Ácsorgott tehát az acéllemezen, és várta. A két oktatót meg a Főnököt, és mindhárman, nem tudni, miért, késtek, noha a rajt időpontját tizenkilenc negyvenre jelölték ki, és már tizenkilenc huszonhét volt. Átvillant agyán, hogy ha volna egy darab ragtapasza, hóna alá ragaszthatná a „súg”-ot. Állítólag ezt tette a kis Yerkes, és amikor az oktató hozzáért, felvisított, hogy csiklandós, és megúszta a dolgot. De Pirx nem látszott csiklandósnak. Ezt tudta, és nem is áltatta magát. Tehát egészen egyszerűen jobb kezében tartotta a „súg”-ot, de amikor eszébe ötlött, hogy az üdvözlésnél háromszor is kezet kell fognia, áttette bal kezébe, a hajózókönyvet pedig baljából a jobbjába. Ezzel a művelettel akaratlanul is megmozgatta az acélhidat, amely rezgett, akár egy ugródeszka. Hirtelen lépteket hallott a másik oldalról. Csak lassan fedezte fel az érkezőket, mert a csarnok boltozata alatt sötétség terjengett.
Szokás szerint mindnyájan egyenruhában voltak, mintha skatulyából húzták volna ki őket, különösen a Főnököt. Ő pedig, Pirx kadét, kezeslábast viselt, amely felfúvatlanul is olyan, mint húsz egymásra rakott rugbykapus-öltözék; ezenkívül magas gallérjának mindkét oldaláról lelógott az interkom és a belső rádiofon hosszú vége. Nyakánál ott himbálózott az oxigénkészülék csavarmenetben végződő csöve, hátán érezte a tartalékpalack nyomását, átkozottul izzadt kettős, verejtékhatlan fehérneműjében, legkeservesebben pedig az a bizonyos berendezés kínozta, amely lehetővé tette, hogy repülés közben ne kelljen kimennie (egyébként a próbarepüléseknél használt egyfokozatú rakétán amúgy sem volna hová kimennie).
Váratlanul az egész híd megremegett. Valaki hátulról közeledett: Boerst volt, ugyanolyan kezeslábasban, keményen tisztelgett hatalmas kesztyűjével, és úgy megtorpant, mintha rögvest a mélybe akarná lökni Pirxet.
Amazok elöl haladtak, és Pirx meglepetten firtatta:
— Te is repülsz? Nem szerepeltél a névsorban.
— Brendan megbetegedett, helyette repülök — válaszolta Boerst. Pirx egy pillanatig kissé kínosan érezte magát. Végül is ez volt az egyetlen, egyes-egyedüli dolog, amely, ha csak egy milliméterrel is, közelebb vihette volna azokhoz a fellegekbe vesző tájakhoz, ahol Boerst otthon volt, noha egyáltalán nem törekedett erre. Az iskola legtehetségesebb hallgatója volt, ezt Pirx aránylag könnyen megbocsátotta, sőt bizonyos fokig tisztelte Boerst matematikai tehetségét — egyszer tanúja volt, hogy Boerst derekasan megbirkózott az elektronikus Kalkulátorral, és csupán a negyedfokú gyököknél maradt le. Boerst jómódú szülők gyermeke volt, úgyhogy nem kellett kopott nadrágokban kallódó kétkoronásokról ábrándoznia, és ráadásul kitűnő eredményeket ért el atlétikában, úgy ugrott, mint maga Belzebub, kitűnően táncolt, és valljuk be őszintén, nagyon jóképű volt, amit Pirxre nem lehetett ráfogni.
Végighaladtak a hosszú hídon, a mennyezet rácsos tartóoszlopai között, elhagyták a sorba állított rakétákat, majd fény zúdult rájuk, mert a tetőnek ezt a részét kétszázméteres darabon már eltolták. Az óriási betontölcsérekben — ezek fogják fel és vezetik el az induló rakéta tüzét — egymás mellett két kúp alakú kolosszus állt, legalábbis Pirx kolosszusoknak látta, mindegyikük negyvennyolc méter magas, és egészen lent, a hajtóműnél, tizenegy méter átmérőjűek.
