— Terminusz! — kiáltotta Pirx, pontosan úgy, mintha süket emberhez beszélne. — Eredj a helyedre!
— Igen-is. Ter-minusz.
A robot rák módra behátrált a nyitott ajtón, és csikorogva bepréselte magát odújába. Pirx a macska után nézett, de az sehol sem volt. Fölment, bezárta maga után a légszigetelő ajtót, és felliftezett a negyedik szintre, a navigációs szobába.
A tágas, alacsony helyiség, megsötétedett tölgyfa burkolatával és gerendás mennyezetével, hajókabinra emlékeztetett. Rézkeretes, kerek hajóablakain nappali világosság áradt be. Vagy negyven évvel ezelőtt járta ez a divat; akkoriban még a műanyag falburkolat is fautánzat volt. Pirx kinyitotta a kerek ablakot, és majdnem beverte fejét a vak falba. Rejtett fénycsövek keltették a nappali világosság illúzióját. Becsapta az ablakot, és megfordult. Az állványokról a földig lógtak a csillagtérképek, világoskéken, mint a tenger a földrajzi térképeken, a fal tövében régi másolópapír-tekercsek feküdtek, színes pályagrafikonokkal, a rajztábla az erős fényű lámpa alatt csupa lyuk volt a körzőszúrásoktól, a sarokban íróasztal állt, előtte a padlóhoz csavarozott tölgyfa karosszék, ülése alatt golyóscsuklóval, hogy akármerre el lehessen fordítani, körös-körül pedig a falba süllyesztett, masszív könyvespolcok.
Igazi Noé bárkája.
Vajon ezért mondta az ügynök, már a szerződés aláírása után: „Történelmi hajót kap”?
Hát ócskának elég ócska, de attól még nem történelmi. Sorra kihúzogatta az íróasztal fiókjait, míg végre megtalálta a hajónaplót. Jókora könyv volt, simára kopott bőrkötésben, patinás rézveretekkel. Pirx még egyre álldogált, mintha nem tudná rászánni magát, hogy letelepedjen a nagy, kiült karosszékbe. Felnyitotta a könyvet. Első oldalán a próbaút dátuma meg az űrhajógyárban kiállított műszaki okmány fotokópiája. Pirx hunyorgott; akkor ő még nem volt a világon. Megkereste az utolsó bejegyzést, ez most a legfontosabb. Egyezett azzal, amit az ügynök mondott: a hajóra egy hét óta gépeket és darabárut raknak be a Mars számára, a huszonnyolcadikára kitűzött rajt késett, három napja számolják a kötbért. Ezért a nagy sietség: a földi kikötőben felszámolt kötbér egy milliomost is tönkretesz…
Lassan lapozgatta a könyvet, nem olvasta el a kifakult sorokat, csak végigfutott a szeme a szabványos fordulatokon, pályaadatokon, számítási eredményeken; sehol sem állt meg, mintha valami mást keresne. Forgatta a lapokat, s az egyiknek a tetején ezt olvasta:
A hajót I. fokozatú javítás céljából az Ampers-Hart hajógyárba szállították.
A dátum három évvel ezelőtti.
Mi a csudát javítottak rajta? Nem volt rá különösebben kíváncsi, de azért átnézte a munkák listáját, s egyre jobban csodálkozott: kicserélték az orrpáncélokat, tizenhat fedélzeti elemet, a reaktorház bordáit, a szigetelő válaszfalakat…
Új válaszfalak és bordák?
Igaz is, az ügynök említette, hogy egyszer, régen, valami baj volt a hajóval. De ami itt történhetett, az nem közönséges üzemzavar, inkább katasztrófa.
Visszalapozott, hogy a javítást megelőző bejegyzésekből megtudjon valamit. Először a rendeltetési kikötőt találta meg: Mars. Rakomány: darabáru. Legénység: első mérnöktiszt: Pratt, másodtiszt: Wayne, pilóták: Potter és Nolan, gépész: Simon.…
És a parancsnok?
Meg egyet lapozott visszafelé, s összerezzent.
A hajó átvételének dátuma: tizenkilenc évvel ezelőtt. És az aláírás: Momssen első navigátor.
Momssen!
Száraz forróság öntötte el.
Momssen?! Talán csak nem az a Momssen?! De hiszen… hiszen az egy másik hajó volt!
A dátum azonban egyezett: most tizenkilenc éve. No, várjunk csak. Nyugalom. Nyugalom.
Visszamerült a hajónaplóba. Határozott, világos kézírás. Kifakult tinta. Az út első napja. A második, a harmadik. Mérsékelt reaktorszivárgás: 0,4 rtg/óra. Cementezés. Pályaszámítások. Tájolócsillag.
