Tizenegy negyvenkor motorpróba. Most már törik-szakad, indulni kell. Kiderült, hogy nem minden embere használhatatlan. Különösen Boman volt kedvére való, alig lehetett észrevenni a jelenlétét, de minden úgy ment, mint a karikacsapás: fúvókapróba, féljárat, teljesjárat; hat perccel a nulla előtt, mikor a kapitányság megadta a RAJTHOZ jelzést, készen voltak. Már mindenki a lehajtott hátú karosszékben feküdt, mikor a felcser is befutott; a mulatt másodpilóta búbánatos képpel előkerült a menyasszonya mellől, a hangszóró hörgött, morgott, bőgött, végre nullához ért az automata mutatója, szabad utat kaptak. Indulás.
Pirx természetesen tudta, hogy a 19 000 tonnás hajó nem járőrcsónak, amelyben éppen annyi hely van, hogy széleset vigyoroghat, azonkívül a hajó nem bolha, nem ugrik magától, tolóerő kell neki — de ilyesmire azért nem számított. Már fél tolóerőt mutatott a műszer, a hajó a fúvókáktól az orráig vitustáncot járt, mintha darabokra akarna szakadni, és a terhelésmutató tanúsága szerint még el sem mozdultak a betonról. Eszébe villant, hogy a Csillag talán megakadt valamiben — állítólag száz évben egyszer megesik ilyesmi —, de ebben a pillanatban a mutató kilendült. Tűzoszlopon álltak, a Csillag hideglelősen remegett, a graviméter mutatója fel-alá ugrált a skálán; Pirx sóhajtva dőlt a párnákra, izmait ellazítva most már, ha akarna, sem tehetne semmit. Emelkedtek. Rögtön megkapták a rádiómegrovást, amiért teljes tolóerővel rajtoltak, ez ugyanis nagy radioaktív szennyeződést okoz. A Társaságot újabb bírsággal fogják megterhelni. Igen? Nagyon helyes, hadd fizessen a Társaság, egye meg a fene! Pirx csak elfintorodott, meg se próbált vitatkozni a kapitánysággal, hogy hiszen csak fél tolóerővel indult. Forduljon talán vissza, hívja ki a bizottságot és követelje, hogy törjék fel az uránmérő pecsétjét és vegyék jegyzőkönyvbe a regisztráló szalag adatait?
Különben is más gondja volt most: épségben kijutni a légkörből. Életében nem ült még ilyen rázós hajón. Mintha egy középkori faltörő kos fejében ülnének. Veszettül ugrált a hajó, úgy zötyögtek a szíjak között, hogy majd kiugrott a szemük, a graviméter fel-alá táncolt, hol 3,8-at mutatott, hol 4,9-et, szégyentelenül felszökkent az ötösre, aztán ijedtében egyszerre a hármasig esett le. Mintha galuskát lövöldöznének ki a fúvókákon! Persze már teljes tolóerővel mentek, Pirx két kézzel szorította fejére a sisakot, különben nem hallotta volna a pilóta hangját a fülhallgatóban, úgy bőgött a Csillag. De nem a rakéták jól ismert, diadalmas mennydörgését hallatta. A Föld vonzóerejével vívott harca gyötrelmes haláltusára hasonlított. Jó pár percig úgy rémlett, nem is ők távolodnak el a Földtől, hanem mozdulatlanul állnak, és a bolygót taszítják el a rakéta teljes tolóerejével — olyan keservesen erőlködött, a hajó! A páncéllemezek körvonalai elmosódtak a vibrálástól, Pirx hallani vélte, hogyan pattannak szét a varratok, de persze csak képzelődött; ebben a pokolban még az utolsó ítélet harsonáit se hallotta volna meg.
Az orrpáncél hőmérséklete — nos, ez volt az egyetlen mutató, amely nem táncolt, nem ugrált, nem esett vissza és nem állt meg, hanem olyan nyugodtan mászott felfelé, mintha még legalább egy méter volna előtte a skálán, nem pedig csak az utolsó, vörös számok: 2500, 2800; alig néhány fok volt hátra, mikor Pirx odapillantott. Pedig még az orbitális sebességet sem érték el, mindössze 6,6 km/mp-ig vitték, holott már tizennegyedik perce repülnek! Beléhasított a rémes gondolat, amely rossz álmaikban ijesztgeti olykor a pilótákat: egyáltalán el se indult, és amit a képernyőkön elsuhanó felhőknek hisz, az nem egyéb, mint a megrepedt hűtőcsövekből feltörő gőz! No, de ilyen nagy baj azért nem volt. Repültek. A felcser viaszsápadtan feküdt, és hányingerrel küzdött. Ebből az orvosi ellátásból nem sok örömünk lesz, gondolta Pirx. A mérnökök derekasan tartották magukat, Boman még csak meg sem izzadt; csukott szemmel feküdt, nyugodtan, törékenyen, mint egy kisfiú, csak éppen ősz hajjal. A fotelok alól, a lengéscsillapítókból olyan vidáman csurdogált a hidraulikus folyadék, hogy öröm volt nézni. A dugattyúk majdnem a henger végéig nyomultak. Pirx csak arra volt kíváncsi, mi lesz, ha odáig érnek.