A bejárati nyílás csavarjait már eltávolították, és a hídról kisebb híd vezetett a rakétáig, de az átjárást eltorlaszolták a középen felállított ólomnehezékek, mindegyiken hajlékony kis árboc és vörös zászlócska. Pirx tudta, hogy maga fogja félreállítani a zászlót, amikor megkérdezik tőle, hogy készen áll-e feladatának teljesítésére, és ő igennel válaszol; életében először kerül erre sor. És hirtelen szent meggyőződésévé vált, hogy a zászló félreállításakor belebotlik a huzalba, és minden bizonnyal teljes hosszában elvágódik — az ilyesmi megesett néha. És ha valakivel megesett, akkor vele biztosan meg kell történjék, mert időnként úgy érezte, hogy nincs szerencséje. Az előadók ezt másképp nevezték: hogy bámész, mafla, és állandóan máson jár az esze, mint amin éppen kellene. Igaz, hogy Pirxnél sok minden könnyebben ment, mint a beszéd. Tettei és szavakba foglalt gondolatai között, ha nem is tátongott szakadék… mindenesetre támadt valamilyen akadály, amely megkeserítette életét. Az előadók nem tudták, hogy Pirx álmodozó természet. Ezt senki sem tudta. Úgy vélték, hogy egyáltalán semmire sem gondol. Ez pedig nem volt igaz.
A szeme sarkából megfigyelte, hogy Boerst már felállt az előírásnak megfelelően, hogy egy lépésnyire a bejárattól, a nyíláshoz vezető hídon kihúzta magát, és felfúvatlan kezeslábasának gumigyűrűjére szorított kézzel várakozott.
Átvillant agyán, hogy Boerstnek jól illik még ez a furcsa öltözék is, amelyet mintha száz futball-labdából szabtak volna, és Boerst kezeslábasa felfúvatlan, az övé pedig helyenként még jócskán tartalmaz levegőt — és ezért esik olyan nehezére a járás, kénytelen szélesen szétvetett lábbal haladni. Tőle telhetően igyekezett, de a két sarka nem akart egymáshoz közelebb kerülni. Miért engedelmeskedett a Boerst két sarka? Ez titok maradt. Egyébként, ha Boerst nincs ott, teljesen megfeledkezett volna az alapállásról, háttal a rakétának, arccal a három egyenruhás férfi felé. Először Boersthöz léptek — mondjuk azért, mert B betűs volt, de ez sem volt egészen véletlen, helyesebben: Pirx számára volt hátrányos véletlen, hiszen mindig sokáig kellett várnia a „felszólítás”-ra; izgult, mert jobban szerette, ha a baj egyszerre szakad rá.
Feléből-harmádából hallotta a Boersthöz intézett szavakat, és Boerst feszes vigyázzban gyorsan felelgetett, annyira gyorsan, hogy Pirx egy kukkot sem értett belőle. Azután őhozzá léptek, és amikor a Főnök megszólította, Pirxnek hirtelen eszébe jutott, hogy ma hármuknak kellett volna repülniük, nem kettejüknek, mi történt hát a harmadikkal? Szerencsére megütötte fülét a Főnök hangja, s az utolsó pillanatban még jókor kibökte:
— Pirx kadét készen áll a repülésre.
— Hm… igen — bólintott a Főnök —, és Pirx kadét kijelenti, hogy testben és lélekben egészséges… ehem… lehetőségeinek határán belül?
A Főnök szívesen megtoldotta a szokványos kérdéseket efféle kedveskedéssel, megtehette, hiszen ő volt a Főnök.
Pirx kijelentette, hogy egészséges.
— A repülés idejére, kadét, kinevezem pilótává — mondta el a Főnök a szent formulát, és folytatta: — A feladat: függőleges rajt, félerősségre kapcsolt hajtóművel. Az ellipszisen rááll a 4 óra 26 perces keringési idejű állandó pályára. A pályán megvár két JO 2 típusú, közvetlen járatú hajót. A radarösszeköttetés valószínű zónája: III. szektor, PAL mesterséges hold, a megengedett elhajlás hat ívmásodperc. Fonia-összeköttetést teremt, és egybehangolja a gyakorlatot. A manőver: letér az állandó pályáról 60 fok 24 perces északi szélesség, 115 fok 3 perc 11 másodperc keleti hosszúság irányában. Kezdeti gyorsulás: 2,2 g. Véggyorsulás 83 perc múlva: nulla. A fonia hatósugarában maradva, mindkét JO 2-t elkalauzolja hármas alakzatban a Holdba, a Hold egyenlítői zónájában ideiglenes keringési pályára tér a Luna PELENG utasításainak megfelelően, meggyőződik róla, hogy a két elkalauzolt hajó ott van-e a pályán, és tetszés szerinti gyorsulással és irányban letérve róla, visszatér állandó pályájára a PAL mesterséges hold körzetébe. Ott megvárja a további parancsokat.