Gyerünk, tovább!
Nem olvasott, szeme csak végigrohant a sűrűn teleírt lapokon.
Itt van!
A dátum, amelyet gyerekkorában az iskolában tanult, és alatta:
F. i. 16.40 órakor vettük a Dejmosz meteorjelzését: a Leonidák Jupiter okozta perturbációja folytán szektorunkon meteorraj halad át, ütközőpályán, seb. 40 km/mp. Meteorjelzés vételét igazoltam. M 1-es riadót rendelek el. 0,42 mg/órás állandó reaktorszivárgás mellett teljes meghajtással kikerülő manővert végzek, megközelítő irány az Orion Deltája.
És alatta, új bekezdésben: F. i. 16.51-kor a
Innét üresen maradt a lap.
Nincs rajta semmi jel, kusza vonás, tintafolt, semmi csak az utolsó „a” betű végződik lefelé húzott, függőleges vonalkával, ahelyett, hogy a szépírás szabályai szerint visszakanyarodna.
Ebben a néhány milliméteres, kicsit reszketeg vonalban, amely a szabályos betűk után hirtelen belehasít a papír fehér mezejébe, minden benne, van: az ütközés robaja, a kiáramló levegő sziszegése, az emberek jajkiáltása, mikor megpattan a szemgolyójuk és a torkuk…
De hát azt a hajót másképp hívták! Másképp! De hogyan?
Álmában érez néha ilyet az ember: képtelen volt felidézni a hajó nevét, pedig ugyanolyan híres, mint Kolumbusz hajója!
Úristen — hogy hívták azt a hajót, Momssen utolsó hajóját?!
A könyvespolcnál termett. A vastag Lloyd-regiszter szinte magától ugrott a kezébe. Úgy rémlik, C-vel kezdődött a neve. Cerberus? Nem. Corinna! Nem. Hosszabb név volt, egy színdarab címe, valami hadvezér vagy lovag…
Az asztalra dobta a könyvet, s összehúzott szemmel vizsgálgatta a falakat. A könyvespolc és a térképszekrény között műszerek függtek a faburkolaton: páratartalom-mutató, sugárzásmérő, széndioxidjelző…
Sorra megfordította őket. Nem volt rajtuk felirat. Különben is újnak látszottak.
Ott, a sarokban!
A tölgyfa lemezbe csavarozva üveglapos műszer csillogott: a radiográf. Ilyet ma már nem gyártanak; a keretén mulatságos, rézből öntött díszek… Gyorsan kiszedte a csavarokat, gondosan ujjai közé csippentette őket, megmozgatta a keretet, a fémdoboz a kezében maradt. Megfordította. Hátlapján, az aranyosan csillogó rézbe vésve, egyetlen szó: Coriolanus.
Ez az a hajó.
Tekintete végigsiklott a kabinon. Hát itt, ebben a székben ült akkor — abban a végső pillanatban — Momssen? A Lloyd-regiszter a C betűnél nyílt ki. Cordoba, Corinna, Coriolanus. A társaság neve… 19 000 tonna nyugalmi tömeg… a hajógyárból kikerült… urán-víz reaktor… kormányrendszer… hűtés… tolóerő… maximális járathosszúság… Terra-Mars vonalon közlekedett, a Leonida-áramba kerülve összeütközött egy meteorral, tizenhat év múlva egy járőrhajó megtalálta a pálya aphéliumában… Ampers-Hartban végzett I. fok. javítás után a Déli Társaság Terra-Mars vonalra állította… darabáru-szállítás… biztosítási díj… nem nem ez az… megvan!
…Kék Csillag néven.
Behunyta a szemét. Milyen csönd van itt. Új nevet adtak neki. Biztosan azért, nehogy nehézségek támadjanak a legénység szerződtetésénél. Hát ezért mondta az ügynök…
Megpróbálta felidézni magában, mit is meséltek a Bázison erről a dologról. Az ő járőrhajójuk találta meg a roncsot. Annak idején a meteorjelzések mordig későn jöttek. A bizottság szűkszavú jegyzőkönyvet adott ki: „Vis maior. Senki sem hibás.” És a legénység? Egyes nyomok arról tanúskodtak, hogy nem mindenki halt szörnyet; az életben maradottak között volt maga a parancsnok is, és az ő lelkiereje jóvoltából az emberek, akiket a meggörbült fedélzetek elvágtak egymástól —, bár semmi reményük nem volt a megmenekülésre, nem omlottak össze, hanem az utolsó oxigénpalackig éltek, és mindvégig támogatták egymást. Aztán volt még valami különös dolog, egy hátborzongató részlet, amit az egész sajtó hetekig színezgetett, míg egy újabb szenzáció el nem feledtette — mi is volt az?