— AMU 111-es járőr hívja az ezerszázkettő per kettes szektorban repülő objektumot, amely megközelítőleg az ezernégyszáznégyes szektor felé halad, egy fehér helyzetlámpával. Kérem, adja meg CQD-ját. Kérem, adja meg CQD-ját. Vétel.
És várt, hogy most mi lesz.
Múltak a másodpercek, a percek — válasz nem érkezett. Ezzel szemben Pirx pilóta észrevette, hogy a fénypont halványul, tehát távolodik tőle. A radartávmérő nem mondhatott semmit, de tartalékképpen volt egy optikai távmérője is, habár elég primitív. Jól előrenyújtotta a lábát, és a pedálra taposott. A távmérő leereszkedett, olyan volt, mint egy távcső. Pirx a bal kezével szeme elé húzta, s hozzálátott az élesség beállításához.
Szinte azonnal meglátta lencséje előtt a fénypontot, de most már nem volt pontszerű. Megnőtt a látótérben, akkora volt, mint egy borsószem öt méterről nézve, tehát űrviszonyok között egyszerűen óriási. Kerek, de kissé lapultnak látszó felületén keskeny, sötét sávok úsztak lassan jobbról balra, mintha például egy vastag, fekete hajszálat mozgatnának közvetlenül a távmérő lencséje előtt. Pontosan ilyen ködösek, elmosódottak voltak ezek a sötét sávok, de folyamatosan, egymás után siklottak át a korongon, mindig jobbról balra.
Pirx csavargatni kezdte a szabályozót, de a fényfoltocska sehogy sem akart élesebbé válni, így hát az erre szolgáló második prizmával félbevágta, aztán összeigazgatta két eltolódott felét, s amikor ez sikerült, a skálára pillantott — és harmadszor is kővé dermedt.
A fénylő objektum négy kilométernyire repült a rakétájától! Olyan ez, mintha valaki versenyautóval száguldva hirtelen öt milliméternyire találná magát egy másik autótól. A négy kilométeres távolság éppen ilyen veszélyesnek és tilosnak számít az űrben.
Pirxnek már nem maradt sok tennivalója. A fénypontra irányította a külső távhőmérőt — távvezérelt karral mozgatta az irányzékot, amíg pontosan rá nem állt a tejszerűen derengő pontra —, és szeme sarkából leolvasta az eredményt: 24 Kelvin fok.
Ez azt jelentette, hogy a fényforrás hőmérséklete ugyanannyi, mint a környező űré — mindössze 24 fokkal magasabb az abszolút nulla pontnál.
Most már szinte teljesen biztos volt benne, hogy a fénypont nem létezhet, nem világíthat, még kevésbé mozoghat — de mivel mégis az orra előtt úszott, tovább követte.
A fény szemlátomást gyengült, egyre gyorsabban. Egy perc múlva megállapította, hogy a fényforrás már száz kilométerre távolodott tőle. Megnövelte sebességét.
Ekkor történt talán a legelképesztőbb dolog.
A fénypont eleinte hagyta, hogy utolérje. Már csak 80, 70, 50, 40 kilométerre volt a hajó orrától. Aztán megint előre szökött. Pirx tovább növelte sebességét, 75 kilométerre másodpercenként. A fénypont sebessége 76 volt. Pirx megint gyorsított, de már nem ilyen apránként. Félerőre állította a motort, s a hajó kilőtt. A földi nehézkedés háromszorosa préselte a pilótát a párnázott fotelba. A kis nyugalmi tömegű AMU rakéta úgy gyorsult, mint egy versenyautó. Kisvártatva már másodpercenként 140-nel száguldott.
A fénypont sebessége 140,5 volt.
Pirx pilóta érezte, hogy melege kezd lenni. Teljes erőre kapcsolt. Az AMU 111 felbúgott, mint a megpendített húr. A sebességmérő, amely a mozdulatlan csillagképekhez viszonyított sebességet mutatja, gyorsan kúszott felfelé: 155–168 — 177–190 — 200.
Kétszáznál Pirx megnézte a távmérőt, ami tíztusázóhoz méltó sportteljesítmény volt, tekintettel a 4 g gyorsulásra.
A fénypont szemlátomást közeledett, nőtt — már csak tizenöt, aztán tíz, végül hat kilométerre volt — még egy pillanat, és három kilométernyire. Most nagyobbnak látszott, mint egy borsószem kinyújtott tenyerünkön. Korongján most is elmosódott, sötét sávok vonultak át. Fénye a kettes nagyságrendű csillagokéval vetekedett, de korong volt, és nem pont, mint a csillagok.
Az AMU 111 kitett magáért. Pirx büszke volt rá. A kis pilótafülkében meg sem rezdült semmi, még akkor sem, amikor hirtelen teljes meghajtásra kapcsolt — semmi berezgés! A tolóerő ideálisan tengelyirányú, a fúvókák csiszolása tökéletes, a motor húz, mint a sátán.
A fénypont egyre közeledett, most rendkívül lassan. Már csak két kilométerre volt. Ekkor Pirx villámgyorsan gondolkodni kezdett.
Ez az egész história nagyon furcsa. A fénypont nem tartozhat földi hajóhoz. Űrkalózok? Nevetséges. Űrkalózok nincsenek, és különben is, mi a csudát keresnének itt, ahol a madár se jár? A fénypont igen gyorsan mozog, sebességét könnyen változtatja, pillanatok alatt gyorsít vagy fékez. Ha akarja, elmenekül, most meg közel engedi magához. Ez különösen nem tetszett Pirxnek. Arra gondolt, hogy így viselkedik — a csalétek. Például a horogra tűzött giliszta a hal orra előtt.
