Hirtelen megjelent lelki szemei előtt a nagy előadóterem, a képletekkel telefirkált tábla, a táblánál fülig krétásan nyögdécselő Colos, és ő maga, amint kihúzott fiókja fölé hajolva, suttyomban a fiók aljára terített újságot olvassa: „Ki élheti túl a halált? Csak az, aki nem él!” Hát persze! Ez volt az! Egyvalami megmenekült a katasztrófából, nem lévén szüksége sem oxigénre, sem élelemre, és tizenhat évig hevert a romok alatt: egy robot.
Felugrott. Terminusz! Igen, biztosan Terminust az! És most itt van nála, a hajón. Ha akarná, ha merné… Képtelenség. Ez a féleszű masina, ez a vénségtől süket és vak, ócska cementező gép?! A sajtó persze mindenből falrengető szenzációt igyekszik csinálni, azért írta róla harsogó címekben, hogy a tragédia titokzatos szemtanúja, akit a Bizottság zárt ajtók mögött hallgatott ki! Felidézte magában a robot gyagyás nyekergését. Ostobaság, szemenszedett ostobaság!
Becsapta a hajónaplót, a fiókba dobta, és órájára pillantott.
Nyolc óra, sietni kell. Kikereste a fuvarleveleket. A csapóajtókat már bezárták, a kikötői és egészségügyi ellenőrzés megvolt, a vámnyilatkozatokat lepecsételték, minden rendben. Átnézte az íróasztalnál az árubizonylatot, és elcsodálkozott, hogy a rakományt nem részletezték. Gépek, no jó, de miféle gépek? Milyen göngyölegben? És miért nincs rakodási helyszínrajz, a súlypont feltüntetésével? Semmi egyéb, csak az összsúly és a raktári elhelyezés sematikus vázlata. A tatban csak 300 tonna rakomány van — miért? Netalán csökkent teherbírással megy a hajó? És ő erről véletlenül szerez tudomást, szinte az utolsó percben? Egyre sietősebben turkált az irattartókban, szétdobálta a papírokat, de sehogy se találta, amit keresett; közben az egész história kiment a fejéből, úgyhogy mikor a kiszerelt radiográfra esett a pillantása, összerezzent. Aztán mégiscsak előkerült a papiros, amelyből kiderült, hogy a legalsó raktárban, közvetlenül a máglya védőpajzsa fölött, negyvennyolc láda élelmiszer van. És a fuvarlevélben megint csak ilyen általános meghatározás szerepelt: „könnyen romló élelmiszer”. De akkor miért rakták éppen oda, ahol legrosszabb a szellőztetés, és amikor a motor működik, legmagasabb a hőmérséklet? Szándékosan, hogy elromoljon, vagy mi az ördög?
Kopogtattak.
— Tessék — szólt ki, s igyekezett az irattartókba dobálni az egész asztalon szétszórt papírokat. Két férfi lépett be. Megálltak az ajtóban, s bemutatkoztak:
— Boman, nukleomérnök.
— Sims, villamosmérnök.
Pirx felállt. Sims mókusképű, vékony fiatalember volt, köhécselve nézelődött. Bomanról első pillantásra látszott, hogy veterán. Arcának jellegzetes, narancssárgásan lebarnult színét a kozmikus sugárzás éveken át összegeződő, apró adagjaitól kapta. Egy fejjel alacsonyabb volt Pirxnél; annak idején, mikor ő repülni kezdett, még minden kilogramm súly számított az űrhajókon. Soványsága ellenére püffedt volt az arca, szeme alatt duzzanatok nyomát őrző sötét táskák, mint az olyanoknál általában, akik hosszú éveken át sokszoros túlterhelést viselnek el. Alsó ajka nem takarta el a fogait.
„Én is ilyen leszek egyszer” — gondolta Pirx, miközben kinyújtott kézzel Boman felé indult.
2
Kilenckor kezdődött a pokol. A repülőtéren a szokásos forgalom zajlott — sorbaállás az induló hajók előtt, hat percenként a nagy megafonok recsegő hangja, figyelmeztető rakéták, aztán mennydörögve felbőgnek a teljes tolóerőt kipróbáló motorok, minden rajt után vízesésként hull vissza a magasra felvert por, még le sem ülepedett, mikor a toronyból már szabad utat jeleznek a következőnek; mindenki rohan, mindenki nyerni akar egypár percet, ahogy az már lenni szokott a teherkikötőkben, csúcsforgalom idején; majdnem mindegyik hajó a Marsra indul, amely kétségbeesetten könyörög gépekért és zöldfőzelékért — az ottaniak hónapokig nem látnak egy falat zöldségfélét; a hidroponikus melegházak még csak most épülnek.
A rajtra készülő— hajókhoz özönlenek a daruk, betonkeverők; rácsszerkezeti elemek, üveggyapotbálák, cement— és olajtartályok, gyógyszeres ládák; a rajtjelre minden ember fedezékbe bújik, ki hova tud, a sugárvédő árkokba vagy a páncélos vontatókba, de a beton még ki sem hűlt, máris folytatják a munkát. Tíz órára, mikor a füstfelhőkben úszó, püffedt, vörös nap a láthatár fölé emelkedett, a rajtállások közötti betonfalakat már összevissza repesztette, bekormozta, üregesre marta a rakéták tűzoszlopa, a mélyebb repedéseket sebtiben telefröcskölték gyorsan kötő cementtel, amely sáros szökőkútként tört elő a csővezetékből; közben sugárvédő osztagok ugráltak ki kocsijukból óriási sisakban és szkafanderben, hogy nagynyomású homoksugárral eltávolítsák a radioaktív szennyeződést, szirénázva száguldoztak a vörös-fekete kockás ellenőrző kocsik, a kapitányság tornyában valaki belebömbölt a megafonba, a karcsú tornyok csúcsán szélmalomként forogtak a nagy radarvitorlák — egyszóval minden úgy volt; ahogyan lennie kell. Pirx azt se tudta, hol áll a feje. Be kellett rakni az utolsó percben érkezett friss húst, ivóvizet venni, ellenőrizni a hűtőberendezést (mínusz öt volt a minimum, az ellenőr a fejét csóválta, de végül megkönyörült és aláírta a rajtengedélyt), a kompresszorokon, pedig nagyjavítás után voltak; a próbaüzemnél minden szelep könnyezni kezdett; Pirx már úgy nekieresztette a hangját, mint egy jerikói harsona, kiderült, hogy a vizet rosszul helyezték el — valami hülye átállította a szelepet, mielőtt az alsó tartályok megteltek volna —, papírokat firkált alá, ötöt raktak elé egyszerre, azt se tudta, mit ír alá. Tizenegyet mutatott az óra, hatvan percük volt a rajtig, és akkor robbant a bomba.
A kapitányság nem engedélyezi a rajtot, mert a fúvókarendszer régi, és a radioaktív csapadék túl veszélyes; a hajónak bór-hidrogén pótmeghajtással kellene rendelkeznie, olyannal, mint a Gigászé, amelyik hatkor indult. Pirx, aki már rekedtre ordítozta magát, hirtelen vészesen nyugodt lett. Tudja a forgalomirányító, hogy mit beszél? Eddig nem vette észre a Kék Csillagot? Ebből komoly, nagyon komoly kellemetlenségei lehetnek. Tulajdonképpen mit kíván? Meg kell erősíteni a védfalat? Mivel? Homokzsákokkal. Hány kell? Csekélység, háromezer darab. Hát csak tessék, ő mindenesetre elindul a kitűzött időpontban. Megterhelik a Társaság számláját. Jól van, terheljék meg.
Beleizzadt a vitába. Mintha minden összeesküdött volna, hogy fokozza a kavarodást, pedig az amúgy is elég nagy: a villamosmérnök egy hibás műszer miatt szidja a gépészt, a másodpilóta elcsámborgott a menyasszonyához búcsúzkodni, a felcsernek nyoma veszett, a hajó köré negyven páncélos mammut gyülekezik, a fekete overallos munkások szélsebesen rakják a homokzsákokat, a toronyból a szemafor hadonászva sürgeti őket, rádiótávirat jött, a pilóta helyett a villamosmérnök vette föl, elfelejtette beírni a rádióskönyvbe, egyébként nem is az ő dolga, Pirx már szédült, noha úgy tett, mintha tudná, mi történik; húsz perccel az indulás előtt merész döntésre szánta el magát: átszivattyúztatta az egész vizet az orrtartályokból a tatba. Lesz, ami lesz; legfeljebb felforr, de megjavul az egyensúlyuk.