Mivel egészen másfajta, modern műszerfalhoz szokott, mindig rossz irányba fordította a fejét, amikor ellenőrizni akarta a tolóerőt, a hűtést, a sebességet, a páncél hőfokát, no és elsősorban a pályaadatokat.
A pilóta, akivel kiabálva érintkezett az interkomon, mintha kicsit elvesztette volna a fejét: hol pályára álltak, hol letértek róla, persze csak egy icipicit, de a légkörben az ilyen apró ingadozás is elég ahhoz, hogy az egyik oldal jobban felhevüljön; mint a másik, ettől aztán óriási termikus feszültség lép fel a páncélban, ami végzetes következményekkel járhat. Pirx csak azzal a reménnyel vigasztalta magát, hogy ha ez a rozzant bárka sok száz rajtot kibírt, hát ezt is kibírja.
A távhőmérő mutatója csakugyan felmászott a skála végéig: 3500 fokra hevült fel a páncél. Pirx tudta, hogy ha ez még tíz percig így megy, a páncél repedezni kezd a karbidok se bírnak ki mindent. Milyen vastag a burkolat? Ezt nem mutatta semmi műszer; mindenesetre alaposan le van már pörkölődve. Melege lett, de csak a gondolattól, hiszen a belső hőmérő most is huszonhét fokot mutatott, éppúgy, mint a rajtnál. Hatvan kilométernél jártak, gyakorlatilag már elhagyták a légkört, a sebesség: 7,4 km/mp. Kicsit simábban haladtak, de még most is csaknem 3 g-t mutatott a graviméter. A Csillag olyan tohonya volt, mint egy ólomtuskó. Nem lehetett tisztességesen felgyorsítani, még az űrben sem. Miért? Fogalma sem volt.
Fél órával később már az Arbiter felé repültek; csak ez után az utolsó bemérő műhold után térnek majd rá az ekliptikus Föld-Mars pályára. Valamennyien feltápászkodtak, Boman az arcát masszírozta, Pirx érezte, hogy neki is megduzzadt kissé az ajka, különösen az alsó; mindannyiuk szeme véreres volt, köhécseltek, berekedtek, de ezek normális tünetek, egy óra alatt nyomtalanul el szoktak múlni.
A máglya úgy-ahogy működött, a tolóerő nem csökkent ugyan, de nem is nőtt, pedig az űrben nőnie kellene — mégsem akart. Úgy látszik, a Csillagon még a fizika törvényei is csak körülbelül érvényesek. Majdnem normális, földi gyorsulásuk volt, és másodpercenként 11 kilométeres sebességük. Hátra volt még a Csillag megugratása, hogy elérje a szükséges utazósebességet, különben hónapokig cammoghatnának a Mars felé; most azonban még csak az Arbitert célozták meg.
Pirx, mint minden navigátor, eleve felkészült rá, hogy az Arbiternél valami kellemetlenség várja — például figyelmeztetik, hogy a hajó torkolatlángja nagyobb az előírásosnál, vagy megvonják az elsőbbségét, mert valami fontosabb hajót kell átengedni, vagy amiatt tolják le; hogy a fúvókák alatti ionizációs kisülések zavarják a rádióvételt —, de nem volt semmi zűr. Az Arbiter rögtön átengedte őket, utánuk szállt a hagyományos rádiótávirat, hogy „szerencsés hajózást”, Pirx megköszönte, s ezzel kölcsönösen eleget tettek az űrbeli udvariassági szabályoknak.
Közvetlen pályára léptek, Pirx rákapcsoltatott, a sebesség megnőtt, már mozogni is lehetett, mindenki felállt, nyújtózkodott; a rádiószerelő, egyszersmind szakács, levonult a konyhába. Mind megéheztek, kivált Pirx, aki ma még semmit sem evett, és a rajtnál két ember helyett dolgozott. A kormányfülkében csak most kezdett emelkedni a hőmérséklet, mert az áttüzesedett páncél forrósága most hatolt idáig. Enyhe olajszag terjengett, a lengéscsillapítókból kifolyt híg olaj tócsákban állt a székek körül.