Fantasztikus! Ahhoz, hogy két kilométer távolságból észrevegye az AMU orrának apró elmozdulását, gigászi távcsővel kellene rendelkeznie — ilyesminek pedig Pirx nyomát sem látta. És a korong mégis pontosan végrehajtotta a manővert, talán fél másodperces késéssel.
Pirx egyre nyugtalanabb lett. Igazán mindent megpróbált már, hogy azonosítsa a titokzatos repülő objektumot, de egy lépéssel sem jutott előbbre. Bénán ült, a fogantyúkat markoló ujjai lassan elzsibbadtak — és hirtelen ráeszmélt, hogy társaival is pontosan ez történhetett. Találkoztak a fényponttal, először a CQD-ját kérdezgették, úgy vélve, hogy valami furcsa hajó került elébük, amikor nem válaszolt, a nyomába eredtek, egyre gyorsabban üldözték, biztosan távcsővel is szemügyre vették, akárcsak ő, megfigyelték a korongon átvonuló vékony, sötét sávokat, talán a szondagömböt is kilőtték, és aztán — amit ezután tettek, amiatt nem tértek többé vissza.
Amikor ráébredt, milyen közel van ugyanehhez a sorshoz, nem is félelmet érzett, hanem kétségbeesést. Lidércnyomáshoz hasonló érzés fogta el — egy ideig nem is tudta, Pirx-e a vagy Wilmer vagy Thomas. Mert akkor is pontosan így kellett történnie — ezt már tudta. Dermedten ült, megbénította a bizonyosság, hogy nincs menekülés. S a legszörnyűbb az volt, hogy el sem tudta képzelni, milyen veszély fenyegeti, hiszen az egész térség üres… Üres?
Igen, a szektor üreg, de ő már több mint egy órája hajszolja ezt a fényjelenséget, és közben másodpercenként 230 kilométeres sebességgel is repült! Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy már a szektor határán van, vagy el is hagyta. Mi jön azután? A következő szektor: az 1009-es, újabb másféltrillió köbkilométer űr. Űr, ahol minden irányban, millió kilométerekre csak űr van — és két kilométerre a hajója orrától egy fehér fény táncol.
Minden erejét megfeszítve gondolkodni kezdett, hogy mit csinálhatott most, éppen most, Wilmer vagy Thomas. Wilmer és Thomas. Mert neki egészen mást kell tennie. Különben nem tér vissza.
Újra megnyomta a féket. A mutató megremegett. A hajó lelassult. Már csak 30, 22, 13, azután 5 kilométerrel repült másodpercenként. Már csak 0,9-cel. Már csak pár száz méterrel másodpercenként — a mutató a nulla fölött remegett. A szabályzat szerint a hajó megállt. Persze az űrben mindig van valami sebessége, valamihez képest. Nem tud lecövekelni, mint a földbe vert karó.
A fényfolt kisebb lett. Távolodott, halványodott — azután nem kisebbedett többé. Nőni kezdett, megint nagy lett, aztán megállt — éppúgy, mint ő. Két kilométernyire a hajó orrától.
Mi az, amit Wilmer és Thomas nem csinált volna? Amit biztosan nem tettek volna? Nem menekültek volna el egy ilyen tetves, hülye kis fénypont elől, egy vacak tejpacni elől!
Visszafordulni nem akart: ha megfordul, elveszti a szeme elől. Tatja mögé kerül, és ami a tat mögött van, azt nehezebb szemmel tartani: az oldalernyő felé kell forgolódni. És egyáltalán: nem akarta, hogy a tatja mögött legyen. Állandóan, pontosan látni akarta. Farolni kezdett tehát, a fékező fúvókákat használva meghajtásra. Ilyesmiket is tudni kell, az űrhajóvezetés ábécéjéhez tartozik. Mínusz 1 g, mínusz 1,6, mínusz 2; a rakéta nem haladt olyan tökéletesen, mint előremenet. Orra kicsit kilengett — a fékező fúvókák lassításra valók, és nem meghajtásra.
A fény mintha tétovázott volna. Néhány másodpercig kisebbedett, hátramaradt, egy pillanatra eltakarta az Eriden Alfáját, továbbsiklott, elkeveredett a névtelen kis csillagok között — aztán utánaeredt.
Az istennek se akart lekopni róla.
„Nyugalom — gondolta Pirx —, végül is mit csinálhat velem? Egy vacak, fénylő kis poloska. És egyáltalán, mit érdekel engem az egész? Nekem a szektort kell járnom. Egye meg a fene.”
Így fortyogott, de persze egy pillanatra sem vette le a szemét a fénypontról. Találkozásuk óta idestova két óra telt el. Olykor égni kezdett a szeme, kicsit könnyezett is. Meresztette, ahogy bírta, s közben egyre farolt. Hátramenetben nem lehet túl gyorsan repülni, a fékeket nem folyamatos munkára méretezték. Másodpercenként nyolc kilométerrel repült hát, és verítékezett.
Egy ideje érezte, hogy valami van a nyakával — mintha csipkednék, vagy mintha apránként lefelé nyúznák a bőrét, a torkától a mellkasa felé —, szája pedig kissé kiszáradt. Nem törődött vele, nagyobb gondja volt annál, hogy száraz a szája, és bizsereg a bőr a nyakán. Aztán meg zsibbadni kezdett: nem érezte a karjai helyzetét. A lábait érezte; jobb lába a fékpedált nyomta.
Mozdítani próbálta a karját, de a fénypontot nem akarta szem elől téveszteni. Mintha közeledne — talán 1,9 kilométernyire van a hajótól, talán 1,8-ra. És ha utoléri?
Fel akarta emelni a kezét — nem bírta. A másikat sem. De nemcsak emelni nem bírta — egyáltalán nem érezte a két kezét, mintha nem is léteznének. Rájuk akart nézni, de nyaka nem mozdult. Görcsös és merev volt, mint egy tuskó.
Páni félelem fogta el. Miért is nem tette meg, ami szent kötelessége? Miért nem hívta a fénypont megpillantása után azonnal rádión a Bázist, miért nem tett jelentést?
Mert félt, hogy kinevetik. Wilmer és Thomas is biztosan ettől félt. Elképzelte, micsoda nevetés törne ki a rádiós szobában. Fénypont! Fehér fénypont, amely előbb menekül a hajó elől, azután kergeti! Jó vicc! Azt válaszolnák, hogy csípje meg magát és ébredjen fel.
De most már mindegy. Még egyszer a képernyőre pillantott, és megszólalt:
— AMU 111-es járőr hívja a Bázist…
Illetve: meg akart szólalni. De nem bírt. Egyetlen szó sem jött ki a torkán, csak valami artikulálatlan hebegés. Minden erejét megfeszítette, és szájából üvöltés tört elő. Ekkor — most először — szeme lesiklott a csillagernyőről, és a tükörre esett. A pilótaszékből, a gömbölyű sárga sisakból egy szörnyeteg nézett rá vissza.
Óriási, dülledt, kiguvadt szemében pokoli rémület ült, tátott békaszájában fekete nyelv forgott. Nyaka helyén szüntelenül rezgő, kifeszített húrok vibráltak, alsó állkapcsa közéjük csuklott — s ez az egyre dagadó pofájú, szürke rém üvöltözött.