— Figyelem…
Három koppanás.
— Figyelem…
— Figyelem…
Három koppanás.
— A-f-a-1-m-a-e-g-o-e-t-t-v-a-g-y-o-k — kongott a cső. Gépiesen olvasta össze a betűket, szótagról szótagra.
— M-i-n-d-e-n-u-e-t-t-j-e-e-g…
Micsoda? Nem értette meg rögtön. Jég? Miféle jég? Mit jelent ez? Ki…
— M-e-g-r-e-p-e-d-t-a-t-a-r-t-a-a-1-y — üzente a cső. Pirx rajta tartotta a kezét. Ki adja ezt? Honnan? Megpróbálta felidézni, merre halad a cső. Használatlan pótvezeték, a tattól indul, és elágazik minden fedélzetre. Morzét gyakorol valaki? Micsoda ötlet! A pilóta?
— P-r-a-t-t-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-p-r-a-t-t…
Szünet.
Pirxnek elakadt a lélegzete. Fejbe vágta ez a név. Egy másodpercig kimeredt szemmel bámulta a csövet, aztán nagyot lökött magán. „A másodpilóta!” — gondolta, a kanyarhoz ért, megint ellökte magát, és növekvő sebességgel repült a kormányfülke felé, a cső pedig tovább kongott fölötte
— W-a-y-n-e-i-t-t-s-i-m-o-n…
A hang eltávolodott. Elveszítette szeme elől a csövet. Visszalökte magát a faltól, mert a vezeték befordult a keresztfolyosóra. Nagyot puffant a szemközti falon, és a porfelhőn keresztül a cső begörbülő csonkjára meg a rácsavart, rozsdás zárósapkára meredt. A csőnek itt vége. Hát nem megy a kormányfülkéig? Akkor… akkor ez a tat felől jön? De ott… ott nincs senki…
— P-r-a-t-t-a-h-a-t-o-d-i-k-o-n-v-a-n-a-z-u-t-o-l-s-o dobogott a cső. Pirx a mennyezet alatt függött, begörbített ujjaival a csőbe kapaszkodva, mint egy denevér, halántékán lüktettek az erek. Rövid szünet után folytatódott a kopogás
— p-a-1-a-c-k-k-a-1-m-a-a-r-c-s-a-k-h-a-r-m-i-n-c…
Három koppanás.
— M-o-m-s-s-e-n-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-m-o-m-s-s-e-n…
Szünet.
Körülnézett. Néma csönd volt, csak a ventillátor redőnye zörgött a sarkon túl a léghuzatban, s a felkavart szemét álmosan libegett felfelé, a lámpák fölött árnyékot vetve a mennyezetre, mintha formátlan, nagy lepkék rajai röpködnének. Egyszer csak gyors, erőteljes kopogás kezdődött
— P-r-a-t-t-p-r-a-t-t-p-r-a-t-t-m-o-m-s-s-e-n-n-e-m-v-a-a-1-a-s-z-o-l-d-e-n-e-k-i-v-a-n-o-x-i-g-e-e-n-j-e-a-h-e-t-e-d-i-k-e-n-v-a-n-p-r-o-o-b-a-a-1-j-a-a-t-j-u-t-n-i-v-e-e-t-e-l…
Szünet. A lámpák egyenletesen égtek, a szemét és a por lassan keringett. Pirx el akarta engedni a csövet, de nem tudta. Várt. A cső megkondult:
— S-i-m-o-n-m-o-m-s-s-e-n-n-e-k-p-r-a-t-t-a-h-a-t-od-i-k-o-n-v-a-n-a-v-a-a-1-a-s-z-f-a-1-m-o-e-g-o-e-t-t-a-z-u-t-o-l-s-o-p-a-1-a-c-k-k-a-1-m-o-m-s-s-e-n-v-a-a-1-a-s-z-o1-j-m-o-m-s-s-e-n…
Egy utolsó, súlyos koppanás. A cső hosszan remegett utána. Szünet. Tíz-húsz érthetetlen koppanás, majd egy gyors sorozat
— G-y-e-n-g-e-e-n-h-a-l-1-o-m-g-y-e-n-g-e-e-n-h-a-l-1-o-m…
Csönd.
— P-r-a-t-t-v-a-a-1-a-s-z-o-l-j-p-r-a-t-t-v-e-e-t-e-1…
Csönd.
A cső megremegett. Mintha nagyon messziről jönne a szaggatott kopogás. Három pont. Három vonal. Három pont. SOS. Minden koppanás gyengébb és gyengébb. Még két pont. Még egy. És egy hosszú, elhaló hang, mintha valaki karcolná vagy kaparná a csövet — csak ebben a tökéletes csöndben lehetett meghallani.
Pirx ellökte magát, fejjel előre suhant a cső mentén, befordult, ahol az befordult, emelkedett, süllyedt, arca hasította a levegőt. Egy nyitott akna. Lejtős folyosó. Szűkülő falak. Első, második, harmadik raktárajtó. Sötétebb lett. Keze a csövön siklott, hogy el ne veszítse, tenyerén már kérget alkotott az égett, fekete por. Már a fedélzeteken túl járt, a külső páncél és a raktárak közötti, mennyezet és padló nélküli térben; a vastraverzek között tartalékkannák ormótlan hengerei sötétlettek, a magasból lehatoló néhány fénypászmában por kavargott. Felnézett, s a fekete aknán át két lámpasort látott, rőten a portól, amely hosszú felhőként húzódott utána, mint valami láthatatlan tűzvész füstje. A levegő dohos és fülledt volt, szaga olyan, mint az áttüzesedett vasé. Pirx a vasszerkezet sötétbe vesző árnyai között vitorlázott, és hallgatta a cső visszhangos koppanásait:
— P-r-a-t-t-p-r-a-t-t-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-p-r-a-t-t…
A cső elágazott. Tenyerébe szorította mindkét ágát, hogy érezze, merről jön a hang, de nem tudta megállapítani az irányt. Találomra bal felé indult. Keskeny átjáró. Elszűkülő, szurokfekete alagút. Végén kerek fényfolt. Tágas térségbe jutott: a reaktor előterébe.
— I-t-t-w-a-y-n-e-p-r-a-t-t-n-e-m-v-a-a-1-a-s-z-o-1 — kopogta a cső, amikor Pirx kireteszelte az első ajtót. Forró levegő csapta meg. Felment a hídra. A kompresszorok sivítottak. A meleg szél összeborzolta a haját. Lenézett. Végiglátott a reaktor betonfalán. Az órák világítottak, a jelzőlámpák piros szeme hunyorgott.
— S-i-m-o-n-w-a-y-n-e-n-e-k-h-a-l-1-o-m-a-1-a-t-t-a-m-m-o-m-s-s-e-n-t — dobogta közvetlenül mellette a cső, amely a reaktor falából lépett ki, lefelé kanyarodott, és csatlakozott a fővezetékhez. A robot a fővezeték karmantyúja előtt állt, szétterpesztett lábbal. Karjai villámgyorsan jártak, mintha egy láthatatlan ellenféllel verekedve. Teli marokkal csapkodta a csőre a cementpépet, egy gyors mozdulattal szétterítette, megütögette, elsimította, és átment a következő szakaszhoz; ilyenkor szünet állt be. Pirx feszülten figyelte a munka ritmusát. A dugattyúként járó karok ezt kopogták:
— M-o-m-s-s-e-n-a-d-d-a-a-t-a-v-e-z-e-t-e-e-k-e-t-p-r-a-t-t-n-a-k-n-i-n-c-s-o-x-i-g-e-e-n-j-e…
Terminusz fölemelt karokkal megállt, a falra vetődő, félig emberi árnyékával szemben. Szögletes feje jobbra-balra ingott. A következő csőszakaszt vizsgálta. Lehajolt. Lapáttá formált tenyerével cementet merített. Nekilendült. Karjai ütemesén jártak. A cső remegett az ütésektőclass="underline"
— N-e-m-v-a-a-1-a-s-z-o-1-n-e-m-v-a-a-l-a-s-z-o-l…
Pirx átvetette lábát a korláton, és levitorlázott.
— Terminusz! — kiáltotta, még mielőtt elérte a padlót.
— Igenis — felelte azonnal a robot. Bal szeme az ember felé fordult, a másik tovább járt föl-le, kezeit követve, amelyek a csövet cementezték, s ezt kopogták:
— P-r-a-t-t-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-p-r-a-t-t-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-v-e-e-t-e-l…
— Terminusz! Mit csinálsz?! — kiáltotta Pirx.
— Szivárgást észleltem. Négy tized röntgen per óra. Cementezek — válaszolt a robot mély basszushangon, de kezei közben tovább kopogtak
— I-t-t-w-a-y-n-e-m-o-m-s-s-e-n-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-m-o-m-s-s-e-n…
— Terminusz!!! — kiáltotta újra Pirx. Hol a bal szemével felé bandzsító fémarcot nézte, hol a vaskesztyűk táncát.
— Igenis — szólt a robot változatlanul monoton hangon.
— Mi ez… amit itt morzézol?!
— Cementezem a szivárgást — felelte a mély hang.
— S-i-m-o-n-w-a-y-n-e-n-e-k-e-e-s-p-o-t-t-e-r-n-e-k-p-r-a-t-t-o-x-i-g-e-e-n-j-e-e-1-f-o-g-y-o-t-t-m-o-m-s-s-e-n-n-em-v-a-a-l-a-s-z-o-1… — dobogott a vas a kalapáló kezek alatt. A súlyos cementpép szétterült, lecsurgott, a kezek felfogták, gyors kis ütésekkel odarögzítették az ovális felületre. Egy másodpercre megálltak a levegőben, aztán a robot lehajolt, újabb adag fémes cementet merített, és villámgyorsan, erőteljesen kopogta: