— M-o-m-s-s-e-n-m-o-m-s-s-e-n-m-o-m-s-s-e-n-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-m-o-m-s-s-e-n-m-o-m-s-s-e-n-m-o-m-s-s-e-n-m-o-m-s-s-e-n-m-o-m-s-s-e-n-m-o-m… — A ritmus őrjítően felgyorsult, az egész cső remegett és nyögött a jégesőként kopogó ütések alatt, mintha végtelen jajkiáltás szakadna fel belőle.
— Terminusz!!! Hagyd abba!!! — Pirx odaugrott, és megragadta a robot csuklóját, de az olajos fém kicsúszott a kezéből. Terminusz szoborrá dermedt, csak a szivattyúk zúgása hallatszott a betonfal mögül. Pirx egészen közel állt az olajtól csillogó testhez, amelynek oszloplábain végigfolyt az olaj. Hátralépett.
— Terminusz… — mondta gyenge hangon. — Mit…
Elhallgatott. A vaskezek ijesztő csattanással összecsapódtak. Ledörzsölték egymásról a száraz cementmaradványokat, a morzsák nem estek le, hanem táncra perdültek a levegőben, lassan szétoszolva, mint egy füstkarika.
— Mit… csináltál? — kérdezte Pirx.
— Cementeztem a szivárgást. Négy tized röntgen per óra. Folytathatom?
— Morzejeleket adtál. Mi volt ez?
— Morzejeleket — ismételte pontosan ugyanazzal a hangsúllyal a robot, majd hozzátette: — Nem értem. Folytathatom a cementezést?
— Folytathatod… — mormolta Pirx. A lassan kinyíló, nagy kezekre nézett. — Igen, folytathatod…
Várt. Terminusz már nem látta őt. Bal kezével cementet merített, és villámgyors mozdulattal odacsapta. Rányomta, szétterítette, elsimította: három koppanás. Most jobb keze is csatlakozott a balhoz, és a cső feldübörgött
— P-r-a-t-t-a-h-a-t-o-d-i-k-o-n-f-e-k-s-z-i-k…
— M-o-m-s-s-e-n…
— F-e-1-e-1-j-m-o-m-s-s-e-n…
— Hol van Pratt?!!! — tört ki Pirx elváltozott hangon. Terminusz, akinek keze már csak csillogó sávnak látszott, rögtön válaszolt:
— Nem tudom.
És közben olyan gyorsan kopogott, hogy Pirx alig bírta követni
— P-r-a-t-t-n-e-m-v-a-a-1-a-s-z-o-1…
Ebben a percben valami hihetetlen történt. A jobb kézzel kopogott sorozat fölött egy másik, sokkal gyengébb is megszólalt — ezt a bal kéz ujjai kopogtatták; a jelek összekeveredtek, tíz-húsz másodpercig kettős kalapálástól remegett a vascső, s a dübörgésből kihallatszott az elhaló jelsor:
— M-e-g-d-e-r-m-d-a-k-e-z-e-m-n-m-b-i-r-o-k-m-a-a-r…
— Terminusz… — mondta hangtalanul, csak az ajkaival Pirx. Hátrálni kezdett a vaslépcső felé. A robot nem hallotta. Olajtól csillogó teste a munka ritmusában remegett. Pirx oda sem hallgatva, a fényes test villanásaiból is leolvashatta:
— M-o-m-s-s-e-n-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j…
3
Hanyatt feküdt. A sötétségben villogó fények nyüzsögtek a szemhéja alatt. Pratt a hatodik szinten volt. Igen. Kifogyott az oxigénje. A másik kettő nem tudott segíteni rajta. De Momssen? Miért nem válaszolt? Talán már nem élt? De igen, Simon hallotta őt. Valahol a közelében kellett lennie, csak egy fal volt közöttük. Fal? Eszerint abban a helyiségben, ahol Momssen tartózkodott, volt levegő. Különben a másik nem hallott volna semmit. De mit hallott? Lépteket? Miért szólongatták Momssent? Miért nem válaszolt?
Haláltusa, pontokban és vonalakban. Terminusz. Hogy is volt? A reaktorkamra fenekén találták meg, a romok alatt. Biztosan ott, ahol a csővezeték kilép. A romok alá temetve hallhatta a kopogást — meddig? Az oxigéntartalék elég nagy. Hónapokig eltarthat. Az élelem is. Tehát ott feküdt, a romok alatt… várjunk csak! Hiszen gravitáció nem volt. — Miért hevert ott mozdulatlanul? Talán a hideg miatt. Nagyon nagy hidegben a robotok nem képesek mozogni. Megdermed az olaj az ízületeikben. A hidraulikus folyadék befagy, és szétrepeszti a csöveket. Csak a fémagy marad sértetlen. Egyedül csak az agy. Hallhatta és rögzíthette az egyre gyöngülő jeleket. Megmaradtak memóriája villamos tekercseiben, mintha tegnap kerültek volna oda. És ő maga nem tud róluk? Hogy lehet az? Nem tudja, hogy ezek a jelsorok modellálják munkája ritmusát? Vagy hazudik? Nem, a robotok nem hazudnak.
A fáradtság elöntötte, mint a fekete víz. Nem lett volna szabad hallgatózni. Visszataszító dolog ez: meglesni egy részletesen megörökített haláltusát, végigkísérni percről percre, aztán elemezni minden vészjelet, segélykiáltást, könyörgést oxigénért. Nem szabad ilyet tenni, ha segíteni úgysem lehet. Félig öntudatlan volt már, nem is tudta, mire gondol, de ajkai, hangtalanul, még egyre ismételgették, mintha ellenkezne valakiveclass="underline"
— Nem. Nem. Nem.
Aztán már nem volt semmi.
Koromsötétben riadt fel. Föl akart ülni az ágyon, de a leszíjazott takaró nem engedte; vaktában cibálta a szíjakat, villanyt gyújtott.
A motorok működtek. Köpenybe bújt, közben néhány térdhajlással felbecsülte a gyorsulást. Súlya jócskán meghaladta a száz kilogrammot. Másfél g körül? A hajó, érezhetően vibrálva, kanyarodott, a szekrények a falban hosszan, figyelmeztetően recsegtek, az egyik szekrényajtó mérgesen nyikorogva kinyílt, minden szabadon álló tárgy, ruha, cipő apró csusszanásokkal a tat felé indult, mintha valami közös, titkos szándék hirtelen életre keltette volna őket.
Az interkom szekrényéhez lépett, kinyitotta az ajtaját, régi telefonhoz hasonló készülék volt benne.
— Halló, pilóta! — kiáltott a kagylóba.
Összerándult a saját hangjától, annyira fájt a feje.
— Itt a kapitány. Mi van?
— Pályamódosítás, navigátor úr — felelt a pilóta távoli hangja. — Egy kis eltérésünk van.
— Mennyi?
— Csak hat… illetve hét másodperc.
— És a máglya? — kérdezte lassan.
— Hatszázhúsz fok a külső falon.
— Hát a raktárak?
— A szélsőkben ötvenkettő, a hajófenékben negyvenhét, a tatnál huszonkilenc és ötvenöt.
— Mennyi az az eltérés, Munro? Mennyit mondott?
— Hét másodperc.
— Fogjuk rá — morogta Pirx, és letette a kagylót. A pilóta persze hazudik. Hét másodperces módosításhoz nem kell ekkora gyorsítás. Több fokra becsülte az eltérést.
Átkozottul melegszenek a raktárak. Mi van a tatban? Élelmiszer? Leült az íróasztalhoz.
Kék Csillag, Terra-Mars. Kompo, Föld. Kapitány a hajóstársaságnak. Reaktor hevíti a rakományt stop veszélyeztetett tatrakományról árujegyzék nincs stop utasítást kérek stop Pirx navigátor vége.
Még írt, mikor a motorok elhallgattak, a gravitáció megszűnt, és Pirx a ceruza, nyomásától felrepült a levegőbe. Bosszúsan lökte vissza magát a mennyezetről, újra kikötött a fotelban, és még egyszer elolvasta a rádiótáviratot.
Rövid gondolkodás után eltépte az űrlapot, és darabjait a fiókba dobta. Kiment az álom a szeméből, csak a fejfájás maradt. Nem volt kedve felöltözni, bonyolult művelet ez a súlytalanság állapotában, ugrándozva és röpködve küszködik az ember az úszkáló ruhadarabokkal. Úgy, ahogy volt, pizsamájára húzott házi köpenyben, kiment a kabinból.
A kék éjszakai lámpák jótékonyan leplezték a falburkolat siralmas állapotát. A négy legközelebbi mélyedésben a szellőzőaknák üres, fekete torka lélegzett, a sarkokban libegő szemét arrafelé húzódott, mint a tengeri áramlattal sodródó iszap. Tökéletes csend töltötte be a hajót. Pirx figyelte a csendet, szinte mozdulatlanul lebegve saját árnyékának a falon elterülő, nagy, ferde foltja előtt. Behunyta a szemét. Előfordul, hogy így lebegve elalszik valaki, pedig ez veszélyes dolog: ha valami manőverhez beindítják a motorokat, a magatehetetlen embert a gyorsulás a padlóhoz vagy a mennyezethez vágja. Pirx nem hallotta már sem a ventillátorokat, sem saját vére lüktetését. Úgy érezte, a hajónak ezt az éjszakai csendjét minden más csendtől meg tudná különböztetni. A földön érezni lehet a csend határait, véges és ideiglenes voltát. A Hold kősivatagában a saját kis csöndjét cipeli magával az ember, szkafanderébe zárva, amely dörejjé fokozza a tartószíjak minden reccsenését, az ízületek roppanását, az érverést, még a lélegzetvételt is. Ilyen jeges, fekete csönd csak az űrhajón van, éjjel.