Az atommérnök lement a máglyához, ellenőrizni, hogy nincs-e neutronszivárgás, Pirx pedig, a csillagokat nézve, a villamosmérnökkel beszélgetett. Kiderült, hogy sok közös ismerősük van. Pirx, mióta a hajóra lépett, most kezdett először jobb kedvre derülni: majd csak elvánszorog valahogy ez a rozzant Csillag, végül is 19 000 tonna nem gyerekjáték. Azonkívül az ilyen Noé bárkáját sokkal nehezebb vezetni, mint egy közönséges teherhajót, hát nagyobb megtiszteltetés, no meg tapasztalatokat is gyűjthet az, ember.
Másfél millió kilométerrel az Arbiter után érte őket az első csapás: az ebédet nem lehetett megenni. A rádiószerelő csúfosan megbukott. Legjobban a felcser dühöngött; kiderült, hogy gyomorbeteg, indulás előtt beszerzett néhány tyúkot, odaadott egyet a szerelőnek — és a tyúkleves tele volt tollakkal. A többiek bélszínt kaptak, az meg olyan kemény volt, mint a csizmatalp.
— Edzőfürdőben főzted? — érdeklődött a másodpilóta, és megpróbálta beledöfni villáját a húsba, mire az kiugrott a tányérból.
A szerelőről lepattant a csipkelődés. Azt tanácsolta a felcsernek, hogy szűrje át a tyúklevesét. Pirx érezte, hogy közbe kellene lépnie, békéltetői vagy még inkább főnöki minőségben, de nem tudta, mit csináljon. Legszívesebben jót nevetett volna.
Megettek néhány konzervet, aztán visszament a kormányfülkébe. Elvégeztette a pilótával a tájolószámításokat, beírta a hajónaplóba a graviméter adatait, majd a máglya műszereire pillantott. Halkan füttyentett. Ez nem is máglya, hanem vulkán. Nyolcszáz fokra melegedett fel a fala, pedig csak négy órája repülnek. A hűtőfolyadék húsz atmoszférás, maximális nyomással keringett. Pirx a fejét vakarta. A nehezén alighanem túl vannak már; a Marson leszállni gyerekjáték. Fele akkora gravitáció, ritka légkör. Majd letottyannak valahogy. Ellenben a máglyával csinálni kell valamit. Leült a számítógéphez. Azt akarta tudni, meddig kell még a mostani meghajtással haladniuk, hogy elérjék az utazósebességet. Ha fel nem viszik 80 km/mp-ig, óriási késésük lesz.
Még hetvennyolc óra — felelte a gép.
Hetvennyolc órától a máglya felrobban, mint egy záptojás. Ehhez nem fér kétség. Pirx elhatározta, hogy majd részletekben, apránként gyorsítanak. Igaz, hogy ez egy kicsit bonyolítja a pályát, no és időnként üresjáratban, gravitáció nélkül kell repülniük, ami nem valami kellemes, de nincs más lehetőség. Szólt a pilótának, hogy tartsa a szemét a csillagiránytűn, ő maga pedig leliftezett a reaktorhoz. A félhomályos folyosón, a raktárak között tompa dübörgést hallott: mintha egy páncélos csapat vaspallón robogna végig. Meggyorsította lépteit. Hirtelen felbukkant a macska, és fekete csíkként suhant el a lába alatt. Ugyanakkor a közelben becsapódott egy ajtó. Mire a piszkos lámpákkal megvilágított főfolyosóhoz ért, minden elcsöndesedett. Némán meredtek rá a megfeketedett falak, csak a folyosó mélyén pislogott még egy fénycső az ajtócsapódástól.
— Terminusz! — kiáltotta el magát találomra. De csak a visszhang válaszolt. Visszafordult, és az oldalfolyosón át a reaktor előterébe sietett. Boman, aki előtte ment le, már nem volt ott. A csontszáraz levegő csípte a szemét. A szellőzőtölcsérekben forró szél kavargott. Olyan zaj volt, mint egy gőzkazánban. A máglya, mint minden máglya, nesztelenül működött, a végsőkig megterhelt hűtőagregátok sivítottak, és a betonba ágyazott, több kilométernyi csővezeték, amelyben jéghideg folyadék kering, furcsa, panaszos, zokogó és nyöszörgő hangokat adott. A szivattyúk mutatói a domború üveglapok mögött mind jobbra hajoltak. A mérőórák között holdként világított a legfontosabb: a neutronsugárzás-mérő. Mutatója majdnem elérte a piros határvonalat; ha ezt egy ellenőr látná, megütné a guta.
