,8-at ért, annak ellenére, hogy a rézkupolát a tetején érdekes volt megmászni. Csak egy ismerős tájékozódási pont. Ami annál rosszabbá tette most: előtte emelkedett, köpcösen, fenyegetően kiemelkedve az ég szürke hátteréből.
Most már lelassult, a tornyot kerülő úton, a meredek tetőn át közelítette meg. Eszébe jutott, hogy a kezdőbetűi ott vannak fönn a kupolán, Chiddyé és sok száz további ifjú orgyilkosé mellett, és hogy akkor is ott maradnak, ha ő meghal ma éjszaka. Ez némileg megvigasztalta. De nem igazán.
Lecsatolta kötelét és könnyedén átdobta a széles mellvédre, ami körbefogta a tornyot pont a kupola alatt. Megrántotta, s hallotta a halk kattanást, ahogy a csáklya beakadt.
Akkor olyan erősen húzta, ahogy csak tudta, fél lábával kitámasztva magát egy kürtőhöz.
Hirtelen és hangtalanul, a mellvéd egy része elmozdult és a mélybe zuhant.
Nagy csattanás hallatszott, amikor becsapódott a lenti tetőbe, aztán lecsúszott a cserepeken. A rákövetkező csöndet távoli puffanás központozta, amikor megérkezett a néma utcára. Egy kutya ugatott.
Némaság uralta a tetőt. Ahol korábban Teppik tartózkodott, szellő kavarta az égető levegőt.
Jó néhány perc múlva Teppik előbukkant a kürtő mélyebb árnyékából, arcán különös, félelmetes mosoly.
Amit a vizsgáztató tesz, semmiképp sem lehet méltánytalan. Az orgyilkosok kliensei mindig elég gazdagok ahhoz, hogy megfizessenek a rendkívül leleményes védelmért, saját orgyilkosok fölbérelését is beleértve.[5] Mericet nem próbálta megölni; csupán azt próbálta elérni, hogy Teppik megölje magát.
Odaóvakodott a torony aljához, s talált ott egy ereszcsatornát. Eléggé meglepte, hogy nem volt bekenve siklasztóval, ám óvatosan keresgélő ujjai rábukkantak a feketére festett és a cső belsejébe ragasztott mérgezett tűkre. Egyet kiszedett a csipeszével és megszagolta.
Desztillált pöffeteg. Jó költséges cucc, és döbbenetes a hatása. Kivett az övéből egy kis üvegcsét és összeszedett annyi tűt, amennyit csak talált, aztán fölhúzta páncélkesztyűjét és egy lajhár sebességével elkezdett mászni.
— Na már most, lehetséges, hogy mikor a városban járnak törvényes ügyeik után, szemben találják magukat tagtársaikkal, még az is lehet, hogy valakivel azok közül az úriemberek közül, akikkel jelenleg egy padban ülnek. És ez teljességgel rendben van és mit csinál, Mr. Chidder, nem, ne is válaszoljon, biztos vagyok benne, hogy tudni se akarom, óra után jöjjön a tanáriba helyes. Mindenki számára nyitott a lehetőség, hogy úgy védje magát, ahogy tudja. Vannak azonban más ellenségek, akik a maguk sarkában fognak loholni és akikkel szemben maguk fölkészületlenek, kik azok, Mr. Sajtmíves?
Mericet úgy pördült vissza a táblától, mint a keselyű, ami épp halálhörgést hallott, s krétájával Sajtmívesre mutatott, aki nagyot nyelt.
— A Tolvajok Céhe, uram? — nyögte.
— Jöjjön ki a táblához, fiatalember!
A hálótermekben mindenféle pletykát sugdostak arról, hogy mi mindent tett Mericet a trehány diákokkal a múltban, a híresztelések mindig homályosak voltak, ám ijesztőek. Az osztály megkönnyebbült. Mericet általában egyszerre csak egy áldozatra koncentrált, ezért most semmi mást nem kell tenniük, csak érdeklődőnek látszani és élvezni a műsort. Fülig vörösödve, Sajtmíves fölállt és végigmenetelt a padok közti folyosón.
A tanár elgondolkozva méregette.
5
Azt beszélik, hogy az élet olcsó Ankh-Morporkban. Ez persze egyáltalán nem igaz. Az élet gyakran nagyon is drága; a