— Nos akkor — mondta —, íme, itt van előttünk Sajtmíves G., keresztülsettenkedve a remegő tetőkön. Nézzék az eltökélt fület! Nézzék térdének feszes tartását!
Az osztály kötelességtudóan kuncogott. Sajtmíves bárgyún vigyorgott.
— Ám kik azok a baljós alakok, akik lépést tartanak vele, na, kik? Mivel maga ezt olyan mulatságosnak találja, Mr. Teppik, esetleg lenne olyan szíves és megmondaná Mr. Sajtmívesnek?
Teppik megmerevedett a nevetés közepén.
Mericet pillantása beléfúródott. Pont olyan a tanár, mint Dios, az otthoni főpap. Még apa is retteg Diostól.
Teppik tudta, hogy mit kéne csinálnia, de átkozott legyen, ha megteszi. Meg kéne ijednie.
— Fölkészületlenség — felelte. — Óvatlanság. Az összpontosítás hiánya. Az eszközök karbantartásának elmulasztása. Ó, és az önhittség, uram.
Mericet egy darabig farkasszemet nézett vele, de Teppik a palota macskáival gyakorolt.
Végül a tanár röviden elmosolyodott, aminek az égvilágon semmi köze nem volt humorhoz, a levegőbe hajította a krétát, elkapta, és megszólalt: — Mr. Teppiknek teljesen igaza van. Különösen, ami az önhittséget illeti.
Volt ott egy hívogatóan nyitott ablakhoz vezető perem. Olaj fedte, így Teppik több percet fektetett kis mászóvasak becsavarásába a fal repedéseibe, mielőtt nekivágott.
Könnyedén lógott az ablaknál, miközben számos kis fémpecket húzott elő övéből. A végükre menetet vágtak, és néhány másodperc buzgólkodás után három láb hosszú botot nyert, aminek végére apró tükröt illesztett.
Ami semmit sem tárt föl a nyíláson túli homályból. Visszahúzta és megpróbálta újra, ezúttal ráaggatva csuklyáját, amit kesztyűjével tömött ki, hogy azt a benyomást keltse, egy fej bukkan föl óvatosan a fényben. Meg volt győződve, hogy műve be fog szerezni egy nyIIat vagy dárdát, ám az eltökélten megtámadatlan maradt.
Most már, a meleg éjszaka ellenére, fázott. Jól néz ki a fekete bársony, de kábé ez minden, amit a javára lehet írni. Az izgalom és a megerőltetés azt okozták, hogy mostanra több pint megnyúlósodott vizet viselt.
Előrenyomult.
Az ablakpárkányon vékony fekete drót húzódott, és a tolóablakba fölötte fűrészes pengét ékeltek. Csak egy pillanatba került, hogy további peckekkel kitámassza az ablakot, aztán elvágta a drótot; az ablak csak hajszálnyit csúszott le. Teppik elvigyorodott a sötétben.
Körbesöpört egy hosszabb rúddal, s ebből kiderült, hogy ott a padló, látszólag akadálymentesen. Valamint, hogy úgy mellmagasban van ott egy másik drót is. Visszahúzta a rudat, kis kampót erősített a végére, bedugta, beakasztotta a drótba és megrántotta.
Az ódon vakolatba vágódó, íjpuskából kilőtt nyíl tompa csattanása hallatszott.
Egy agyaggöröngy, ugyanazon rúd végén, gondosan végighúzva a padlón rengeteg lábtövis ottlétét fedte föl. Teppik kihorgászta és érdeklődve vizsgálgatta őket. Rézből készültek. Ha a mágnestechnikát alkalmazta volna, ami a megszokott eljárás ilyen esetben, nem találta volna meg őket.
Töprengett egy darabig. Volt a tarsolyában egy pár bebújós talpalávaló. Pokoli volt bennük osonni, de azért csak fölcibálta őket. (A bebújós talpalávaló vasalatokkal megerősített kalocsni. Így marad az orgyilkos ember a talpán. Ez közismert vicc a Céhen belül.) Mericet ugyebár a mérgek szakértője. Pöffeteg![6] Ha ő kenné meg azzal a végüket, a darabkái kidekorálnák az összes falat. El se kéne temetni a maradványait, a tulaj csak újra kéne festessen.
A szabályok. Mericet nem szegheti meg a szabályokat. Nem ölheti meg csak úgy, minden figyelmeztetés nélkül. Hagynia kell, hogy ő maga, óvatlanságból vagy önhittségből, megölje magát.
Könnyedén leugrott a szoba padlójára, s hagyta, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez. A néhány kísérleti botlengetés nem fedezett föl újabb drótokat; a lába alól halk roppanás hallatszott, amikor a talpalávaló összemorzsolt egy lábtövist.
— Amikor magának megfelel, Mr. Teppik.
Mericet a sarokban állt. Teppik hallotta a halk ceruzakaparászást, amikor a tanár jegyzetelt. Megpróbálta kiverni a fickót a fejéből. Megpróbált gondolkozni.
Az ágyon egy alak hevert. A takaró teljesen eltakarta.
Ez volt a legutolsó rész. Ez volt a szoba, ahol minden eldől. Ez volt az a rész, amiről a végzett diákok sosem beszéltek. A megbukottak meg nem voltak abban a helyzetben, hogy megkérdezhesse őket az ember.
Teppik tudatát betöltötték a választási lehetőségek. Ilyenkor, gondolta, kellene valami isteni útmutatás. — Hol vagy, apus?
Irigyelte az osztálytársait, akik olyan istenekben hittek, akik megfoghatatlanok és jó messze laknak valami hegytetőn. Az ember tényleg hihet olyan istenekben. Ám rettentő nehéz hinni olyan istenben, akivel minden reggelinél szemben ülsz.
Leakasztotta az íjpuskáját, s összecsavarozta a bezsírozott alkatrészeket. Ez nem számított rendes fegyvernek, de kifogyott a késekből, és a szája túlságosan kiszáradt a fúvócsőhöz.
Kopácsolás hallatszott a sarokból. Mericet szórakozottan ütögette a fogát a ceruzával.
Lehet, hogy csak bábu van a takaró alatt. Honnan tudhatná? Nem, valóságos személy kell legyen. Az ember hall történeteket. Talán kipróbálhatná a peckekkel…
Megrázta a fejét, fölemelte az íjpuskát, és gondosan célzott.
— Amikor tetszik, Mr. Teppik.
Ez az.
Ez az, amikor kiderül, hogy képes vagy-e ölni.
Ez az, amit mindig is megpróbált kiverni a fejéből.
Tudta, hogy képtelen rá.
Oktonap délutánonként Lady T'malia tartott Politikai Opportunitást, egyike azon kevés asszonyoknak, akik magas rangot vívtak ki a Céhben. A Körkörös-tenger körüli országokban közmegegyezés tárgyát képezte, hogy egyik módja a hosszú élet elérésének az, ha az ember sosem étkezik Őlédisége társaságában. Egyedül a fél kezén viselt ékszerek elegendő mérget hordoztak egy kisebb város elhantolásához. Döbbenetesen szép asszony volt, noha az a fajta kiszámított szépség, amit csak egy csapat tehetséges fodrász, manikűrös, vakolómunkás, fűzőkészítő és varrónő, valamint három óra kemény munka minden áldott reggel képes létrehozni. Amikor lépkedett, a bálnacsont halkan nyögött a hihetetlen megpróbáltatástól.
A fiúk már sokat okultak. Amikor a tanárnő beszélt, nem az alakját nézték, hanem az ujjait.
— És most — mondta Lady T'malia —, vegyük szemügyre a Céh megalapítását megelőző helyzetet. Ebben a városban, valamint sok más helyen úgyszintén, a civilizációt a számtalan nagyméretű és nagyhatalmú kartell dinamikus érdekviszonyai táplálják és fejlesztik.
— A Céh megalapítása előtti időkben a törekvés az előrelépésre ezen konzorciumok körében elkerülhetetlenül vezetett sajnálatos véleménykülönbségekhez, melyeket rendkívül veszteségesen számoltak föl. Ezek szerfölött ártottak a városi közérdeknek. Értsék meg, kérem, hogy ahol diszharmónia uralkodik, ott a kereskedelem akadozik.
— És mégis, és mégis. — A tanárnő összekulcsolta kezét a mellén. Olyan nyikorgás hallatszott, mint mikor egy gálya vergődik az orkánban.
— Nyilvánvalóan szükség volt egy szélsőséges, ám felelősségteljes módszerre az összeegyeztethetetlen érdekkülönbségek rendezésére — folytatta —, és ezért lefektették a Céh alapjait. Minő gyönyörűség — a váratlan csúcspont a nő hangjában több tucat fiatalembert rántott ki bűnös magánábrándjaiból — kellett legyen a részvétel azokban a korai időkben, amikor szilárd erkölcsű férfiak belevágtak, hogy kikovácsolják a végső politikai eszközt, eltekintve a háborútól. Milyen szerencsések maguk most, hogy olyan hivatásra trenírozhatnak, amely oly sokat követel a modor, magatartás, megjelenés és ezoterikus szakismeretek terén, s ugyanakkor olyan hatalmat kínál, amely valaha csakis az istenek kizárólagos területe volt. Valóban, a maguk számára a világ a leginkább kedvükre való puhatestű…
6
A pöffeteget a mélytengeri robbanóhalból (