És, persze, rögtön a horogra gondolt.
— Várj csak, öregem — szólt magában Pirx, és hirtelen úgy lefékezett, mintha legalábbis egy planetoid tűnt volna föl előtte, bár sem a radar, sem a képernyők nem mutattak semmit. Noha ösztönösen leszegte a fejét, melléhez szorítva állát, amennyire csak bírta, az automata pedig villámgyorsan feltöltötte szkafanderét sűrített oxigénnel, hogy a lassulás sokkját kivédje — néhány percre elsötétült előtte a világ.
A graviméter mutatója mínusz 7-re ugrott, megingott, aztán lassan felkúszott mínusz 4-re. Az AMU 111 sebességének csaknem egyharmadát elvesztette: már csak másodpercenként 145 kilométerrel repült.
Hol a fénypont? Egy pillanatra megijedt, hogy elvesztette. Nem, megvan. De messze. Az optikai távmérő szerint 240 kilométerre. Ennél többet kellett volna megtennie két másodperc alatt. Tehát — rögtön az ő manővere után — amaz is hirtelen csökkentette sebességét!
Ekkor — később maga is csodálkozott, hogy csak ekkor — jutott eszébe, hogy biztosan éppen ez az a titokzatos valami, amivel Thomas és Wilmer találkozott őrjárata közben.
Eddig nem is gondolt veszélyre. Most belényilallt a félelem. Csak egy futó kétely erejéig. Persze hogy ilyesmi nem történhet — de hátha ez mégis egy idegen, nem földi űrhajó fénye? Szemlátomást közeledett, csökkentette sebességét, 60, 50, 30 kilométerre volt — Pirx gyorsított egy kicsit, és elámult, milyen villámgyorsan megnőtt a fényfolt — már megint ott volt közvetlenül előtte, két kilométerre a rakétájától!
A fotel másik zsebében huszonnégyszeres nagyítású éjszakai távcsövet tartottak; csak kivételesen használták, például ha elromlott a radar, és sötét oldaláról kellett megközelíteni valami műholdat. De most éppen kapóra jött. Akkorára nagyította a fényfoltot, mintha nem egészen száz méterre lenne. A távcsövön át kis korongnak látszott, fehér volt, mint a tej, vagy inkább, mint a vizes tej, és kisebb, mint a Hold a Földről nézve. Függőleges, sötét sávok vonultak át rajta. És a csillagok, mikor eltakarta őket, nem tűntek el azonnal, hanem csak egy idő múlva, mintha a fehér korong széle kissé ritkább és áttetszőbb volna a közepénél.
De a tejfehér korong körül semmi sem takarta el a csillagok fényét. Száz méterről — a távcsövön át — egy láda nagyságú űrhajót is meglátott volna. De nem volt ott semmi. Semmiféle hajó. A fény nem egy rakéta helyzetlámpája vagy torkolatlángja.
Nincs ott semmi más, csak egy magányosan repülő, fehér fényfolt.
Meg kell bolondulni.
Óriási kedve támadt, hogy rálőjön a tejfehér korongra. Ez nem olyan egyszerű, mivel az AMU 111-en nincs semmiféle fegyver. A szabályzatban nem esik szó fegyverhasználatról. Pirx csupán két dolgot lőhetett ki a kabinbóclass="underline" önmagát vagy a szondagömböt. A járőrhajókat úgy építik, hogy a pilóta lassítószalagon függő, szigetelt burokban kilőheti magát. Ezt csak végszükségben teszi, hiszen ha kilőtte magát, természetesen már nem juthat vissza a rakétába. Maradt tehát a szondagömb. Ez nagyon egyszerű eszköz: vékony falú, üres gumigömb, olyan szorosan összegöngyölve, hogy gerelyre hasonlít. Alumíniumréteget gőzölnek rá, hogy jobban lehessen látni. Az aerodinamométer adataiból a pilóta nem mindig tudja megállapítani, hogy belépett-e már a bolygó légkörébe. Márpedig tudnia kell, hogy nincs-e hajója útjában ritka gáz. Ilyenkor kilövi a gömböt, amely automatikusan felfúvódik, és a hajóénál valamivel nagyobb sebességgel repül. Fényes foltja öt-hat kilométerről is látszik. Ha gázba jut, akármilyen ritka is az, felhevül a súrlódástól, és szétpukkan. Ekkor a pilóta tudja, hogy ideje megkezdeni a fékezést. Pirx igyekezett a hajó orrával megcélozni a homályos kis korongot. Radarral nem mérhette be, tehát az optikai irányzékot használta. Roppant nehéz egy ilyen kis tárgyat csaknem két kilométerről eltalálni. Mégis lőni próbált, de a korong nem engedte, hogy célba vegye. Valahányszor feléje fordította az AMU orrát, finoman manőverezve az oldalfúvókákkal, a korong nyugodtan félresiklott, és megint ott volt a bal oldali csillagernyő közepében. Négyszer ismételte meg ezt a manővert, minden alkalommal egy kicsit gyorsabban, mintha egyre inkább kiismerné Pirx szándékait. Nem akarta, hogy az AMU orra pontosan rá irányuljon, mindig kissé oldalazva repült.