— Szerencsére Pirx nem sokat törődött saját ábrázatával, nem úgy, mint néhány pilótatársa. Erről persze senki sem tud bizonyosat, nem is lehet, de azt beszélik, hogy némelyek zsibbasztó unalmukban vagy minden illendőséget feledő elbárgyulásukban olyasmiket kezdtek csinálni, hogy elmondani is kínos: például leköpték saját tükörképüket, aztán szégyellték a dolgot, és természetesen meg kellett tenniük, ami a legszigorúbban tilos: kikapcsolni az öveket, felállni és a súlytalanság állapotában odamenni, vagyis inkább odaúszni a tükörhöz, hogy leszállás előtt valahogyan megtisztítsák. Sőt, néhányan makacsul állítják, hogy Wuertz, aki harminchárom méter mélyen vágódott bele a leszállópálya betonlemezébe, későn kapott észbe, és a tükör törölgetésével volt elfoglalva, mikor hajója a légkörbe ért.
Pirx pilóta sohasem csinált efféléket, és ami még fontosabb: a legcsekélyebb kísértést sem érezte, hogy a tükörre köpködjön, pedig sokan állítólag csak kemény belső küzdelmek árán tudják legyőzni ezt a kísértést, s ezen csak az nevet, aki még sohasem volt egyedül járőrben. Pirx mindig, még lególmosabb unalmában is kitalált végül valamit, s aköré gombolyította minden egyéb kusza és homályos érzését és gondolatát, mint a nagyon hosszú és gubancos fonalat a szilárd orsó köré.
Az óra — a közönséges időmérő óra — éjjel tizenegyet mutatott. Tizenhárom perc múlva eléri pályájának a Naptól legtávolabb eső szakaszát. Köhintett néhányat, hogy kipróbálja a mikrofont, találomra feladta a számítógépnek, hogy vonjon negyedik gyököt 8769983410567396-ból, oda se pillantott az eredményre, melyet a számítógép lázas sietséggel adott meg, vadul őrölve ablakaiban a számjegyeket, és olyan idegesen rezegtetve őket, mintha isten tudja, mi függne ettől az eredménytől, aztán arra gondolt, hogy leszállás után először is kidobja a rakétából a zsilipen át a kesztyűjét — csak úgy —, majd cigarettára gyújt, és fölmegy a kantinba, rendel egy jó fűszeres cigánypecsenyét, pirospaprikával, hozzá egy korsó sört — szerette a sört —, amikor észrevette a fénypontot.
Látszólag üres pillantással bámulta a bal oldali elülső képernyőt, egész lelkével a kantinban volt, már a ropogósra sült burgonya illatát is érezte — külön az ő számára készítik —, mégis mihelyt a fénypont a képernyőre siklott, azonnal megfeszült minden izma, úgyhogy ha le nincs szíjazva, biztosan felrepül a székből.
A kereken egy méter átmérőjű képernyő sötéten ásítozott, mint egy fekete kút — közepe táján a Kígyó csillagkép Rhója fénylett, a Tejutat kettévágta a képernyőn végigfutó, csillagporral szegélyezett kettős fekete sáv. Ebbe a mozdulatlan képbe úszott be lassan a parányi fénypont; parányi, de sokkal élesebb, mint akármelyik csillag. Fénye nem volt erős, Pirx csak azért vette rögtön észre, mert a fénypont mozgott.
Mozgó fénypontokat is gyakran lát az ember az űrben a rakéták helyzetlámpáit. Általában nem égnek, csak rádiófelhívásra gyújtják fel őket, azonosítás céljából. A rakéták lámpái különbözőek, attól függően, hogy utasszállító hajóról, teherrakétáról, gyors ballisztikus rakétáról, járőrhajóról, az űrszolgálat hajóiról, tartályhajókról vagy egyebekről van szó. Sokféleképpen helyezkednek el és változatos színűek, egyetlen kivételleclass="underline" fehér nincs köztük. Fehér lámpa azért nincs a hajókon, hogy mindig meg lehessen különböztetni őket a csillagoktól. Ha ugyanis egy rakéta pontosan a másik után repül, az első hajó fehér fénye, a másikról nézve, mozdulatlannak tetszhet, ezt pedig el kell kerülni, mert félrevezetheti a második hajó pilótáját.
De ez a fénypont, amely lustán a képernyőre úszott, teljesen fehér volt. Pirx érezte, hogy a szeme lassacskán kidülled. Hunyorítani sem mert, annyisa félt, hogy szem elől téveszti. Mikor már égni kezdett a szeme, hunyorított — de nem változott semmi. A fehér pont békésen siklott előre, már csak tíz-húsz centiméter választotta el az ernyő túlsó szélétől. Egy perc, és eltűnik a látómezőből.
Pirx pilóta keze ösztönösen megragadta a megfelelő fogantyút, oda sem kellett néznie. Az üresjáratból hirtelen fölébresztett máglya meglódította a hajót. A gyorsulás belepréselte Pirxet a szivacsos fotelba, a csillagok elmozdultak az ernyőkön, a Tejút ferdén lefelé úszott, mintha csakugyan tej csordogálna rajta, a mozgó fénypont viszont megállt — a rakéta orra pontosan rászegeződött, megcélozta, mint a vizsla orra a bozótba pottyant foglyot. Hiába, mit tesz a gyakorlat!
Az egész manőver tíz másodpercig sem tartott.
Pirx pilótának eddig még nem volt ideje gondolkodni; most legelőször is az jutott eszébe, hogy amit lát, csak káprázat lehet, mert ilyesmi nem létezik. Ez a gondolat becsületére válik. Az emberek általában túlságosan bíznak érzékszerveikben, és ha elhunyt ismerősüket pillantják meg az utcán, inkább készek feltételezni, hogy az illető feltámadt, mint hogy ők hibbantak meg.
Pirx pilóta benyúlt a fotel belső zsebébe, kihalászott egy üvegcsét, orrába illesztette a két kis üvegcsövet, s akkorát szippantott, hogy könnybe lábadt a szeme. A Pszichrán állítólag még a jógik kataleptikus állapotát és a szentek látomásait is eloszlatja. A fénypont azonban most is ott úszott a bal képernyő közepe táján, Pirx szeme előtt. Mivel megtette, amit kellett, helyére csúsztatta az üvegcsét, kicsit manőverezett a kormánnyal, s amikor meggyőződött róla, hogy azonos pályán halad a fénypont nyomában, a radarra pillantott, hogy felbecsülje a fénylő tárgy távolságát.
És most érte a második megrázkódtatás: a meteoradar ernyője üres volt. Csak az erős napfénynek kitett foszforcsíkként izzó, zöldes vezérsugár járt rajta körbe-körbe, de a leghalványabb foltocska sem látszott — semmi, az égvilágon semmi.
Pirx pilóta természetesen nem arra gondolt, hogy kísértet lebeg előtte, dicsfénnyel a feje körül. Nem hitt a szellemekben, bár bizonyos körülmények között mesélgetett róluk egyes ismerőseinek — hölgyismerősöknek —, de ilyenkor nem spiritizmusról volt szó.
Pirx csupán azt gondolta, hogy az, ami után repül, nem élettelen kozmikus test, mert azok mindig visszaverik a radar sugárnyalábját. Csak a centiméteres hullámokat elnyelő, kioltó és szétszóró anyaggal, bevont mesterségesen gyártott tárgyak nem adnak optikai visszhangot.
Pirx pilóta megköszörülte a torkát, és lassan, kimérten, érezve, amint mozgógégéje enyhe nyomást gyakorol a ráillesztett laringofonra, így szólt: