Megpróbálta behunyni a szemét — nem bírta. A képernyőre akart nézni — nem sikerült. A fotelba szíjazott rém egyre hevesebben rángatózott, mintha szét akarná tépni szíjait. Pirx csak bámulta — mert semmi másra nem volt képes. Nem érezte, hogy rángatózik, nem érzett semmit. Csak annyit, hogy fulladozni kezd, mert nem bír lélegzetet venni.
Valahonnét — közelről — iszonyú fogcsikorgatást hallott. Már egyáltalán nem volt Pirx, nem tudott semmit, nem volt se karja, se teste, csak lába, amely a fékpedált nyomja. Érezte, hogy csak a látása marad meg, az is elködösül, sok apró, fehér fénypont kezd vibrálni a szeme előtt. Megmozdította a lábát. Remegni kezdett. Fölemelte. Leengedte. A rém a tükörben hamuszürke volt, szája habzott. Szemei majd kiugrottak. Rángatózott.
Ekkor megtette az egyedüli mozdulatot, amire még képes volt. Meglendítette a lábát, magasba lökte, térdével teljes erejéből az arcába rúgott. Szétzúzott szájába éles fájdalom hasított, állán végigcsordult a vér, elvakult.
— Aáááá — hörögte. — Aáááá.
Ez az ő hangja volt.
A fájdalom elveszett valahol, megint nem érzett semmit. Mi történt? Hol van? Nincs sehol. Nincs semmi… Verte, zúzta térdével az arcát, hánykolódott, mint egy őrült — de az üvöltés abbamaradt. Szaggatott, vértől csukladozó jajgatást hallott: saját jajgatását.
Már voltak kezei. Merev tuskók voltak, és a legkisebb mozdulatnál is szörnyen fájtak, mintha minden izom megszakadt volna bennük — de mozgatni tudta őket.
Zsibbadt ujjaival vaktában bontogatni kezdte szíjait. Megragadta a karfát. Felállt. Lábai remegtek, egész teste sajgott, mintha minden csontját összetörték volna. Megkapaszkodott a kormányfülkét ferdén átszelő kötélben, és a tükörhöz ment. Két kézzel a keretére támaszkodott.
A tükörből Pirx pilóta nézett vissza.
Már nem volt szürke — arca vérben ázott, orra tülökké dagadt. Felhasadt ajkából csurgott a vér. Orcái még kékek és duzzadtak voltak, szeme alatt fekete véraláfutások, nyakán még remegett valami a bőr alatt, de egyre gyengébben — és ő volt az, Pirx. Hosszan törölgette álláról a vért, köpött egyet, köhögött, mélyeket lélegzett, olyan gyönge volt, mint egy gyerek.
Hátrább lépett. A képernyőre pillantott. A hajó még egyre hátrafelé repült, már meghajtás nélkül, pusztán lendületből. A fehér korong mögötte úszott, két kilométerre.
A kötélbe kapaszkodva visszament a székéhez. Teljesen képtelen volt gondolkodni. Csak most kezdett reszketni a keze, de ez szabályos tünet a sokk után, ezt ismerte, ettől nem félt. Fotelja előtt valami változást vett észre.
Az automata adó dobozának teteje behorpadt. Félrelökte a födelét, s látta, hogy az alkatrészek pozdorjává törtek. Ez meg hogyan történt? Nyilván ő rúgott bele az adóba. De mikor?
Visszaült a helyére, bekapcsolta az oldalfúvókát, kanyarodni kezdett.
A fehér korong megingott, végigúszott a képernyőn, elérte a szélét — és ahelyett, hogy eltűnt volna, visszaverődött, mint egy labda! Visszatért az ernyő közepére!
— Te dög! — ordított fel Pirx. Gyűlölettel és undorral meredt a fénypontra.
És e miatt a marhaság miatt kis híján „örök pályára” lépett! Ha a fénypont a kanyarnál nem tűnt el a képernyőről, akkor egyáltalán nem létezik: nyilván maga a képernyő produkálja. Hiszen a képernyő nem ablak, a rakétának nincs ablaka. Televíziós berendezése van: kívül, a páncélon, az objektívek, belül pedig a készülék, amely az elektromos impulzusokat képpé alakítja a katódsugárcsőben. Szóval elromlott a készülék? Ilyen furcsa módon? Wilmernél is, Thomasnál is? Hogy lehet az? És mi történt velük azután?
Most azonban más dolga volt. Bekapcsolta a tartalékadót.
— AMU 111-es járőr hívja a Bázist — mondta. — AMU 111-es járőr hívja a Bázist. Az 1009-es és 1010-es szektor határán vagyok, egyenlítői övezet, készülékhibát fedeztem fel, megkezdem a visszatérést…
Amikor Pirx hat órával később leszállt, egy teljes hónapig tartó, nagyarányú vizsgálat kezdődött. A szakértők először is rávetették magukat a televíziós készülékre. Újfajta, tökéletesített készülék volt — minden AMU járőrhajót ilyennel láttak el. Egy éve szerelték fel, és kitűnően bevált. Soha a legparányibb hibája sem volt.
Az elektronikusok vért izzadtak, amíg végre felderítették a fénypont megjelenésének mechanizmusát. A készülék katódsugárcsövében néhány ezer órai működés után elromlott a vákuum, az ernyő belső felületén kóbor áram keletkezett, s ez alkotta az ernyőn a tejfehér folt képét. A töltés az ernyő közepén mozgott, elég bonyolult törvényszerűségek szerint. Mikor a hajó nagy lendülettel haladt, a töltés kissé nagyobb területen ömlött szét, mintegy szétlapult az ernyő belső felületén — ilyenkor úgy tetszett, mintha a folt közeledne a rakétához. Hátramenetbe kapcsolásnál a töltés a cső mélyébe úszott, ha pedig a sebesség megállapodott és változatlan maradt, lassan visszatért az ernyő közepére. Mozoghatott is rajta minden irányban, de ha a rakéta állandó pályán, meghajtás nélkül haladt, legszívesebben a kellős közepén gyűlt össze. És így tovább, és így tovább — a rejtélyes töltés kutatásának vége-hossza nem volt, mozgástörvényeit hatsoros képletek írták le. Az is kiderült, hogy az erősebb fényhatások eloszlatják a töltést a képcső belsejében. Csak akkor koncentrálódik, ha a felfogott impulzusok feszültsége olyan gyenge, mint a kozmikus térben, távol a Naptól. Ha csak egyetlen napsugár is érte a készüléket, a töltés eloszlott és órákra eltűnt.
Nagyjából ezt állapították meg az elektronikusok; egész könyv lett belőle, sűrűn telehintve matematikával. Aztán munkához láttak az orvosok, a pszichológusok, az asztroneurózis és asztropszichózis neves szakértői. Újabb hosszú hetek után kiderítették, hogy a kóbor töltés lüktetett (ezért látott a szemlélő sötét sávokat átvonulni a fénykorongon), és a szabad szemmel egyenként nem észlelhető, rövid felvillanások frekvenciája az agykéreg úgynevezett „théta” ritmusára rárakódva addig növelte a kéregpotenciál kilengését, míg hirtelen beállt az epilepsziáshoz hasonló roham. Bekövetkezését előmozdították a körülmények is: a teljes külső nyugalom, minden egyéb impulzus hiánya a fényhatásokon kívül, és a villódzó fénypont hosszan tartó, merev figyelése.
A szakemberek, akik mindezt kiderítették, természetesen híressé váltak. Az elektronikusok ma világszerte ismerik a Ledieux-Harper effektust, vagyis a kóbor töltések keletkezését katódcső-szupervákuumban, az asztrobiológusok pedig a Nuggelheimer-féle komplex ataktikus-katatonikus-klonikus szindrómát.
Pirx személye ismeretlen maradt a tudomány világában, és csak a nagyon figyelmes újságolvasók tudhatták meg néhány délutáni lap petittel szedett kis híréből, hogy Pirx jóvoltából nem fenyegeti többé a pilótákat Wilmer és Thomas sorsa — akik teljes üzemre kapcsolva hajójuk motorját, eszméletüket vesztették a lidércfény üldözése közben, s elnyelte őket a végtelen űr.
Pirxet tehát elkerülte a hírnév — de ő cseppet sem búsult emiatt. Szépen megcsináltatta fogát, melyet térdével kivert, és még a fogorvost is saját zsebéből fizette ki.
Murányi Beatrix fordítása
AZ ALBATROSZ
Az ebéd hat fogásból állt, nem számítva a köreteket. A borospalackokkal megrakott tálalókocsik nesztelenül gördültek üvegpályájukon. Minden asztal fölött, a magasban, színes lámpa égett. A teknősbékalevesnél citromsárga volt a fénye. A halnál majdnem fehér, kissé kékes árnyalatú. A csirkére selymes, meleg szürkével kevert, rózsaszínű fény ömlött. Még jó, hogy a feketekávénál nem borult sötétségbe a terem — pedig Pirx már ettől tartott. Fárasztotta ez az ebéd. El is határozta, hogy ezentúl a fedélközi bisztróban étkezik. Rosszul bírta ezt a tömény előkelőséget. Állandóan vigyáznia kellett, hogyan tartja a könyökét. No és a toalettek! A terem padlója homorú volt, a közepét körülbelül fél emelettel mélyebbre süllyesztették. Úgy festett, mint egy gigászi, aranydíszes, krémszínű tányér, megrakva a világ legtarkább szendvicseivel. Pirx háta mögött félig áttetsző, merev ruhák zizegtek. A vendégkoszorú kitűnően szórakozott. Lágyan cincogott a zenekar. Nesztelenül suhantak a pincérek — igazi pincérek, mindegyik olyan elegáns, mint a filharmonikusok karmestere. A Transzgalaktik Társaság hajóinak specialitása: szavatoltan robotmentes kiszolgálás — meghitt hangulat — diszkréció — meleg, otthonos légkör — az egész személyzet csupa élő ember, valamennyien szakmájuk művészei.