A cementfoltoktól göcsörtös, sziklához hasonló betonfal gyilkos hőséget árasztott, a híd vaslemezei finoman rezegtek; egész teste átvette ezt a kellemetlen vibrálást. A lámpafény zsírosan csillant meg a ventillátorok villódzó korongján. Az egyik jelzőlámpa, amely eddig fehér volt, hunyorogni kezdett, kialudt, és helyén piros vészlámpa gyulladt ki. Bement a híd alá, a kikapcsolókhoz; de Boman már megelőzte: beállította az óraszerkezetet, hogy négy óra múlva szakítsa meg a láncreakciót. Ez tehát rendben volt, Pirx most már csak a Geigereket ellenőrizte. Nyugodtan ketyegtek. A jelzőóra enyhe szivárgást mutatott, 0,3 röntgent óránként. Pirx benézett a kamra sötét fülkéjébe is. Üres volt.
— Terminusz! — kiáltotta. — Hé, Terminusz!
Nem kapott választ. A ketrecekben fehér foltocskák cikáztak: a nyugtalanul futkosó egerek. Úgy látszik, rosszul érzik magukat a trópusi hőségben. Fölment, és bereteszelte maga mögött az ajtót. Megborzongott a hideg folyosón: ingét egészen átizzadta. Maga sem tudva, miért, végigment az elszűkülő, félhomályos tatfolyosókon, míg a keresztfal el nem zárta az útját. Megérintette. A fal meleg volt. Sóhajtva visszafordult, felliftezett a negyedik fedélzetre, a navigációs szobába, és hozzálátott a pályaszerkesztéshez. Mire megbirkózott vele, kilencet mutatott az óra. Meglepődött, mert észre se vette, hogy így elrepült az idő. Leoltotta a villanyt, és kiment.
Mielőtt beszállt a liftbe, érezte, hogy a padló lágyan elmozdul a talpa alól. Az automata, az utasításhoz híven, kikapcsolta a reaktort.
Az éjjeli lámpák derengő fénye alig világította meg a folyosót. Egyenletesen búgtak a ventillátorok. A távolabbi lámpák hunyorogtak a kereszthuzatban. Pirx kissé ellökte magát a liftajtótól, és előreúszott. Az oldalfolyosó még sötétebb volt. A kékes félhomályban kabinok előtt suhant el, amelyekbe még be sem nézett. A vészaknák fekete kútjait rubinvörös lámpák jelezték. Tovább suhant, simán, ahogy álmában repül az ember; súlytalanul úszott a homorú mennyezet alatt, lába nem érintette árnyékának nagy, fekete foltját. A nyitott ajtón keresztül besiklott a nagy ebédlőbe, amelyet nem használtak. Alatta, a folyosóról beeső fénysávban, karosszékek sorakoztak a hosszú asztal körül. Úgy lebegett a bútorok fölött, mint békaember az elsüllyedt hajóban. A fali polcon, a halványan csillogó üvegedényeken végigtáncolt a lámpák tükörképe, kék szikrákra esett szét, és kialudt. Az ebédlőből még sötétebb helyiség nyílt. Itt már sötétséghez szokott szemével sem látott semmit. Vaktában tapogatózva egy rugalmas felülethez ért, nem tudta, mennyezet-e vagy padló. Gyengén ellökte magát, csavart egyet a testén, mint az úszók, és hangtalanul tovább siklott. A bársonyos feketeségben saját fényt sugárzó, hosszúkás tárgyak sora derengett. Keze sima, hideg felületet tapintott; mosdók voltak. A legközelebbin fekete foltok sötétlettek. Vér?
Óvatosan megérintette. Gépzsír volt.
Még egy ajtó. Benyitott, ferdén függve a levegőben. A szürkés félhomályban papírlapok, könyvek kísérteties körtánca suhant el az arca előtt, és halkan zizegve eltűnt. Megint ellökte magát, most lábbal, és a nyitott ajtón kisiklott a folyosóra, porfelleget kavarva, amely körülvette, s ahelyett, hogy leülepedett volna, rőtes fátyolként úszott utána.
Az éjjeli lámpák sora mozdulatlanul derengett. Mintha kék vízzel volna tele a hajó. Pirx a mennyezetről függő zsinórhoz vitorlázott; a kötél ívei, mikor elengedte őket, lustán kígyózni kezdtek, mintha az érintéstől felébredtek volna.
Felkapta a fejét. A közelből kopogás hallatszott. Valaki fémet kalapál. Elindult a hol erősödő, hol elhaló hang irányában; egyszer csak észrevette a padlóba mélyesztett, rozsdás sínpárt. Hajdanában kiskocsikat gurítottak rajta a fő raktárakba. Gyorsan repült tovább, szinte hasította a levegőt. A kalapálás erősödött. Egy csövet pillantott meg a mennyezet alatt. A keresztfolyosóból ágazott ki. Öreg, colos csővezeték. Megfogta. A cső remegett. A koppanások csoportokat alkottak, kettesével, hármasával. Hirtelen világosság gyúlt az agyában. Morzejelek!